Az Atlasz-család

—Nem tartja ártatlannak Klárát?

—Boglár Kálmán nem szorult arra, hogy ön eltartsa; de Sándor fia rászorult volna, hogy neje ne veszítse el atyját, a ki legjobb védelmezője, őre lett volna nyugalmuknak, boldogságuknak. Ön nem akarta. Jó. Bakot lőtt vele. De miért nem elégedett meg ezzel? Miért akarja erővel boldogtalanná tenni fiát? Nem vette észre, hogy Sándor féltékeny természetű? E vészes szenvedély eddig szíve mélyén pihent, de az ön szerencsétlen baklövése fölébresztette, s ha a szörnyeteg fölébredt, akkor ordít és zsákmányt keres. Ki számíthatja ki, mi lesz ennek következménye? A férget beültette fia szívébe, és ki tudja, nem fog-e oly nagyra nőni, hogy megőrli szívét és elpusztítja nyugalmát, boldogságát?

—Apai kötelességemet tettem,—felelt Atlasz úr megátalkodottan.

—Az apa kötelessége nem az, hogy boldogtalanná tegye fiát.

—A főtisztelendő úr úgy bánik velem, mintha én volnék egy rossz apa,—felelt Atlasz úr, egyre merészebben,—pedig én jobban tudhatom, mert nekem van három gyermekem és a főtisztelendő úrnak egy sincs. És mindenki, a kinek van esze, azt mondta, hogy apai kötelességem fölnyitni Sándor szemét.

—Ugyan ki mondta?

—A leányom, az Eveline grófné, meg a Manó fiam, meg a Góg Ferencz uraság—

—Micsoda!—kiáltott a plébános, most igazán haragra lobbanva.—Még ennek is megmutatta a levelet?

—Miért ne mutattam volna meg? A Góg Ferencz olyan, mintha volna rokonunk és nagybátyja Sándornak, mert a húga, a szép gazdag özvegy, szeretett volna Sándor felesége lenni,—bár lett volna,—tevé hozzá Atlasz úr daczosan.

—Ennek ugyan megadta,—mondá a plébános boszúsan.—Megnyitotta zsilipjét a legféktelenebb pletykának. Menjen, menjen Atlasz úr; hiába mondja, hogy ön nem vadász. Három ilyen óriási bakot, a milyet ön lőtt ma, a legügyesebb Nimród sem tudna egy nap elejteni.

Ezzel félre lépett az ajtóból, s Atlasz úr fölhasználva a támadt rést, vadász-zsákmányával terhelten, de még mindig mogorva és daczos arczczal, szó nélkül kiosont a szobából.

IX.

(Pénzügyek.)

A következő napokban Manó és Eveline zilált pénzügyeinek rendezése annyira igénybe vette Atlasz urat, hogy nem foglalkozhatott Sándor további boldogításával. Manó fiát néhány ezer forinttal s azzal a vígasztalással tette vasútra, hogy nemsokára utána megy a fővárosba és személyesen egyenlíti ki adósságait. Egyelőre sürgősebb dolog a grófi ügyek rendezése, nemcsak azért, mert egy grófnak még adóssága is főbb rangú, mint a közönséges emberé, hanem különösen azért, mert a veszély sokkal égetőbb s Eveline grófné szüntelenül rémképeket fest atyja elé, melyekben hol Szádváry gróf öngyilkosságát, hol a kis grófi unokák rongyokba burkolt koldús alakjait tüntei föl rikító színekkel. Atlasz úrnak a háta borzong és égnek mered minden haja szála s egy időre még Sándor házasságát is elviselhető szerencsétlenségnek tartja e nagyobb csapás mellett. Összeszedi minden fölkelő pénzét, s harmadnapra a nevezetes templom-szentelés után leányával együtt útra kel a Szádváryak ősi fészke felé.

Sokkal több időt töltött itt, mint előre gondolta volna. A fiatal Szádváry gróf olyan jól gazdálkodott, hogy már csak nagy nehezen, igen sok furfanggal és még több készpénzzel lehetett partra juttatni speculatióinak hínárjából. És Atlasz úr még csak szemrehányást sem tehetett neki, mert valóban nem lehetett pazarlásról, könnyelműségről vádolni. A háztartás nem volt fényűző; nagyúri passiókról, melyek Manó adósságait szülték, itt szó sem volt. A fiatal gróf csakugyan takarékosan élt s majdnem fukar volt magára és családjára nézve; azért Atlasz úr, ámbár a haját szerette volna kitépni, midőn belepillantott grófi vejének üzleti dolgaiba, nem vehette lelkére, hogy megharagudjék e jóakaratú, de ügyetlen kezű fiatal emberre, s csak szelíd tanácsadás hangján fejezte ki előtte abbeli meggyőződését, hogy maradjon mindenki a maga rendeltetése mellett: a zsidó szerezzen s a gróf éljen a készből, rangja szerint.

—Rangja szerint!—kiáltott a fiatal gróf, kissé ingerülten.—Hát azt hiszi ön, hogy e jószág jövedelméből rangom szerint élhetek? Tizenkét ezer forint a legjobb esetben! Mi az egy grófnak, ha rangja szerint akar élni?

—Az én háztartásom is kijön annyival,—jegyzé meg Atlasz úr félénken.

—Elhiszem! Ön Atlasz Samu. Én pedig gróf Szádváry Arthur vagyok. E között van egy kis különbség?

Ez ellen Atlasz úr semmit sem szólhatott. A különbséget nem tagadhatta.

—Látja öreg,—mondá a fiatal gróf, egy kissé barátságosabban, mert utoljára is meg kell becsülni azt, a kitől százezreket várunk,—látja, öreg, épen az vert adósságba, hogy rangom szerint akarnék élni. Az a becsvágyam van, hogy helyreállítsam a Szádváryak ősi fényét s visszaszerezzem mindazt a vagyont, mely hajdan családunké volt. Akkor aztán igazán élhetnék rangom szerint; de míg idáig juthatok, szereznem kell, sokat kell szereznem.

—Seregeknek ura!—jajveszékelt Atlasz úr—hát még eztán is szerezni akar?

—És ön ezt helytelennek találja? Ön, a ki egész életét szerzéssel töltötte és ezt tartja az ember legfőbb hivatásának?

—Igen, mert én zsidó vagyok,—kiáltott Atlasz úr elkeseredve.

—Hallja, öreg, ez már mégis elbizakodottság. Hát maga azt hiszi, hogy csak a zsidónak van esze a szerzésre?

—Dehogy hiszem, dehogy hiszem!—felelt Atlasz úr, elfintorítva arczát, mert Manó fia jutott eszébe.—Csak azt akartam mondani, hogy nekem a véremben volt, én arra születtem, arra nevelkedtem, hogy szerezzek, és meg is mutattam, hogy tudok szerezni. De magának a hetvenhetedik öregapja is csak költeni tudott; magának a vérében van, hogy költsön, és az eddigi speculatióival meg is mutatta, hogy nem tud szerezni, mert mindenbe belebukott. Mennyei Úristen!—folytatá Atlasz úr, összecsapva kezeit,—hová jutottunk, hogy nekem kell egy grófot a grófi életre tanítani!

—Igaz, hogy eddigi vállalataim rosszúl sikerültek,—mondá a fiatal gróf, elgondolkozva,—de az mindenkivel megeshetik. Ki tudja, hátha ezentúl szerencsésebb leszek üzleteimben?

—Ne mondja azt, hogy üzlet, ki nem állhatom, ha egy gróf azt mondja, hogy üzlet,—kiáltott Atlasz úr, megrázkódva.—Tudom már, mit jelent az üzlet, mikor egy gróf veszi a szájába; láttam a parket-gyárat, ütne bele a hetvenhét istennyila!

—A parket-gyár nem jövedelmezett, az igaz; de ha kiterjeszteném az üzletet, ha jobb munkásokat hozatnék—

—Ne mondja tovább!—kiáltott Atlasz úr, befogva fülét kezével,—ne mondja tovább, mert mindjárt megüt a guta. Most még vagyok olyan állapotban, hogy kitisztázzam az adósságokból, de ha tovább folytatja a vagyonszerzés munkáját, nem sokára én is tönkre jutok és akkor vehetünk mind a ketten batyut a hátunkra.

—Beszéljen csak a maga nevében,—mondá a fiatal gróf bosszúsan.—Ha tönkre jutok, nem öntől fogom kérdeni, mit tegyek.

—Jaj nekem! úgy is tudom, hogy nem tőlem kérdené,—sóhajtott Atlasz úr, megborzadva. Eszébe jutottak Eveline rémképei: a töltött pisztoly, a koldúsrongyok, és sietett megnyugtatni e lobbanékony fiatal mágnást.

—Ki mondta, hogy batyut vegyen a hátára?—folytatá engesztelő hangon s kissé erőltetett nevetéssel.

—Tudom én, hogy egy gróf Szádváry nem arra született, hogy batyut vegyen a hátára. Semmit sem fog venni, se a hátára, se a szájába; azért van itt az öreg Atlasz, hogy segítsen az ő grófi vején. Most még tudok segíteni; csak azért mondtam, hogy ne speculáljon többet, mert attól féltem, hogy utoljára majd én sem tudok segíteni. De most még nem vagyok ott, még mindent jóvá tehetünk. Hallgasson rám és ha tanácsomat követi, a fejemet teszem rá, hogy minden jól lesz.

—Beszéljen hát!—mondá a gróf, türelmetlenül.—Mindjárt ezen kellett volna kezdeni.

—Mielőtt pénzt adok, akartam jó tanácsot adni,—felelt Atlasz úr, mosolyogva.—Tudom, hogy a pénzt szívesebben veszik, mint a tanácsot, de az én pénzemből csak akkor lesz magának igazi haszna, ha követi a jó tanácsomat. Most pedig nem beszélek, hanem teszek. Az adósságokat átnéztem, a hitelezőkkel megegyeztem. Egy részt kifizettem készpénzzel, a másik részt magamra vállaltam és betábláztattam az én uradalmamra. Most már nekem is van adósságom, a mit soha sem hittem volna.

—Könnyű magának; egy év alatt kiheveri.

—Egy év alatt kiheverem. Ki is kell heverni, mert ha egy Atlasz Samu jószágán adósság van, az annyit jelent, mint ha egy gróf Szádváry megszökik egy párbaj elől.

—A hasonlat nem egészen talál; de mindegy. A fő dolog az, hogy átvette adósságaimat.

—A fő dolog, hogy átvettem adósságait,—ismétlé Atlasz úr, kissé elkeseredve, mert melegebb elismerést és dicséretet várt volna vejétől.—A főbb dolog, hogy magamról is lerázzam az adósságokat. Ez is meg fog történni Isten segítségével, egy esztendő alatt. A legfőbb dolog pedig az, hogy vőm uram, a gróf úr, ne csináljon több adósságot.

—Legyen nyugodt, öreg!

—Leszek nyugodt, ha követi tanácsaimat.

—Halljuk azokat a tanácsokat!—kiáltott a fiatal gróf, jó kedvvel.—A ki annyit fizet értünk, megérdemli, hogy tanácsait is meghallgassuk.

—Először is,—kezdé Atlasz úr újjain számolva a bölcs tanácsokat,—föl fog hagyni minden üzlettel, vállalkozással és gazdálkodással.

—Micsoda? A gazdálkodással is? Hát aztán mi lesz a jószágból, mi lesz belőlem?

—Ez a második és a harmadik pont; csak tessék jól vigyázni. A jószágot bérbe fogja adni, találtam is már egy solid bérlőt és megegyeztem vele. Fog fizetni évenként tizenkét ezer forintot, s a kastélyt és a parkot meghagyja magoknak, hogyha nyáron haza jönnek, legyen hol játszani az én grófi unokáimnak.

—Haza jövünk? Nyáron? Hát máskor hol leszünk?

—Ez a harmadik pont. Most vannak a képviselő-választások. Ebben a kerületben magát fogják fölléptetni. Már adtam be offertet a vezérlő uraságoknak és acceptálták. Én fizetek négyezer forintot készpénzben és magát megválasztják képviselőnek.

—Képviselőnek? Engem? Aztán melyik párthoz kell tartoznom?

—Az mindegy. Választhat magának pártot; de én azt tanácslom, legyen kormánypárti, mert akkor legkönnyebben kaphat hivatalt vagy épen viszszajön a megyébe, mint főispán. Egy grófból minden lehet. No hát, mit mond az öreg Atlasz tanácsaihoz?

—Az öreg Atlasz tanácsai valóban aranyat érnek,—felelt a fiatal gróf elégedetten.—Megadom magamat és elfogadok mindent.

—És igéri, hogy nem csinál több adóságot?—kérdé Atlasz úr jó kedvvel, mert vejének elismerő szavai nagyon föllelkesítették.

—Mindent igérek,—viszonzá könnyedén a gróf.

—Hála Istennek, ezt hát rendbe hoztuk. Most még hátra van a másik.

—Micsoda másik?

—A Manó fiam, a ki szintén tele van adósságokkal.

—Ez már mégis botrány!—szörnyűködött a gróf.—Nem jön meg már az esze annak a fiúnak?

—Majd ha maga Pesten fog lakni, akkor vigyázhat rá és adhat neki jó tanácsokat,—mondá Atlasz úr, szelíd gúnynyal.—De egyelőre még nekem kell tanácsot adnom, a mi fizetéssel jár. Mihelyt rendbe jöttem itt mindennel, megyek föl Buda-Pestre és tisztába hozom a Manó dolgát. Ha akarja magának is keresek lakást, hogy a választás után tüstént beköltözhessék.

—Nagyon jó lesz, öreg, keressen lakást s fizesse is ki az első negyedet.

Atlasz úr azonban nem utazott el tüstént. Mindent személyesen akart elvégezni, s mivel a választások úgy is közel voltak, elhatározta, hogy személyesen ügyel föl négyezer forintos befektetésének kamatozására. Különben sem volt ellenére a grófi napfény sugaraiban sütkérezni s veje még soha sem volt iránta oly jó hangulattal és annyi figyelemmel, mint most, midőn minden adósságát kifizette s új ösvényt nyitott becsvágyának. Fölhasználta hát a kedvező alkalmat, s teljes tüdővel szívta magába az aristokratikus levegőt és élvezte azt a dicsőséget, hogy mint gróf Szádváry apósát mutatták be a kerületi nagy uraknak s együtt evett velök a választók lakomáján.

Midőn aztán mindent rendbe hozott, az adósságokat kifizette és átíratta, a jószágot átadta a bérlőnek és végig hallgatta vejének beszédét, melylyel a mandátumot megköszönte választóinak, megölelte leányát s külön még egy ezer forintos ropogós bankjegyet csúsztatott kezébe; ölébe vette unokáit s mindegyiknek tíz darab fényes aranyat ajándékozott, azután gazdag borravalókat osztogatott ki a cselédek közt, nehogy megszólják és zsidónak mondják grófi gazdájok apósát, s megkönnyebbült zsebbel és szívvel ült a vasútra, eltelve aristokratikus dicsőséggel és szinte elfeledve, hogy csaknem minden ölelést, minden kézszorítást, minden kalapemelést külön-külön drága pénzzel kellett megfizetnie.

Ilyen drágán megfizetett dicsőséget élvezett a fővárosban is, Manó fiának jóvoltából. Pompás szobában lakott, nagyszerű ebédeket evett, drága külföldi borokat ivott, kocsikázott, színházba járt, s előkelő fiatal urakkal ismerkedett meg, kik öregnek szólították és a vállára veregettek. A mint Manó mondta, csupa casinói tagok voltak: grófok, bárók, kamarások, Atlasz úr feje szédült, szeme káprázott a nagy uraságtól és főúri dicsőségtől, és fizetett, mint a köles. Manó ügyeit sokkal könnyebb volt rendezni; nem kellett se hitelezőkkel kiegyezni, se átíratni, se haszonbérlőt keresni vagy képviselőségi offertet nyújtani be; nem kellett tenni semmi egyebet, mint fizetni. Az adósságok mind váltóra voltak, ismert uzsorások birtokában, kik mereven visszautasítottak minden alkudozást, és, mint Shylock, ragaszkodtak a kötéshez. Atlasz úr kifizetett mindent, s midőn az összszeszedett váltókat ünnepélyesen elégette, megeskette fiát, hogy nem fog több adósságot csinálni.

Manó megesküdött és négyezer forintot kért atyjától, hogy új életpályáját adósság nélkül kezdhesse meg.

—Micsoda!—kiáltott Atlasz úr elszörnyedve.—Még adjak négyezer forintot? Hát azt hiszed, én bankócsináló gép vagyok?

—Csak ne légy kicsinyes, öreg,—felelt Manó nyugodtan.—Épen most esküdtem meg, hogy nem csinálok több adósságot; csak nem szeghetem meg eskümet mindjárt az első nap? Pénzre pedig szükségem van, nincs hát egyéb hátra, mint hogy te adj. Ez csak világos.

—Világos, világos,—mondá Atlasz úr, fejét vakarva,—csak az nem világos, mire kell neked annyi pénz, mikor nincs semmi adósságod?

—Miből éljek, ha nincs pénzem?

—Hát a fizetésed?

—Az a rongy?—kiáltott Manó fitymálva.—Hiszen ez még szivarra sem elég.

—Drága szivarokat szoktál szívni,—mondá Atlasz úr.

—Egy szó mint száz, ha azt akarod, hogy rangomhoz képest éljek és becsületet szerezzek az Atlasz névnek, nekem is legalább annyi apanaget kell adnod, mint Szádváryéknak. Még így is meg kell szorítnom kiadásaimat, össze kell húznom magamat. De annyit én is joggal megkivánhatok, mint Szádváry, a ki nem is fiad, csak vőd.

—De gróf.

—Több gróf vagyok én, mint ő, habár nincs meg a czímerem.

—Az igaz,—mondá Atlasz úr, félig büszke, félig savanyú arczczal.—De a Szádváryék négyen vannak, te meg csak egyedül.

—Ez csak mellettem szól. A ki otthon él s a kinek olyan jó gazdasszony a felesége, mint Eveline, annak negyedmagával is olcsóbban meg lehet élnie, mint nekem, ki a főrangú világ örvényének kellő közepébe vagyok kidobva. Ha így okoskodunk, nekem még többet lehetne követelnem, mint a mennyit sógorom kap. De nagylelkű és szerény leszek, s megelégszem ugyanannyival.

Mereven és feszesen ült egyik középső ülésen.

—Jaj nekem! a te szerénységed nagyon sokba kerül. Akkor hát ez a négyezer forint a conto lesz az apanage-ra?

—Semmi à conto! Ez szükséges befektetés a józanabb és szerényebb életmód megkezdésére. A conto! Hogy is ne! Ugyan, öreg, fizess már és ne zsidóskodjál!

Ez az utolsó szó Atlasz úrnak minden ellenvetését elnémította. Nem zsidóskodott, fizetett s megigérte, hogy ezentúl havi részletekben pontosan felküldi az évi pénzt. Manó viszont megigérte, hogy nem csinál több adósságot s nagy búcsúebédet adott atyja tiszteletére, melyben csupa fiatal főurak vettek részt és igen zajosan mulattak. Ebéd után Manó saját fogatán vitte ki atyját a vasúthoz s nem engedte, hogy szokása szerint a második osztályra váltson jegyet. Atlasz úr nem akart ártani fia tekintélyének, a ki szégyelt volna búcsút venni egy másodosztályú utastól, és az első helyre váltott jegyet, a hol igen kényelmetlenül érezte magát és az egész úton nem mert szivarra gyújtani. Mereven és feszesen ült egyik középső ülésen s mozdulatlanúl nézett kifelé, a rohamosan eltünedező távíró oszlopokra.

—Sok pénzembe került, de mégis rendbe hoztam a dolgot,—gondolá magában Atlasz úr, elég ideje lévén gondolkozni, mert utitársai közül senki sem ereszkedett vele szóváltásba s ő sem mert megszólítani senkit.—Elment ugyan minden készpénzem, adósságot is vállaltam, de egy jó termés megint elég pénzt fog hozni s az adósságot könnyű lesz kifizetni. A fődolog az, hogy megmentettem leányomat és grófi unokáimat a koldusbottól, s a helyes útra térítettem vőmet és Manó fiamat. Az egyik nem fog többet speculálni, képviselő lesz, főispán, talán miniszter, s magával együtt emelni fogja családomat; a másik nem csinál több adósságot, úri módon fog élni a nagyúri társaságban, ismertté és tiszteltté teszi az Atlasz nevet, mindegyre magasabb és magasabb hivatalba jut s végre elvesz egy milliomos leányt és báróságot szerez. Báró Atlasz—nem is hangzik rosszúl. Igaz, hogy sok pénzembe került, de a kinek van pénze, az fizethet, s arra nézve még kis baj az, melyen pénzzel lehet segíteni. Ah! Sándor baján nem segít a pénz. Ez a szerencsétlen házasság tönkre tette jövőjét; nem lesz belőle más, mint közönséges falusi gazda, a ki élni fog abból a vagyonból, melyet tőlem kap, ha ugyan a felesége azt is el nem veri. Ah! miért nem tudtam előbb megmutatni neki azt a levelet! Talán nem vette volna el e gyanús erkölcsű leányt. Legalább ha elvette, válnék el tőle! A Góg Ferencz, a ki nagy jogtudós, azt mondja, hogy nálunk, azaz nálok könynyen megy az elválás, és a szép Lilla akkor is szívesen nőül menne Sándorhoz, mert halálosan bele van bolondulva. Milyen nagy szerencse volna! Igaz, hogy Sándornak kálvinistává kell lennie, azt mondja a Góg Ferencz, és a plébános kiugranék a bőréből; de úgy kell neki, ő házasította össze Sándort a Boglár Klárával. Ah! milyen kellemes meglepetés volna, ha otthon avval a hírrel fogadna Sándor, hogy megkezdte a válópört a felesége ellen.

X.

(A féreg a szívben.)

Ebben a kellemes meglepetésben nem részesült Atlasz úr, midőn haza érkezett. Sándor nem fogadta azzal a hírrel, hogy megkezdte a válópert; ellenkezőleg, úgy vette észre, meglehetős békességben és jó egyetértésben élnek. Karon fogva jöttek eléje, mikor kiszállt a hintóból, s Klára jó kedvvel, mosolyogva nyújtott kezet. De ez ismét csak újabb lángra lobbantotta Atlasz úr lelkében a régi ellenszenvet. Ez a jött-ment, ez a betolakodott asszony úgy fogadja őt saját házában, mint valami közönséges vendéget, a helyett, hogy kezet csókolna, mint Sándor, sőt a mint Eveline is szokott tenni, a ki pedig grófné. Ez meg csak a kezét nyujta neki, és mosolyog, és azt mondja: Isten hozta—és ezzel ott hagyja. Atlasz úr ennek következtében elég mogorván viszonozta menye üdvözlését és neje után tudakozódott, mialatt egy gyors, kémlő pillantást vetett Sándor arczára, vajon nem látja-e már rajta a boldogtalanság és az elválási szándék első jeleit. Nem látott rajta semmit, és életében először jött abba a különös helyzetbe, hogy haragudott, mert fia arczát nyugodtnak és vidámnak látja.

Az öreg asszonyság ablakában állt és onnan integetett férjének. Atlasz úr hát nem vizsgálta tovább Sándor arczát, melyen csak leverő és kellemetlen fölfedezéseket tett; magához vette az ajándékokat, melyeket az öreg asszonyság számára hozott és fölsietett a lépcsőn.

Meglehet, ha Atlasz úr nagyobb arczismerő és jártasabb a lélektan tudományában, talán Sándor tekintetében is talál olyan jeleket, melyekből vigasztalást és reményt meríthet. De Atlasz úr nem volt lélekbuvár. Egész életében az anyaggal foglalkozott, csak ahhoz értett, csak annak megitélésére volt szeme. Ha az erdőben egy erős, terebélyes tölgyfát kínáltak volna neki megvételre, egy pár fonnyadó levélből, egy kis repedésből rögtön meglátta volna, hogy a viruló törzsben féreg őröl s nemsokára el fogja hervasztani; de az emberi arcz derüjén, az emberi szem vidám tekintetén keresztül nem tudta meglátni a szivben őrlő férget.

Ilyen férget hordott szívében Sándor, mióta ama végzetes levelet elolvasta. A plébános jól ismerte őt s eltalálta a boldogságát fenyegető veszélyt, midőn szemére hányta Atlasz úrnak baklövéseit. Féltékenysége, az emésztő szörnyeteg, ismeretlenül szunnyadt lelke mélyében; az első hangos szó fölébresztette s azóta nem tudott töbé elszenderülni.

A magyarázat, melyet a plébános adott, megnyugtatta egy időre, vagy inkább elhitette magával, hogy megnyugtatónak találja. De míg eszének egész józanságával, akaratának minden erejével igyekezett a feledés leplét borítani a hallottakra, egy nyugtalan, kegyetlen kéz minduntalan fölemelte a jótékony lepel egyik csücskét s szabad utat nyitott a gyanú gúnyosan vigyorgó arczának.

Józan esze, erős akarata ellen pártot ütött képzelő ereje és a szörnyeteg féltés szolgálatába szegődött. Ha nejének mélyen szemébe tekintett s mosolygó sugarától fölmelegült szíve, ha megfogta kezét s meleg, puha érintésétől villamos ütés futott végig egész testén, ha átölelte derekát és keblére hajtotta fejét, hitte, érezte, látta, tudta, hogy egészen az övé szerelme, hogy egyedül az övé, hogy soha sem volt másé: a kínzó, kegyetlen képzelem egyszerre egy más férfi alakját mutatta szemének az ő helyén más férfi ajkát tolta oda az ő és neje ajkai közé. És hiába űzte el onnan, hiába nem akarta látni: látnia kellett. A képzelemnek nem lehet parancsolni, az ész jobb meggyőződése, az akarat ereje nem riaszthatja el szeszélyes játékát.

—Ha sokáig így tart, meg kell bolondulnom.—gondolá magában Sándor, midőn néha bágyadtan, törődötten fölkeresett egy-egy magányos zúgot, hogy megpihenjen és összeszedje zilált gondolatait.—Hogy az embert álmában a legbolondabb képek gyötrik, melyeket nincs ereje elkergetni, azt értem, az megesik mindenkin; de hogy ébren is álomképek kínozzanak, hogy azt lássam, a mit nem hiszek, a mit nem akarok látni, ez csak velem történhetik meg. Okoskodjunk csak! Klárát rágalmazták, ez a rágalom a fülembe jutott. Hát mit tesz az? Nem hiszek a rágalomnak, nincs okom hinni s nagyon sok okom van megbizni nőm szerelmében. Miért kínoz hát mégis az a képtelen gondolat, hogy igazán szerette azt az embert, igazán az övé volt, s ha újra összekerülne vele, ismét az övé lenne szerelme? Nincs ezt hinnem semmi okom, semmi, semmi... és mégis... hátha megcsaltak? hátha igaz volt?

Hátha igaz volt? Evvel a pár szóval, mint valami vaskos ecsettel, a gonosz képzelem egyszerre elmázolta a megnyugvás enyhe képét, melyet a józan ész Sándor lelkébe rajzolt. Sötét, üres, idomtalan foltok maradtak ismét a helyén. Sokszor föltette magában, hogy véget vet kínzó töprengéseinek, neje elé áll, egyenesen szemébe mondja, hogy mindent tud, s fölszólítja, valljon meg neki mindent az igazsághoz híven. De mindig visszariadt ettől a végső lépéstől. Mit is nyerne vele? Ha neje csakugyan hibás volt a múltban, ki biztosítja arról, hogy megvallja az igazságot, melyet eddig elhallgatott? És ha valóban kétkedik benne, ki biztosítja, hogy tagadása után nem fog többé kételkedni? Ha pedig nem igaz, ha valóban rágalom volt minden, a mint hiszi, a mint hinni akarja, mit nyer azzal, ha tudtára adja nejének, hogy kételkedett benne, hogy hitt a rágalomnak, hogy gyanusította tisztaságát? Nem koczkáztatja-e ezzel, hogy megsérti önérzetét vagy hogy épen nevetségessé lesz előtte, eljátsza becsülését és elveszti szerelmét?

Klára semmit sem vett észre a gyötrelmekből, melyek férje lelkét emésztették. Ha néha komornak látta, ha észrevette, hogy homlokán egy-egy sötét felhő húzódik át, vagy kerüli tekintetét és kellemetlen gondolatokba merül, nem felel szavára vagy nyersen utasítja vissza nyájasságát: eszébe sem jutott, hogy e jeleket féltékenységre magyarázza. Azt hitte, a gazdaság gondjai bántják ilyenkor lelkét, s egy-két tréfás szóval magára hagyta. Multjára nem gondolt. Mire is gondolt volna? Azt az embert, kit egy ideig szeretett s aztán aljasnak ismert meg, régóta megvetette és elfeledte. Hogy mivel rágalmazta őt, nem tudta; hogy e rágalom férjének fülébe is eljutott s mérget csepegtetett szívébe, azt nem sejtette. Öntudata semmiről sem vádolta; hogyan kereshette volna önmagában férje komorságának okát? Azt sem gondolhatta, hogy Sándor szerelme meghült iránta és megbánta házasságát; hiszen gyöngéd, figyelmes volt hozzá, kedvét kereste, gondoskodott kényelméről, aggódott jóléteért, egészségeért, és ha a sötét felhők eltüntek arczáról, ha le tudta győzni komorságát, ha elüzhette gyötrő gondolatait, oly szenvedélylyel, oly, csaknem erőszakos, szerelemmel szorította keblére, mintha valami képzelt ellenség karjaiból ragadta volna vissza, és őt is, magát is kárpótolni akarná a pillanatnyi hidegségért.

Egyik legkedvesebb időtöltése és mulatsága az volt Klárának, hogy férjének kissé parlagias modorát megfinomítsa, vagy—mint nevetve mondta Sándor szemébe,—köszörülje a csiszolatlan gyémántot. Öltözködésében, beszédmódjában, viseletében, mozdulataiban el akarta szoktatni attól a szögletességtől és betyáros módtól, mely eddigi környezetében ráragadt s mely az öreg Atlaszok szemében netovábbja volt az igazi földesúri tempónak. Maga kötötte meg nyakkendőjét, megigazgatta haját, szakáját, maga rendelte meg számára a ruhákat, kiigazította nyers kifejezéseit s betapasztotta száját kezével, ha egy kis káromkodás szaladt ki rajta. Enyelegve, jó kedvvel tette mindezt, és Sándor elég vidáman vetette magát alá a második nevelésnek s néha maga nevetett legjobban saját ügyetlenségein, mikor egyszerre csak megint eléje tolta vigyorgó arczát a soha el nem alvó gyanú, s a bolond képzelem ismét egy más alakot állított szeme elé, csinos, kikent-kifent, elegáns alakot, és a fölébredt szörnyeteg gúnyosan fülébe sugta: ehhez akar téged is hasonlóvá tenni, hogy mindig rá emlékeztesd. Arcza ismét elsötétült, szemét komoran elfordította neje mosolygó arczáról és úgy szerette volna szeme közé dobni Lándsa Jenő nevét; de erőt vett magán, összeszorította fogait, s képzelgett és gyötrődött tovább titokban.

Így álltak a dolgok, midőn Atlasz úr csaknem hat heti távollét után haza érkezett s abban a kellemetlen csalódásban részesült, hogy fia még nem akar elválni a feleségétől. Hogy a legjobb úton van e czél felé, azt, nem lévén psychologus, nem láthatta. Fölsietett az öreg asszonyság szobájába, s miután a viszontlátás örömében hatalmasan megveregette vállát s egy lélekzet alatt elmondta, hogy Eveline jól van, a kis grófi unokák is egészségesek, Manónak sincs semmi baja és mindnyájan csókoltatják a mama és nagymama kezét, és végre kirakta az ajándékokat, melyeket a gyerekek küldtek s a maga részéről átadta a hagyományos csomagot a czukros gesztenyével: leült az ablak mellé, szemben az öreg asszonysággal és kérdezősködni kezdett az itthon történt dolgokról.

—A búbos fehér tyúknak hét csirkéje volt, de kettőt közülök elvitt a kánya,—felelt az öreg asszonyság.

—Ördög vigye a búbos fehér tyúkot és mind a hét csirkéjét,—kiáltott Atlasz úr haragra lobbanva.—Hát reád nézve nincs fontosabb történet ebben a házban, mint a búbos fehér tyúk csirkéi?

—Oh Istenem, Istenem!—siránkozott az öreg asszonyság,—milyen hamar megharagszol! Pedig én csak arról beszélhetek, a mit tudok, és nem tehetek róla, ha egyébről nem tudok.

Az öreg asszony sírva fakadt s visszatette a csomagba a czukros gesztenyét, melynek felét már leharapta volt.

—No, no, csak ne pityeregj,—szólt Atlasz úr ismét kiengesztelődve s megveregetve neje vállát.—Nem haragszom már, nem is haragudtam, legalább nem reád haragudtam, tudod, ki az, a kire ebben a házban haragudni kell. Töröld meg a szemedet és nyeld le azt a czukros gesztenyét. Úgy! Most pedig felelj arra, a mit kérdezek, és az Isten nyugasztalja meg a búbos fehér tyúk csirkéit. Hogy viselte magát Sándor, mióta távol voltam?

—Sándor mindig jó fiú volt!—kiáltott az öreg asszonyság hirtelen kisugárzó tekintettel.

—Nem vettél rajta észre valamit, mintha boldogtalan volna?

—Sándor megérdemli, hogy mindig a legboldogabb legyen,—mondá az öreg asszonyság erélyesen.

—Nem azt kérdezem, mit érdemel Sándor,—mondá Atlasz úr kissé türelmetlenül,—hanem te mit vettél rajta észre? Nem látszik-e, mintha elégedetlen, rossz kedvű, szomorú volna? Nem mondta neked, hogy már megunta azt a ... azt a ... Boglár Klárát?

—A feleségét?

—Jól van no, hát a feleségét,—tört ki Atlasz úr elkeseredetten.—Azt kérdem, nem mondott-e neked ilyes valamit?

—Hogy mondott volna, mikor soha sem beszél velem róla?

—Soha sem beszél róla? Hm! Ez lehet jó jel is, rossz is. Hát egymás iránt, hogy viselik magokat? Vettél észre valamit?

—Hogy vettem volna észre valamit, mikor soha sem látom őket együtt?

—Soha sem látod együtt? Hát az ebédnél?

—Gyöngélkedtem és mindig a szobába hozattam az ebédet.

—És ők nem jöttek ide, hogy neked társaságod legyen és ne und halálra magadat?

—Nem untam magamat, ablakomból mindig elég mulatságom volt a majorsággal.

—Forduljon föl a majorság!—dörmögött Atlasz úr.—Nem a majorságról kérdezlek, hanem azt akarom tudni, hogy ők soha sem jöttek hozzád, mikor tudták, hogy beteg vagy és nem mehetsz ki a szobából?

—Sándor mindennap eljött hozzám és megkérdezte, hogy vagyok és mit csinálok,—felelt büszkén az öreg asszonyság.

—Hát az a másik?

—Minek jött volna? Én nem kívánkoztam utána, nem is tudnék vele beszélni, s azt sem tudom, tegezzem-e vagy nagyságos asszonynak szólítsam? Egyszer volt itt, körülfordult a szobában, megkérdezte, nincs-e valami kívánságom, azután elment.

—És te mit feleltél neki?

—Semmit. Nem tudtam, mit mondjak.

—Kezet csókolt?

—Eszébe sem jutott. De nem is szerettem volna. Hiszen oly nagyúriasan viseli magát, hogy még én csókolhatnék neki kezet.

—Még csak az kellene! A koldús ivadék! Többet aztán nem jött a szobádba?

—Hála Istennek, nem; én sem kívánkoztam utána.

—Hát a háziasszonyi dolgokban nem jött hozzád tanácsot kérni?

—Háziasszonyi dolgokban!—kiáltott az öreg asszonyság a tőle telhető keserűséggel.—Ki a háziasszony? Én nem vagyok háziasszony. Mióta Sándor megházasodott, engem többé meg sem kérdeztek, az ő felesége vett át mindent, ő most a háziasszony, és engem számba sem vesz, mint ha idegen vendég volnék a házunkban.

Valóban úgy is állt a dolog. Ha valami hibája volt Klárának, bizonyára az volt, hogy keveset törődött Sándor szüleivel, nem igyekezett hozzájok közeledni, megnyerni szeretetöket. Nem megvetésből vagy tiszteletlenségből, hanem megszokásból. Így szokta meg, mikor még vendég volt e házban, így tapasztalta mindenkinél s gondatlanságában eszébe sem jutott, hogy e helyzeten neki illenék változtatást tennie. Megszokta, hogy az öregek mindig szerényen és hallgatva visszahúzódjanak az asztal végére, s úgy találta, hogy ott egészen helyökön vannak és jól érzik magokat. Gondolkozásuk, szokásaik, modoruk, kedvteléseik közt oly véghetetlen távolságot látott, hogy eszébe sem jutott a közeledés. Bizonyára, ha valaki figyelmezteti kötelességére, megtette volna az első lépést, mert nem viseltetett semmi rossz indulattal Sándor szülei iránt, egyszerűen nem vette őket észre; de senki sem figyelmeztette; Sándor lelkét sokkal jobban elfoglalta a szívében őrlő féreg, hogysem észre vett volna valamit, a mi szerelmén és gyötrő kétségein túl feküdt, az egyetlen tanácsadó pedig, a ki oldala mellett állt, a plébános, maga is egészen természetesnek találta e helyzetet s a maga részéről sem tartotta nagyobb figyelemre méltóknak a ki nem keresztelkedett öregeket. Ezek meg épen nem közeledtek Klárához, s hideg vagy félénk visszavonulásukkal teljesen lehetetlenné tették, hogy a közeledés szüksége eszébe jusson.

Így maradt továbbra is, Atlasz úr visszaérkezése után. Az öregek hallgattak, visszahúzódtak s hagytak mindent úgy menni, mint Sándor rendelte. Atlasz úr, mióta a levél fölfedezésével oly szerencsétlen bakot lőtt, nem mert többé Sándor előtt felesége ellen szólni, csak titokban duzzogott és leste, mikor fog kihülni végre Sándor szerelme és mikor fog megnyílni a szeme, a minek, Góg Ferencz állitása szerint, előbb-utóbb be kell következnie.

Ez érdemes görnyedező uraság gyakran tett látogatást az Atlasz-katélyban, s nem ragaszkodott a társadalmi formasághoz, mint Lilla húga, a ki az első látogatást várja az új pár részéről s addig nem vesz róla tudomást. Góg Ferencz különben mást is tud beszélni szeretett Lilla húgáról, midőn Atlasz úrral szobájába vonul vagy hosszú sétákat tesz vele a kertben és a mezőn. Atlasz úr arcza ilyenkor fölvidul s keble új reményekkel telik el, mert Góg Ferencz igen tudós uraság, s egyaránt járatos az emberi szív rejtelmeiben és a törvény paragraphusaiban.

De a szép Lilla és a szomszéd úri családok mind hiába várták az első látogatást. Klárának egy csepp kedve sem volt tovább szőni az ismeretséget azokkal, kikkel menyegzője napján futólag találkozott az Atlasz-kastélyban, s örült, hogy Sándor nem sürgeti a látogatásokat s nem látszik kedvelni a szomszédolást. Talán nem örült volna annyira, ha megtudja valódi okát, miért vonul vissza Sándor a világtól s miért nem viszi őt sehová. A gonosz féreg folyton ott őrölt a szívben, s a gyötrő képzelem egyre azt súgta fülébe: hátha igaz volt? hátha újra igaz lesz, ha alkalom kerül rá?

Mindig otthon ült, mindig őrizte nejét, mint a sárkány féltett kincsét, együtt ment vele lovagolni, kocsizni, elvitte a városba, ha néha dolga akadt, és Klára boldog volt, mert csak a soha nem szűnő, mindig telhetetlen szerelem jeleit látta ebben; s nem pillantotta meg a sötét gyanut, mely mozdulatlanul ott ült a szerelmes epedéssel ránéző szem egyik szögletében.

Ez alatt kinn a világban,—a világ itt a szomszéd falvak és puszták birtokosait jelentvén,—vígan garázdálkodott a legféktelenebb pletyka. Elfogadott és senki által kétségbe nem vont igazságként beszélték, hogy Atlasz Sándor esküvője után egy nappal rájött arra, hogy nejének szeretője van, hogy meg is verekedett vele, de nem ölte meg, a szerető felgyógyult, s titokban újra folytatja viszonyát a fiatal asszonynyal, a férj gyanakszik, de még nem jött nyomára semminek, azért tartja zár alatt feleségét, őrzi és lesi minden lépését, hogy ha kellő bizonyitékokat szerez, megindíthassa a válópert.

Góg Ferencz híven megvitte Atlasz urnak e különféle érdekes pletykákat, és Atlasz úrnak nem volt annyi erkölcsi érzéke, hogy azt lássa bennök, a mi fiára és saját nevére nézve megalázó; csak azt látta, hogy Sándor házasságát mindenki szerencsétlenségnek tartja; csak azt várta és leste, mikor jut Sándor is e meggyőződésre, hogy aztán elűzze a gyűlölt asszonyt és nőül vegye a milliomos özvegyet, a ki még mindig készen vár reá.

És a milliomos házasság napról napra égetőbb szükséggé lett. A gazdaság sülyedt, Sándor nem sokat törődött vele, össze-vissza ment minden, a termés nem ütött be, a gabona-árak hanyatlottak, és Atlasz úr nem hogy kitisztult volna a vejétől átvállalt adósságokból, hanem még ujakat is csinált. A vidéken megrendült az Atlasz-név tekintélye s az eladósodott szomszédos földesurak úgy kezdtek róla beszélni, mint magokhoz hasonlóról. Nagy szükség van ilyenkor egy pár millióra!

Így telt el egy esztendő s újra közelgett Sándor napja, a nevezetes templomszentelésnek első évfordulója.

XI.

(Góg Ferencz fölfedezése.)

—Ha vendégeket hívunk neved napjára és meg akarjuk ünnepelni házasságunk évfordulóját,—mondá Klára férjének, mintegy két héttel Sándor napja előtt,—előbb látogatásokat kell tennünk.

—Látogatásokat? Hol?—kérdé Sándor, csaknem megriadva. Az őrjöngő képzelem, mely mindig résen állt, egyszerre megragadta lelkét, s úgy érezte, mintha valami láthatatlan daemon vállára hajolnék s izzó lehelletével fülébe súgná: vigyázz, őt keresi, reá akar találni.

—Hol?—felelt nevetve Klára.—Azoknál, a kiket meg akarunk hívni. Máskép akár sértésnek vehetik a meghívást, s joggal megtehetik, hogy el sem jönnek. Úgyis már régen meg kellett volna tennünk a köteles látogatásokat, de biz én nem nagyon törtem magamat a derék pletykázó szomszédok után, sokkal jobb volt nekem itt, egyedül, a te oldalodon.

—És most miért kívánkozol az emberek közé?—kérdé Sándor.

—Nehéz fejed van ma, öregem,—mondá Klára mosolyogva és megkopogtatta újjával Sándor homlokát.—Nem épen most mondtam, hogy előbb meg kell látogatnunk azokat, a kiket meg akarunk hívni?

—Őrült vagyok, valóban azt kell hinnem, hogy őrült vagyok,—gondolá magában Sándor, erősen megrázva magát, mintha le akarna dobni válláról valami reá nehezedő terhet. Szeméből eltünt a sötét árnyék, megfogta neje kezét, ajkához emelte, s azután mintha valami nagy megbántásért akarna bocsánatot kérni, oly bűnbánó tekintettel nézett szemébe, hogy Klára elnevette magát.

—No hát, látom, megadod magadat, édes bolondom,—mondá vígan,—és megbántad bűnödet, hogy ellenkezni mertél a te okos feleségeddel. Bár ne kellett volna engedned, bár továbbra is itthon maradhatnánk, egyedül, egymásnak élve. De hiába, emberek közt élünk, meg kell adnunk magunkat helyzetünknek. Nézd, összeírtam a látogatni való házakat; sorra veszszük őket és egy hét alatt elvégezzük. De még ma kell megkezdenünk, hogy ki ne fogyjunk az időből. Menjünk öltözni, aztán fogass be, és induljunk neki a keserves gyönyörűségnek.

A látogatások a rendes módon folytak le, a mint e hivatalos bemutatásfélék falusi házaknál történni szoktak. Nagy öröm a megtiszteltetés fölött, szemrehányások az eddigi mellőzés miatt, igéretek a jövőre, toilettek gyors szemléje és titkos megbirálása, uzsonna, ház és kert bemutatása s melegében egy kis jellemrajz a vidék társadalmáról. Azok a pletykák, melyek már csaknem egy éve keringtek a környék társaságában, nem akadályozták, hogy az új házaspár első látogatását mindenütt szívesen ne fogadják.

—Nézd, összeírtam a látogatni való házakat.

Nagy kiváncsisággal és érdeklődéssel nézték Klárát, mint annyi regényes történet hősnőjét, s ha a nők eleinte feszesek és hidegek akartak is iránta lenni, bizalmas, könnyed, nyájas modora csakhamar elüzött minden feszességet, s mindnyájan elismerték, hogy ez a kellemes, finom eleven asszony nem maradhat hű olyan falusi tuskóhoz, mint Sándor, és a férfiak, kikkel barátságosan kezet fogott s oly vidáman enyelgett, mint régi ismerősökkel, titkon azt remélték, hogy e kedves fiatal asszonyt könnyű lesz meghódítni s Lándsa Jenő után még rájuk is kerülhet a sor.

Klára semmit sem sejtett e merész vágyakból s nyugodtan és jó kedvvel folytatta tovább a látogatások egyhangú robotmunkáját. Azt sem vette észre, férje mily kínos figyelemmel kiséri minden házban szeme tekintetét, mint vizsgálja a férfiak arczát, kikkel találkoznak, mint lesi szavaikat s kész hallgatózni is, ha azt sejti, hogy valamely félrevonult csoportban rólok beszélnek. Nem vett észre semmit, s nem is volt módja megtudni valamit férje titkos gyötrelmeiről. Sándor minden látogatás után újra őrült bolondnak nevezte magát, és föltette, hogy ezentúl jobban fog parancsolni gonosz képzelmének.

A látogatások rendjében utolsónak maradt Volkán Ádámné. A szép bajuszos menyecske nem szokott ahhoz, hogy érzelmeit palástolja, s épen nem volt rabja ama nagyvilági szokásnak, hogy jó arczot mutasson annak is, a kit ki nem állhat. Biz ő nem mondta Klárának, hogy örül kedves látogatásának, szemrehányást sem tett neki, hogy eddig megfosztotta e véghetetlen gyönyörüségtől, hanem egy párszor keményen, daczosan végig mérte s vetett reá egy pár olyan pillantást, mintha szemével keresztül akarná ütni szivét. Szeretett volna szóval is sebezni s egy pár csípős, finom megjegyzéssel tudtára adni e gyülölt asszonynak, hogy ismeri szerelmi kalandjait s nem tartja méltónak a maga társaságára; de nem tudott szólni, a csipős finomság nem állt rendelkezésére a tenyeres-talpas szép özvegynek, s Klára könnyed, barátságos, föl sem vevő viselete annyira kihozta sodrából, hogy csak zavartan tudott egy pár szót mondani és meg kellett elégednie szemének lesujtó fegyverével.

Csak egyszer tudta annyira összeszedni nehéz szellemét, hogy egy pár szót mondjon, melyekkel, mint hitte, finoman, de halálosan megsebezhette ellenségét. Sándor, ki nem látta Góg Ferenczet, hogy valamit mondjon a nehezen gördülő társalgás lendítésére, kérdezősködni kezdett a nagybácsi hollétéről.

—Nincs itt, Pestre utazott,—felelt Lilla, kemény oldalpillantást vetve Klárára.—De nem sokára haza jő, hogy lerántsa valakinek az álarczát.

De Klára nem mutatta, mintha találva érezné magát Góg Ferencz álarcz-rángatása által, s nem vette észre, hogy Sándor arcza elsötétül.

Midőn haza felé hajtottak, Sándor komor és hallgatag volt, s alig felelt egy-két szóval neje gondtalan, vidám csevegésére, melylyel szemlét tartott a legutolsó látogatások fölött. Midőn végre a bajuszos özvegyre került a sor, Sándor fölriadt merengéséből s haragosan fölkiáltott:

—Kellemetlen, gonosz lelkű asszony! Ki nem állhatom.

—Én inkább ügyetlennek találom szegényt,—mondá Klára nevetve.

—Szétküldted már a meghívókat Sándor napjára?

—Még nem. Holnap fogom megírni.

—Szeretném, ha ennek az asszonynak nem küldenél.

—Minek megsérteni szegény fejét? Az ilyen mellőzés vidéken örökös haragot vonhat maga után.

—Bánom is én!—kiáltott Sándor hevesen—Nem akarom, hogy ez asszony házamba tegye a lábát.

De midőn másnap a meghívók szétküldésére került a sor, s Atlasz úr megtudta, hogy Volkánékat ki akarják hagyni, olyan jajveszékelést csapott, hogy Sándor kénytelen volt engedni s nekik is elküldte a meghívót.

Az ünnepi évfordulóra azonban más vendég is jelentkezett. Klára örömmel futott Sándor elé, kezében nyitott levéllel. Atyja írta, esküvőjök évfordulójára ő is el fog jönni. Boglár Kálmán ez év alatt is folytatta vándorló életpályáját, s bár leányának többször írt, eddig mindig vonakodott meghívásának engedni. Annál nagyobb örömmel töltötte el most lelkét a viszontlátás reménye. Csak az nem tetszett neki, hogy atyja, a mint levelében írta, a plébános vendége lesz a néhány napra, melyet itt fog tölteni.

—Miért nem száll hozzánk?—kérdé férjétől.—Nincs-e nálunk sokkal több kényelem, s nem volt-e hosszú ideig e kastély lakója, mikor még semmi kapocs sem csatolta hozzá? Akkor jól érezte itt magát, s most, mikor leányához jöhetne, idegen házban keres lakást. Mit jelent ez?

—Nem értem, de nem is fogom engedni,—mondá Sándor.—Ha máskép nem akar, erőszakkal hozatom ide. Az volna még szép, hogy ilyen rossz hirbe hozza házunk vendégszeretetét. Vagy talán megsértette valaki, mikor utoljára itt volt?—kérdé Atlasz úrhoz fordulva, ki leeresztett orral hallgatta e szóváltást.

—Ki sértette meg? Én nem sértettem meg!—kiáltott Atlasz úr.—Én pontosan kifizettem a számláját és annyi pezsgőt adtam neki inni, a mennyi csak bele fért.

Ugyanaz nap, melyen Boglár Kálmán levele érkezett, megjött Manó is. Díszesen, hangosan beszélve s jobban henczegve, mint valaha. Klárát csak futólag, félvállról s alig titkolt gúnyos mosolylyal üdvözölte. Atlasz úr most már nem volt úgy elragadtatva elsőszülöttje látogatásától, mint azelőtt. Tudta, hogy e látogatások mindig nehéz pénzbeli áldozatokkal járnak, a mennyiben e nagyvilági fia rendesen olyankor jött haza, mikor adósságai már nagyon meggyűltek. Eddig könnyen fizethette Atlasz úr e látogatási díjakat; de most reá magára is nehéz terhek súlyosodtak, pénztára üres volt, s minden rendkívüli kiadás új kölcsönt tett volna szükségessé. Ezt meg is mondta Manónak, mikor az öreg asszonyság szobájában magokra maradtak.

—Hát ki mondta, hogy fizetned kell érettem? Hát kértem én tőled pénzt? Nagyszerű!—felelt Manó, sértett méltósággal, végig nyújtózva a pamlagon.

—Nagyon örülök, hogy nem kell érted fizetnem,—mondá Atlasz úr megkönnyebbült sóhajjal,—és ha megsértettelek, inkább bocsánatot kérek tőled.

—Azt nem kívánom, öreg,—felelt Manó nagylelkűleg.—Elég nekem, ha elismered, hogy én is jó fiad vagyok, nemcsak Sándor, s megérdemlem épen oly gondoskodásodat, mint ő.

—Mégis jó fiú ez a Manó,—szólt közbe az öreg asszonyság az ablak mellől, szokása szerint könnyekig megindulva, mikor valamelyik gyermekéről volt szó.

—Mondtam én, hogy nem jó fiú a Manó?—kérdé Atlasz úr méltósággal.—Ha valaki adósságot csinál, azért még lehet jó fiú, és én csak attól féltem, hogy megint egy csomó adóssággal jött haza, mint rendesen.

—Mondtam én, hogy nincs adósságom?—kérdé Manó.

—Micsoda!—kiáltott Atlasz úr egyszerre felszökve helyéről.—Bolonddá tartasz engem? Nem épen most mondtad, hogy nincs új adósságod?

—Azt én nem mondtam, csak azt mondtam, hogy nem kell értem fizetned. Ha pedig nem neked kell fizetned, azt hiszem, rád nézve mindegy, akár van adósságom, akár nincs. Ez csak világos.

—Nem egészen világos,—mondá Atlasz úr komoran, míg az öreg asszonyság, mintegy sejtve a közelgő vihart, félénken karszékébe bújt.—Nem egészen világos. Csak akkor volna világos, ha tudnám, kivel akarod kifizettetni az adósságodat?

—Már ki van fizetve.

—Ej! azt a derék embert szeretném ismerni, a ki a mások adósságát kifizeti,—mondá Atlasz úr hitetlen gúnynyal.—Nekem is szükségem volna ilyen jó barátra. Mondd meg a nevét, talán kifizeti az én adósságaimat is.

—A neve Góg Ferencz.

—Úgy! A neve Góg Ferencz!—kiáltott Atlasz úr leeresztett orral.—A Góg Ferencz igen derék, nyájas, udvarias, alázatos uraság; de nem hiszem, hogy csupa barátságból kifizetné a mások adósságait.

—Nem is barátságból fizette ki, hanem tisztességes kamatért. Még váltót sem kívánt; megelégszik azzal, ha a kötelezvényt betábláztatom a jószágomra.

—A jószágodra? A te jószágodra?—kérdé Atlasz úr roppant csodálkozással.—Van neked jószágod? Hol van a te jószágod?

—És ezt apa kérdi elsőszülött fiától!

—Akarod talán mondani, hogy az én jószágomra fogod betábláztatni a Góg Ferencz követelését?

—Isten mentsen! Nem a te jószágodra, hanem az én részemre, mely engem, mint elsőszülött fiadat jogosan megillet.

—Jaj nekem!—kiáltott Atlasz úr, kétségbeesetten,—ha így folytatod, utoljára nem marad semmi a jószágból, a mi téged jogosan meg fog illetni.

—No, csak ne jajveszékelj, öreg,—mondá Manó előkelő higgadtsággal.—Ha megsúgok neked valamit, ki fogsz ugrani a bőrödből.

—Már is vagyok olyan kedvben, hogy szeretnék kiugrani a bőrömből.

—De a mit én mondok, attól örömödben fogsz kiugrani. Góg Ferencz nem lett volna olyan nagylelkű és én nem fogadtam volna el segítségét, ha nem tesz olyan fölfedezést, olyan nagy fölfedezést, mely egy csapással helyre hozza minden bajunkat.

—Micsoda fölfedezést tett a Góg Ferencz? Talán föltalálta másodszor a puskaport?

—Nem a puskaport, hanem Lándsa Jenőt.

—Ah! ah! ah!—hebegett Atlasz úr, szörnyű meglepetéssel.—A Lándsa Jenőt? Azt a Lándsa Jenőt, a ki...

—Csitt!—intett Manó, az öreg asszonyság felé vágva szemével, ki székében tehetetlenül hátradőlve, néma rémülettel, vigasztalan tekintettel hallgatta férje és fia párbeszédét.

—Igazad van,—dörmögött Atlasz úr,—nem az ő eszéhez valók ezek a dolgok. Menjünk a kertbe, fiam, tegyünk egy kis sétát, azalatt majd nyugodtabban beszélhetünk.

Mialatt Manó fölemelkedett vízszintes helyzetéből s előkereste kalapját, az öreg asszonyság előre hajlott székén s aggódva kérdé:

—Úgy-e, már nem haragszol Manóra? Úgy-e, nem azért hívtad a kertbe, hogy megverd?

—Ne félj, mama,—kiáltott Manó nevetve.—Atlasz Manót senki sem veri meg, még az apja sem. Különben is én most olyan örömhírt mondtam az öregnek, hogy nem verést, hanem csókot várok tőle.

—Igaz ez?—kérdé az öreg asszonyság, félénken férjére nézve.

—Igaz, igaz,—mondá türelmetlenül Atlasz úr.—Te is csókold meg a fiadat, és maradj nyugodtan a székedben s edd meg jó étvágygyal a czukros gesztenyédet.

Mihelyt kiléptek az ajtón, Atlasz úr mohó kiváncsisággal sürgeté Manót a beszédre.

—A dolog így történt,—kezdé Manó szivarra gyújtva, a mint a lépcsőn lefelé mentek.—Góg Ferencz barátunk, a ki, mint tudod, igen élelmes, furfangos, éles szemű, vizsla orrú úri ember, de a mellett családunknak nagy tisztelője és hűséges barátja—

—Száz esztendeig éljen,—szólt közbe Atlasz úr.

—Erről a kifejezésről leszokhatnál,—mondá Manó rosszalólag,—mindjárt rád ismernek, hogy zsidó vagy. Hogy tehát Góg Ferenczre térjünk, ez a jeles férfiú már egy éve kutatja Lándsa Jenő nyomát. Nehéz volt rátalálnia, mert ez az ember egészen eltűnt a társaságból s régi ismerősei is elvesztették szem elől. De Góg Ferencz furfangjával s a szép Lilla pénzével mindennek nyomára lehet jutni. Megtudták, hogy Lándsa Jenő sok ideig a külföldön kóborolt és különféle nevek alatt szerepelt, leginkább a világhírű játékbarlangokban. Sokan hamis játékosnak is mondták; annyi bizonyos, hogy sehol sem maradt hosszú ideig s a legtöbb helyről erőszakos módon távolították el, más szóval, kidobták. Ellenben hamis játékos volta ellen szól az a tény, hogy nem tudott zöld ágra vergődni s a legújabb időben mindenéből kizsebelve, egy krajczár nélkül vetődött vissza hazánk fővárosába.

—Ilyen férj illett volna a Boglár Kálmán családjába,—szólt közbe az engesztelhetetlen Atlasz Samu.

—Várj csak, még bele juthat. Góg Ferencz, a ki folytonosan kutatta nyomát, itt végre rá akadt. Ismeretséget kötött vele, megbarátkoztak. Hozzám is elhozta és bemutatta nekem. Mi is jó barátok vagyunk.

—Jó barátja vagy ennek a haszontalan embernek?

—Haszontalan ember, de finom gavallér, a kinek ha elég pénze van, akkor nem haszontalan ember. Most pedig van elég pénze. Góg Ferencz pártfogásába vette s lehozta magával a sarlósi kastélyba.

—Micsoda! Itt van most? Ilyen közel hozzánk?

—Egy vonaton jöttünk, s mondhatom, az egész úton igen jól mulattunk vele. Pompás ficzkó!

—Ha olyan pompás ficzkó, még bele szeret a Lilla nagysága és feleségül megy hozzá,—jegyzé meg Atlasz úr aggódva.

—Attól ne tarts! Ez a tűzről pattant menyecske, Isten tudja miért, halálosan bele van bolondulva Sándorba. Tudom a nagybátyjától. Hiszen a szegény Góg Ferencz is nem annyira hozzánk való tiszteletből, hanem húga kedvéért tette tűvé egész Európát ez után a Lándsa Jenő után. Azt mondja, húgának nincs sem éjjele, sem nappala, mióta Sándor másnak a férje, s csak az a remény tartja vissza az öngyilkosságtól, hogy Sándor elválik nejétől és őt veszi feleségül. Csodálatos, de úgy van!

—Miért volna csodálatos?—jegyzé meg Atlasz úr büszkén.—A Sándor szép fiú, nagyon szép fiú.

—Vannak más szép fiúk is a világon, a kik valamivel finomabbak is Sándornál. De az ízlés ellen nem lehet vitatkozni. Elég az hozzá, hogy a dolog így áll. Sándornak el kell válnia feleségétől, ez az első lépés, s erre biztos eszköz lesz Lándsa Jenő barátom. Ha valaha szeretője volt Klárának,—a mit erősen hiszek, ismerem az asszonyokat,—úgy a találkozás új lángra lobbantja szerelmöket, megszöknek vagy Sándor rajta kapja őket, s akkor nincs más hátra, mint a válópör. Ha pedig nem volt szeretője, Sándor tudja a történt dolgokat, féltékenynyé lesz s a féltékeny emberrel mindent el lehet hitetni. Így is, úgy is válópör a vége, s nekünk ez a czél szentesíti az eszközöket.

—És Sándor, boldog lesz,—tevé hozzá Atlasz Úr, teljes meggyőződéssel,—csak akkor lesz igazán boldog, ha ezt a szép és milliomos özvegyet elveszi. Tudom én, hogy most boldogtalan. Hiába tetteti magát, hiába csókolgatja a Boglár Klára kezét, jól látom én, hogy sokszor szomorú és ökölre szorítja a markát. Isten áldja meg a Góg Ferencz uraságot, hogy kitalálta a módját, melylyel boldoggá fogjuk tenni a fiamat.

—No hát, mégis rossz néven veszed tőlem, hogy elfogadtam segítségét és követelését be akarom tábláztatni a jószágomra?

—Már megint a jószágodról beszélsz?

—Igen is, arról beszélek. Most épen jó kedvedben vagy, tisztába hozhatjuk ezt a kényes kérdést. Elsőszülött fiad vagyok s nem akarok rövidséget szenvedni testvéreim kedvéért. Sándorra már ráírattad a tiszavégi részt, Eveline férjének kétszer megvetted a mátraalji jószágot: én is követelek magamnak legalább annyi ingatlant. Aztán nem bánom, haszonbérbe adom neked, kezeld te, csak fizesd meg pontosan az évi bérletet s engedd, hogy annyi adósságot csináljak rá, a mennyi tetszik.

—Megbolondúltál te fiú, vagy engem tartasz bolondnak?—kiáltott Atlasz úr, újra elkeseredve.—Jószág kell neked csak azért, hogy adósságot csinálj rá? Ugyan szépen kezdenéd a gazdálkodást.

—Bízd azt csak reám. Tudom én, mit akarok. Azt is tudom, hogy az adósságot ki kell fizetni. Eddig is mindig kifizettem.

—Azaz, hogy én fizettem ki.

—No hát, épen ezt akarom kikerülni. Az én adósságaimat senki se fizesse ki kegyelemből, melyért kunyorálni kell és zsebre rakni egy porczió szidást. Független akarok lenni, jogom van rá, régóta nagykorú vagyok. Attól pedig ne félj, hogy elverem a vagyonomat. Nemsokára kifizetem adósságaimat, kitisztázom a jószágomat és én leszek a leggazdagabb mindnyájatok közt.

—Szeretném, ha engem is megtanítanál erre a titokra.

—Ahhoz te már öreg vagy. Te megtetted a kötelességedet, megszerezted az alapot, most már bízd a többit gyermekeidre. Én tisztában vagyok magammal. Nem is titkolózom előtted, röviden elmondom programmomat. Először is lemondok hivatalomról...

—Mit hallok! Megint újabb meglepetés! Hát miért mondasz le a hivatalodról?

—Mert ezen az úton nem lehet elég gyorsan haladni. A szamárlajtorja nem hozzám való. Én nem mászom, hanem ugrom, nagyot ugrom. Megválasztatom magamat itt a kerületünkben képviselőnek, s aztán nyitva áll előttem a világ egészen a miniszterségig, nem számítva a milliomos pártit, mely akkor reám vár s melyhez képest a te bajuszos özvegyed csak sifli.

E fényes perspectiva ismét elkápráztatta Atlasz úr szemét s a pillanatnyi elkeseredés után a régi csodálattal és elragadtatással nézett ragyogó elsőszülöttjére. Mégis csak benne van a legtöbb tehetség gyermekei közt s ő fogja legmagasabbra emelni az Atlasz nevet. Ebbeli elragadtatásában nem is vizsgálta mélyebben a hivatalról való lemondás kérdését s így nem is tudta meg, hogy Manó merész költői szabadsággal jövő időt tett a múlt helyére, a mennyiben lemondása már befejezett tény volt s nem csupán szabad elhatározásának, hanem még inkább a miniszter bizalmas fölszólításának következménye, a ki már megúnta jobb kezének hanyagságát s barátságosan tudtára adta, hogy a végkielégítés készen van számára.

De Atlasz úrnak ezt nem kellett tudnia, s teljes gyönyörűséggel fürösztötte lelkét fia fényes jövőjében. Ha gyermekeiről volt szó, akkor gyönge és együgyű volt. Egészen megnyugodott hát elsőszülöttjének új programmjában s megigérte neki, hogy a többi kérdést majd rendbe hozza az ünnep után, mikor talán Sándor dolgával is jobban tisztába jönnek. Akkor majd Eveline is itt lesz s közös egyetértéssel állapíthatják meg az osztozást.

—Eveline nem fog lejönni,—mondá erre Manó.—Tiszteltet és azt izenteti, hogy addig nem teszi lábát a kastélyba, míg ez a nőszemély, ez a Klára itt a háziasszony.

—Itt van ni!—sóhajtott Atlasz úr, keserűen.—Már saját leányomat is elüldözi a házamból. Oh, ez a Boglár Klára csak az én veszedelmemre született e világra!

—Ne búsulj, öreg,—vígasztalá Manó a kesergő apát.—Gondolj Góg Ferencz fölfedezésére. Nemsokára megszabadúlunk e nyűgtől és az Atlasz-család napja új fénynyel fog fölemelkedni a magas égre.