Az Atlasz-család

XII.

(Az első évforduló.)

Körűlbelül ismét az a társaság van együtt, mely ma egy éve töltötte be az Atlasz-kastély termeit; de a színe még sem egészen ugyanaz. Most nem a meggazdagodott zsidók uraskodásán mosolyognak és mérgelődnek a környék elszegényedett ősurai; sokkal mélyebb, általánosabb, hogy úgy mondjam emberiebb érdek tartja elfoglalva figyelmöket, táplálja társalgásukat, tartja ébren kárörömüket: a pletyka, a halhatatlan pletyka. Sőt talán a botrány is. Híre futott, senki sem tudta, mily forrásból, de mindenki suttogott róla, hogy ma valami érdekes fog történni, talán oly katastropha, melyből évekig el fognak élni az embertársak dolgaival foglalkozó nyelvek. Mindenki erről gondolkozik, erről suttog, ezért lesi figyelmesen a háziaknak, kivált a fiatal házaspárnak mozdulatait, arczkifejezését, s a titkolózás, suttogás, apró csoportok alakulása, a feszűltség és nyugtalanság olyan színt ad a társaságnak, mint ha csupa összeesküvők gyűléseznének, kik a jelszót várják a lázadás zászlójának kitűzésére.

Másban is különbözik a társaság a tavalyitól. Hiányzik az egyházi színezet, a papi elem uralkodó szereplése. Az úri társaság nem megy templomba délelőtt, a búcsú napját csak a köznép ünnepli meg. Nincs itt az apátkanonok úr virító vörös színeivel, s a plébános annyira el van foglalva a faluban hivatalos ünnepi teendőivel, hogy egy pillanatra sem nézhetett be a kastélyba, sőt talán még az ebédre sem fog eljönni. Sándor legalább külön nem hívta meg, régen nem is találkozott vele.

Egy év óta nagyon meglazult a viszony a földesúr és papja közt. A közös vadászatok, kocsizások, kirándulások egészen elmaradtak. Sándor sokkal jobban el volt foglalva örökös tépelődéseivel, sokkal kitartóbban őrizte nejét, hogysem kedve vagy ideje lett volna régi mulatságaira. A plébánostól elidegenedett; kellemetlen érzés vett rajta erőt, ha látta vagy beszélni kellett vele; feszesen, kényelmetlenül érezte magát társaságában, mintha őt is felelőssé tette volna titkos gyötrelmeiért, vagy mintha érezné, hogy ez ember lelkébe lát és restelkednék előtte.

És valóban, a plébános volt az egyetlen, ki lelkébe látott Sándornak, ki tisztán olvasta arczán emésztő küzdelmeit és aggódó figyelemmel kisérte e különös benső harczot gyanakodó képzelme és józan esze között. De nem tehetett mást, mint, figyelni és várni. Tudta, hogy látása kellemetlen Sándornak, mert újra meg újra eszébe juttatja kínzó titkát s fölébreszti tépelődések; nem is kereste föl sokszor, csak épen annyiszor, a mennyi szükséges volt arra, hogy fentartsa a jó viszony külső színét, hogy figyelemmel kisérje Klárát és segítségére lehessen, ha nyugalmát fenyegetve látná.

A vendégek nagyrészt már összegyűltek s a kastély termeiben, melyek az ünnepnapra mind ki voltak nyitva és földíszítve, kisebb-nagyobb csoportokra oszolva halkan beszélgettek és várni látszottak valamit, magok sem tudták, mit. De Manó, úgy látszék, többet tudott; diadalmas arczczal s izgatottan járt föl s alá a hullámzó csoportok közt, gyakran kitekintve az ablakon s néha-néha jelentős pillantást vetve Atlasz úrra, ki a terem egyik szögletében ült, hallgatva és magányosan. Az öreg asszonyság nem volt mellette; nem érezte magát egészen jól s meg akarták kímélni a nagy vendéglátás izgalmaitól s egyebektől is, melyeknek bekövetkezését várták.

Klára is nyugtalan volt. Atyja még most sem érkezett meg. Mialatt vendégeit fogadta s a különböző csoportokkal beszélgetett, sokszor tekintett izgatottan a nagy ajtó felé. Sándornak is feltünt ez, ki folyton neje nyomában járt és szokása szerint e nyugtalanságot is a maga módja szerint magyarázta.

—Kire várhat oly türelmetlenűl?—gondolá magában.—Szeme minduntalan az ajtó felé fordúl, arcza földerűl és kipirúl az örömtől, ha az ajtó nyílik s újra elszomorodik, ha közömbös ember lép be rajta. Valakit vár, annyi bizonyos. Ki lehet az? Ki lehet az?

E pillanatban megnyilt az ajtó s három tagból álló társaság lépett be. Volkán Ádámné, Góg Ferencz és egy ismeretlen fiatal ember. A bajuszos menyecske arcza sugárzott a diadaltól, feje, füle, nyaka, karja villogott a gyémántoktól; csupa fény és ragyogás volt, hogy szinte elkáprázott a szem, ha rá nézett. Mind a hárman egyenesen Sándor felé siettek, ki a terem tulsó végén állt Klára mellett és arczát vizsgálta. Észrevette, hogy egy pillanatra elhalványult s szemében kellemetlen meglepetés kifejezése látszott; de gyorsan erőt vett magán, s nyugodtan, bár nem szokott mosolyával várta feléje siető vendégeit.

—Repeső örömmel fogadtuk a kegyes meghívást, mely ismét megnyitá előttünk e főúri hajlék fényes termeit,—kezdé Góg Ferencz, mint a társaság szónoka, két rét görnyedve a nagy alázatosságtól, midőn Sándor elé értek.—És íme siettünk eleget tenni a megtisztelő meghívásnak, sőt ismerve e kastély vendégszeretetét, megengedtük magunknak ama merészséget, hogy szerény házunk vendégét is magunkkal hozzuk, kit ezennel van szerencsém bemutatni Lándsa Jenő úr személyében.

Sándor egész teste úgy megrázkódott e név hallatára, mintha erős villamos ütés érte volna. Itt állt előtte az az ember, ki lázas álmainak állandó kísértete volt, itt áll szemben nejével, kit gyötrő képzelete egy év óta annyiszor kötött vele össze. Első gondolata, mely e név hallatára, ez ember láttára, agyába szökött, az volt, hogy Klára tudta jövetelét, őt várta oly türelmetlenűl, érette tekintett pirúlva-elhalványodva annyiszor az ajtó felé. A vér fejébe kezdett tódulni, lélekzete nehéz és rövid lett, erősen megragadta Klára kezét és sötéten arczára vetette szemét. Nagy erőfeszítésébe került, hogy féltékeny haragja rögtön ki nem tört rajta; de félig öntudatlanúl föltette magában, hogy várni, vigyázni fog s az első biztos jelre egész haragjával sújtja a bűnösöket.

Klára arczán azonban nem látott mást, mint kellemetlen meglepetést egy pillanatra, s ennek elmúltával nyugodt hidegséget. Góg Ferencz ünnepélyes bemutató szónoklatára, mely épen úgy hozzá volt intézve, mint Sándorhoz, csendesen meghajtotta fejét, nem nyújtva kezét egyiknek sem három vendége közűl, s aztán megfogva férje karját, el akart vele fordulni, hogy más vendégeihez menjen, mintha a bemutatás már be volna fejezve. De Sándor mozdulatlanúl állt, és midőn Klára kissé csodálkozva arczára nézett, akkor kezdte először észre venni, hogy férje lelkében erős háborgás megy végbe.

De ha Klára nem vesztette el nyugalmát, annál nagyobb meglepetés, zavar, megdöbbenés volt olvasható Lándsa Jenő arczán. Látszott, hogy nem volt elkészülve e találkozásra, nem tudta, kivel fog itt szemben állni. Góg Ferencz a színpadi hatás iránt kitünő érzéket tanúsított, midőn a meglepetést mindkét részen kölcsönössé tette; így mindenesetre nagyobb lesz a feltünés, s ha egyik nem árulja el magát, elárulhatja a másik, a miből önként következik a botrány és a többi. Számításában azonban, legalább egyelőre, mégis csalódott; Sándor sokkal jobban tudott uralkodni szenvedélyén, mint gondolta, s bár szemének és arczának nem parancsolhatott, tudott parancsolni nyelvének; Klára nyugodt hidegségében pedig csak előkelő megvetés látszott, melyet nemcsak a bemutatott fiatal ember, hanem bemutatói is magokra vehettek, a mint hogy a bajuszos menyecske magára is vette, s részint e fölötti boszúságában, részint csalódott reményében titkon erősen megcsípte Góg Ferencz karját, hogy ez érdemes nagybácsi elkékült és -zöldűlt bele.

Mindez sokkal rövidebb idő alatt történt, mint a mennyi elmondására szükséges. Alig egy pár pillanatig tartott, mialatt a vendégek, kik az egy esztendős pletykából többnyire ismerték Lándsa Jenő nevét, most e név hallatára várakozással tele, kiváncsian kezdtek csoportosúlni a beszélők körűl. Góg Ferencz jóvá akarta tenni a meghiúsult első hatást, s mintha csak most venné észre a vendége arczán tükröződő meglepetést, fölkiáltott:

—De mit látnak szemeim! Hiszen, úgy vélem észlelni, a bemutatás fölösleges volt s én tudtomon kívül régi ismerősöket hoztam össze. Lándsa barátom arczán és ő nagysága, mélyen tisztelt házi asszonyunk szemében úgy olvasom, hogy ez életben már találkoztak, bizonyosan a főúri körökben, melyeknek mindketten méltó díszei valának. Oh mily édes, a régi jó ismerősök találkozása! Oh mily boldognak magasztalom magamat, hogy szerény közvetítője lehettem ily édes találkozásnak!

És Góg Ferencz elragadtatott görnyedezéssel tekintett körűl a társaságban. Többeknek arczán gúnyos mosoly látszott, itt-ott vihogás hallatszott. A bajuszos özvegy is vihogott.

—Valóban én is úgy veszem észre,—szólt Sándor nagy erőfeszítéssel, tompa, rekedt hangon,—mintha ez úr és nőm ismernék egymást. Igazam van-e, valóban régi ismerősöddel hozott össze a véletlen?—folytatá Klárára emelve sötét tekintetét.

—Atyámmal hajdan annyi helyen fordúltam meg, annyi mindenféle emberrel találkoztam, hogy ez úr is köztük lehetett,—felelt Klára könnyedén, s aztán Sándor karjába fonva karját, elvonta e csoporttól s más vendégeihez ment vele, nyugodtan beszélgetve hol egygyel, hol mással, mint a háziasszony kötelessége. Sándor, kábultan, félig öntudatlanúl ment tovább neje karján, nem tudva, mit tegyen s nem merve az emberek szeme közé nézni. A beavatottak előtt úgy látszott, hogy az első vihar elvonúlt. Legalább a bajuszos menyecske így fogta föl a helyzetet s elégedetlenségét ki is fejezte szerencsétlen nagybátyja előtt, kit többször erősen karon csípett s halkan, de nagy méreggel ügyetlen vén bolondnak nevezett.

Most Manó is idején valónak látta a közbelépést.

—Isten hozott, kedves barátom, nagyon örülök, hogy meglátogattad házunkat,—kiáltott nagy hangon, mintha csak most venné észre Lándsa Jenőt s kinyújtott kézzel feléje sietett.—Jer, bemutatlak apámnak; az öreg is nagyon fog örűlni ismeretségednek. Reménylem, ezentúl gyakori, nagyon gyakori vendég lészsz házunkban.

Fenhangon, csaknem tüntető kiabálással beszélt, szüntelen a mindig messze vonuló Klára felé tekintgetve, mintha vele is, a társasággal is tudatni akarná, hogy mindez neki szól. Ezalatt Lándsa is magához tért első meglepetésének zavarából; mikor Manóval kezet fogott, arczán már ismét ott volt rendes hetyke, szemtelen tekintete, s a két kiváló nagyvilági fiatal ember karon fogva és hangos nevetgéléssel indúlt Atlasz úr felé, ki ez egész jelenet alatt szögletében maradt és feszűlt figyelemmel leste a történt dolgokat.

Mialatt Atlasz úr megismerkedett Lándsa Jenővel s nagy tisztelettel fogott kezet ez előkelő fiatal emberrel, kiben nem fia nyugalmának és becsületének megrontóját, hanem egész családjának megmentőjét látta; és mialatt a vendégek különféle csoportokra oszlottak, Klára oly ügyesen haladt végig közöttük Sándorral, csoportról csoportra megállva, és egy-egy szót váltva, hogy végre minden feltünés elkerülésével, észrevétlenűl a legvégső szobába jutottak, hol egyedül voltak.

—Úgy-e ügyesen ide hoztalak az ellenséges csatasorok tüzelése közt?—mondá nevetve s egy ablakmélyedésbe vonva férjét.

Sándor feje még mindig kábult volt, lelke zavarodott; agyában, keblében elszabadúltak lelánczolt gonosz szellemei és féktelenűl garázdálkodtak benne. Nem tudott neje arczába nézni, csak tompán, fojtott hangon kérdé, mit akar?

—Erre a Lándsa Jenőre akarlak figyelmeztetni. Jobban ismerem, mint mutattam; nagyon haszontalan ember, nem való tisztességes társaságba. Míg vendégeink itt vannak, ne csinálj botrányt, de azután jó lesz vagy Volkánékat figyelmeztetni vagy egyenesen röviden kiadni az útját.

—Majd kiadom az útját azzal, hogy megölöm,—felelt Sándor rekedten.

—Megölöd?—kérdé Klára meglepetve férje hangjától és tekintetétől.—Miért ölöd meg?

—Mert szeretőd volt, mert még mindig szeret, mert újra szeretőd akar lenni,—kiáltott Sándor hirtelen kitöréssel.

A gonosz szellemek egészen erőt vettek rajta s megfosztották eszének józanságától. Arcza kigyúladt, szeme szokatlan fénynyel villogott s valóban oly tekintettel nézett nejére, mintha e perczben gyilkolni tudna.

—Sándor!—sikoltott Klára rémülten és erősen megragadva kezét, mélyen szemébe tekintett.—Megőrültél?

—Tagadod, hogy egykor jegyesed volt?—kérdé Sándor felelet helyett.

—Miért tagadnám?—Nem tagadom,—felelt Klára, leküzdve felindulását, nyugodt hangon.—Honnan tudod, hogy az volt?

—Mindegy, akárhonnan tudom. Abból a forrásból többet is tudok.

—Ha az a forrás tiszta és igaz, csak azt tudhatod, hogy ez ember nyomorúlt, kiből kiábrándúltam, kit megvetettem és elkergettem magamtól.

—Vagy ő hagyott el, midőn látta, hogy nagyon is könnyű volt megnyernie szerelmedet.

—Nem tudok többé nyugodtan hallgatni.

—Sándor!—kiáltott Klára kiegyenesedve s arczát sötét pírral borítá a méltatlankodás érzése,—még egy ily szó és rögtön elhagyom házadat és soha többé nem térek vissza hozzád. Válaszsz! Akarod-e, hogy távozzam, vagy meghallgatsz nyugodtan?

—Nyugodtan! Nem tudok többé nyugodtan hallgatni. Elég sokáig erőltettem magamra a nyugalmat, nem bírom tovább, erőm megtörött. Egy éve hordozom e szörnyű szikrát lelkemben, egy éve küzdök emberfölötti erővel, hogy lángba ne borítsa véremet, össze ne perzselje agyvelőmet. Nem bírom tovább a harczot ez alattomos, soha nem szünő, mindig újra ébredő, gyilkos kétség ellen. Bizonyosságot akarok, világosságot akarok végre. Eleget szenvedtem; most már tudod. Ha arczomat komornak láttad, ha szemem sötéten elmerengett, ha kezedet hidegen toltam el magamtól, most már tudod, mi volt az oka. Titkoltam tőled kétségeimet, gyötrelmeimet, mert féltem, hogy elvesztem szerelmedet, és én szerettelek, oh! most is szeretlek, s ez a szerelem teszi oly halálossá kételkedésemet. Szánj meg engem Klára és légy őszinte hozzám.

Hangja, mely eleinte a fölindulástól reszketett, a vége felé, midőn szerelméről kezdett beszélni, ellágyult, könyörgésbe ment át. Szeméből lassanként eltünt az esztelen föllobbanás tüze, és szelídebb, enyhébb fény foglalta el helyét; de arczán, szemében, hangja remegésében oly boldogtalanság látszott, hogy Klára elfeledte a sértést, mely föllázítá önérzetét, s csak kimondhatatlan szánalmat érzett a szerencsétlen ember iránt.

—Szegény Sándorom, hiszen te beteg vagy, nagyon beteg vagy,—mondá halkan, melléje lépve és végig vonva kezét izzó homlokán.

—Érzem, tudom, nem tagadom, beteg vagyok. Sokszor mondtam én ezt magamnak, sokszor neveztem önmagamat őrültnek és igyekeztem kinevetni őrültségemet. Egy időre győzött is józan eszem, lecsillapítám benső háborgásaimat, de aztán újra... újra... óh! te nem tudod, mily kín, őrültnek lenni és tudni azt és mégsem győzhetni le az őrültséget. Most már tudod, csak te segíthetsz rajtam, ne vond el tőlem egyetlen orvosságomat, a tiszta igazságot.

—Miért nem kérted ezt tőlem mindjárt kétségeid kezdetén? Akkor sem tagadtam volna meg, s megmentettelek volna téged a hosszú szenvedésektől, magamat e megaláztatástól.

—Miért nem szóltál te kérdés nélkül? Midőn megvallottam szerelmemet és megkértem kezedet, miért nem voltál őszinte hozzám?

—Istenem! Miben lettem volna őszinte? Hiszen e nyomorúlt embert úgy elfeledtem, hogy eszembe sem juthatott hajdani eljegyzésem. Különben mi titkolni való lett volna egy eljegyzésben, a mi nyilvános volt?

—De az ok, melyért fölbomlott, nem volt nyilvános.

—Az ok az volt,—mondá Klára elpirúlva,—hogy ez embert, ki vissza akart élni helyzetemmel és orvul támadta meg becsületemet, megvetettem és fegyverrel űztem ki szobámból.

—Igen, mondták ezt nekem barátaid,—viszonzá Sándor újra éledő gyanúval szemlélve neje elpirúlt arczát,—de azt is mondták, hogy ez ember másról is gyanúsított s a világban más okról beszéltek. Hogy ő hagyott el téged, mert nagyon könnyűnek találta a győzelmet erényed fölött.—

—És te ezt elhitted!—kiáltott Klára lángba borúlt arczczal.

—Miért pirúltál el, ha nem igaz?

—Eh! esztelen ember te, ki csodálkozol, hogy egy nő elpirúl, midőn férjétől ily gyanút kell hallania. Elég, Sándor, te beteg vagy, és betegségeden közönséges szerekkel nem lehet segíteni. Hallgass reám! A mit te most szemembe mondtál, a mit megvallottal, hogy ily kétséggel szívedben képes voltál egy évig nődnek nevezni s lelkedben engem, nődet, napról napra, újra meg újra megalázni, arczúl verni, ez oly megbántás, melyet egy önérzetes nő beszámíthat a féltékenységnek, megbocsáthat a szerelemnek, de nem viselhet el. Ha szívedbe tovább is ily kétségek élnek becsületemről, én nem maradhatok nőd. Gondold meg jól! Gondolj vissza egy évi házasságunkra, keress egy mozdulatot, egy pillantást, melyből azt magyarázhatnád ki, hogy nem tiszta, önzetlen szerelemből lettem nőddé, vagy hogy jogod volna akár múltamban, akár jelenemben kétkedni. Ha nem találsz, és Isten a tanúm, hogy nem találhatsz, akkor megkövetelem teljes és föltétlen bizalmadat mind múltamra, mind jelenemre nézve, vagy esküszöm neked, bármint szeretlek s bármily nehezen esnék a válás, magadra hagylak és visszatérek atyámhoz. Most pedig tégy ez emberrel, a mit akarsz. Űzd ki azonnal házadból, nem bánom, én a botránytól sem félek; a pletyka úgyis, a mint látom, már megragadta nevemet, és ez ember ide hozatala szándékos kiszámítással történt. Ki által, nem kutatom, nem is törődöm vele; mással én nem gondolok, csak a te bizalmaddal, s ha az megvan, kinevetem e silány emberek együgyű beszédeit. De a te bizalmadat megkövetelem, jogom van hozzá, s még egyszer jegyezd meg jól magadnak, ha észreveszem, hogy elvesztettem bizalmadat, megszüntem nőd lenni.

E szavakkal elhagyta a szobát, nem tekintve vissza Sándorra. De erre, úgy látszék, legalább egyelőre üdvös hatással volt az erősebb orvosság. Habozó, kétkedő, gyanakodó lelkére, melyben a főszerepet mégis csak a szerelem vitte, sokkal jótékonyabban hatott az erélyes beszéd, mint bárminő kérlelés, magyarázat, esküdözés. Szemébe visszatért rendes, nyugodt kifejezése, s azzal az elhatározással indúlt vissza a társaság felé, hogy többé föl sem veszi ezt a Lándsa Jenőt és úgy tesz, mintha soha sem hallotta volna nevét, s ezzel legjobban lefőzi azokat, kik—józan gondolkozással most már világosan látta,—csak azért hozták ide, hogy konkolyt hintsenek közéje és neje közé.

Elhatározására azonban nem volt szükség, Lándsa Jenőt többé sehol sem látta. Manó kétségbeesve járt-kelt a termekben, kedves Lándsa barátját keresve, de senki sem tudott róla fölvilágosítást adni. Egyszerre csak eltünt s azóta nem kerűlt vissza. Manó még Sándort is megszólította, ravasz hunyorgatással kérdezve, talán ő tud valamint Lándsa Jenő holléte felől? S egészen elbámult és lefőzöttnek látszott, midőn Sándor könnyedén s minden fölindulás nélkül csak annyit felelt, hogy a keresettet azóta nem látta, mióta bemutatták neki s megvígasztalta aggódó bátyját, hogy ne féljen, az ebédre majd elő fog kerűlni.

Nem kevésbbé képedt el Góg Ferencz, midőn a két testvérhez lépve, alázatos és bűnbánó görnyedezések közt bocsánatot kért Sándortól, hogy Lándsa Jenő bemutatása által netalán kellemetlenséget okozott. Ő nem is sejtette, hogy e fiatal ember régi ismerőse ő nagyságának s látása rosszúl hathat reá, különben a világért sem hozta volna ide s most is azért keresi, hogy rögtön eltávolítsa.

—Nem értem, miért e nagy bocsánatkérés?—felelt Sándor hidegen.—Meg lehet győződve, hogy vendégét épen oly szívesen látom házamban, mint önt magát.

Ezzel elfordúlt és a faképnél hagyta az álmélkodó alázatos férfiút, ki azt sem tudta, hova menjen, merre nézzen, mert az egyik szögletben katonás húgának dühös szemei villogtak feléje és karja még mindig sajgott a mai sok csípéstől.

Sándor megpillantá nejét a szomszéd teremben és lassan feléje tartott. Ugyanekkor lépett be a plébános a másik ajtón s egyszerre érkezett Sándorral Klára mellé.

—Még sem érkezett meg atyám?—kérdé Klára, kezét nyújtva régi barátjának.

—Dehogy nem! már itt is voltunk egyszer,—felelt a plébános halkan, de jókedvűen.—Az első, a kivel találkoztunk, az a haszontalan ember, az a Lándsa volt. Atyád rögtön megértette a helyzetet s a maga módja szerint hamar föltalálta magát. Karon fogta a derék fiatal urat s elvitte innen,—nem tudom, hová; de arról bizonyos vagyok, hogy ide nem hozza vissza.

Klárához beszélt, de a mellette álló Sándorra szegezte szemét, mintegy lesve, mily hatást tesznek reá szavai. Örömmel vette észre, hogy arcza nyugodt maradt, s Klárának még jobban esett, midőn férje csöndesen csak ennyit mondott:

—Kár volt olyan nagy dolgot csinálni belőle. Most már bátran itt maradhatott volna.

Klára megszorította férje kezét s hálás mosolylyal nézett szemébe.

—De csak hordja el magát innen, a hol senki sem látja szívesen,—mondá vidáman.—Különben adjuk meg neki és jóakaró bemutatóinak, hogy akaratuk ellenére okos dolgot cselekedtek és jót tettek velünk: alkalmat adtak arra, hogy kimagyaráztuk magunkat az urammal, és a mint örömmel látom az én édes bolondomnak megjött az esze.

Valóban úgy látszott, mintha Sándornak egészen megjött volna az esze. Nyugodt, vidám volt, szeretettel nézett nejére és mosolyogva beszélt hozzá. Klára boldog volt és tartósnak hitte a gyógyulást.

Boglár Kálmán még az ebédre sem érkezett vissza. Lándsa Jenő sem kerűlt többé elő, bármily kétségbeesetten kereste mindenütt Manó barátja, nevét kiabálva a folyosókon, az udvaron és a kertben, s mindenkit megkérdezve, nem látta-e barátját. Így ha Lándsa Jenő testileg nem is volt jelen, a neve legalább szünetlenűl hangzott és nem mehetett ki a vendégek emlékezetéből, kiknek bőséges alkalmok volt a fejtörésre, mily titkot rejthet magában megjelenése és hirtelen eltünése.

Az ebéd meglehetős nyomott hangulatban folyt le. Mindenki érezte, hogy történni kellett volna valaminek, és boszankodott és törte a fejét, miért nem történt? A társalgásnak rejtélyes színe volt; az emberek halkan, suttogva, óvatosan beszélgettek egymással; a mi megjegyzés hangosabban történt, az is tele volt kímélettel és czélzással; még a szokásos névnapi felköszöntő sem tette meg a rendes hatást, s messze állt a tavalyi viharos lelkesüléstől. Igaz, hogy most nem az apát-kanonok úr imponáló hangja hallotszott, mely nem annyira kérte, mint inkább leparancsolta az ég áldását a nap hősére és családjára; az apát-kanonok helyett most Góg Ferencz mondta a hivatalos felköszöntőt, s áradozó jó kívánságai úgy tele voltak elburkolt czélzásokkal, föntartásokkal, záradékokkal, kikötésekkel és mindenféle jogi fogással, hogy az egésznek hatása inkább nyomasztó, mint felemelő volt.

Ez a hangulat uralkodott ebéd után is, s ez volt oka, hogy a vendégek eltértek a régi jó falusi szokástól, mely a ház vendégeit ebéd után vacsoráig, sőt néha másnap reggelig is együtt tartja. A kocsik egymás után hajtottak elő s a szomszéd úri családok egymás után távoztak az Atlasz-kastélyból, törve fejöket, mi az, a minek történnie kellett volna s mi volt oka, hogy semmi sem történt. Este felé már senki sem volt a nagy ebédlőben, csak a család tagjai s Góg Ferencz és bajuszos unokahúga, kik makacs kitartással még mindig a családhoz számították magokat. Az öreg asszonyságot is előhozták szobájából, mivel már semmi izgalomtól sem kellett félteni, a minek különben Atlasz úr nem igen látszott örűlni.

Ekkor kerűlt vissza Boglár Kálmán, s mialatt Klára hangos örömsikoltással rohant rég nem látott atyja keblére, ez magához ölelte s gyorsan fülébe súgta;

—Légy nyugodt, nem volt szükség erőszakra. Elvittem s megtiltottam, hogy még e házba tegye lábát. Engedelmeskedni fog. Annyira sűlyedt, hogy már gyáva is. Ne beszéljünk többé róla.

De Manó nem akarta, hogy ne beszéljenek többé Lándsa Jenőről. Sőt nagyon is beszélt róla. Még mindig azon törte a fejét, hová tünhetett el oly hirtelen, s Boglár Kálmánt is megkérdezte, nem tud-e valamit felőle?

—De igen, tudok felőle,—visszonzá Boglár nyugodtan.—Légy nyugodt, nincs semmi baja kedves barátodnak. Saját kocsimon vittem a Volkán-kastélyba, melynek, mint mondá, a vendége.

—Te vitted el!—kiáltott Manó.—Most már meg van oldva a rejtély. De miért vitted el? Ő maga kívánkozott el innen?

—Azt nem kérdeztem tőle, egyszerűen elvittem.

—És miért vitted el, ha szabad kérdenem?

—Mert nem akartam, hogy itt maradjon.

—És miért nem akartad?—kiáltott Manó fölemelkedve székéről, kihívó tekintettel.—Mi közöd neked ahhoz, ki jár a mi kastélyunkba? Hogy mersz te a mi kastélyunkban parancsolni?

Az öreg asszonyság metsző sikoltással akart fölugrani székéről.

—Hogy mer itt parancsolni?—visszhangozá Atlasz úr, bátorságot nyerve Manó példájából.

—Én nem akarok itt parancsolni,—felelt nyugodtan Boglár Kálmán,—de ahhoz jogom van, hogy egy tisztességes házból eltávolítsak oly embert, ki nem való tisztességes társaságba.

—Hogy mered azt mondani, hogy Lándsa Jenő nem tisztességes ember?—kiáltott Manó, mindegyre kihívóbb tartással.—Lándsa Jenő nekem jó barátom, és a ki őt bántja, engem is megsért. Nem tűröm. Érted? Nem tűröm!

—Elég legyen!—kiáltott Sándor, Manó elé lépve.

—De nem elég! Nem hagyom magamat. Ez a kastély az apámé, épen oly jogom van benne nekem, mint neked. És ha én itt barátjaimat el akarom fogadni, senkinek sincs joga innen kitiltani őket.

—Hallgass!—kiáltott Sándor.

—Azért sem hallgatok,—felelt Manó hetykén.—Én itt jogommal élek, és elfogadom barátomat, és nem engedem, hogy kitiltsátok innen, a miért a feleséged szeretője volt...

Ki sem mondta egészen ez utolsó szót, midőn Sándor megragadta vállait s oly erővel vágta a falhoz, hogy a hetyke fiatal úr, kezét-lábát elnyújtva, végig terűlt a földön.

Az öreg asszonyság metsző sikoltással akart fölugrani székéről, midőn két fia egymásra támadt, de lábai megtagadták a szolgálatot s ájultan összeesett. A bajuszos menyecske helyén valónak s érdekesnek találta, ha ő is elájúl, a mit menten meg is tett. Klára férje mellé ugrott s karjába kapaszkodott, mialatt Atlasz úr rémítő jajveszékléssel futott Manótól nejéhez s ettől ismét Manóhoz, nem tudva, melyiknek segítsen. Nem is segített egyiken sem. Boglár Kálmán fölemelte az öreg asszonyságot és karszékébe ültette, hol nemsokára magához tért, Manó is fölemelkedett a fal mellől, kitörölte szemét, s dühösen, zavartan, megriadva, de hallgatva és reszketve nézett öcscsére. Csak a bajuszos menyecske folytatta tovább az ájulást, jókat csípve Góg Ferencz karján, ki úgy tette magát, mintha hinne ájulásában és siránkozva igyekezett életre költeni.

Sándor ezalatt magához tért fölindulásából. Nyugodtan egy lépést tett Manó felé, s míg ez ökleit háta mögött összeszorítva apja felé hátrált, harag nélkül, de szilárdan szólt hozzá.

—Sajnálom, a mit tettem, de ha újra kezdenéd, újra megtenném. Jegyezd meg hát magadnak: senkitől, értsd meg, senkitől sem fogom eltűrni, hogy nőmet megsértse. Mára végeztünk egymással, s reménylem, többé nem lesz alkalom köztünk ily jelenetre.

Megfogta Klára kezét s eltávozott vele a teremből. Boglár Kálmán okosabbnak tartotta, ha nem háborgatja most a fiatal házasokat, de az Atlasz-család keblében sem volt kedve tovább maradni; fogta kalapját, s barátságosan általános jó éjtszakát kívánva, elsietett, a megvert ellenség birtokában hagyva a csatatért.

XIII.

(Eredmény.)

Komor, sötét nap következett az Atlasz-kastélyban a tegnapi viharra. Midőn Sándor másnap reggel fölébredt, feje fájt és nehéz volt, keblén valami nyomasztó súly ült, mint minden álom után, melyet kellemetlen érzések, erős lelki felháborodások előznek meg. Gondolkozni kezdett félálomban, mi lehet az a kínos érzés, mely elfoglalva tartja lelkét, s a mint az álom lassanként tűnni kezdett szeméből, abban az arányban világosodott emlékezete és nemsokára mind elvonúltak előtte a tegnap történt dolgok és visszatértek lelkébe a tegnapi benyomások. Felugrott ágyából és gyorsan felöltözött, azután betekintett a szomszéd szobába, Klára szobájába. Üres volt. Sándor lelkében egy pillanatra fölvillant a régi gyanú, de leküzdte. Eszébe jutottak nejének tegnap mondott szavai, eszébe jutott fenyegetése és a saját fogadása. Nagy erőszakot tett magán és elűzte lelkéből az újra kísérteni kezdő rémeket.

—Bizonyosan apjához ment a faluba,—gondolá magában, míg szeme nyugtalanul siklott végig a szoba minden zugán s azután az ablakon keresztűl a kert útjain.—Tegnap találkoztak először egy évi elválás után s alig válthattak pár szót egymással. Nem csoda ha türelmetlenűl vágyott ölelésére s korán reggel hozzá sietett. Őrült volnék, ha újra gyanakodni kezdenék, most már belátom, hogy őrült volnék. Megtartom fogadásomat, bízni fogok nőmben, nem adok rá okot, hogy elhagyjon.

Azt hitte, tökéletesen megnyugtatta lelkét s nagyon meg volt elégedve magával. Szerette volna, ha Klára látja e pillanatban, ha megismeri lelki erejét és bizalmát, megdicséri és újra biztosítja szerelméről. Lelke úgy el volt telve elégűltséggel, hogy minden áron találkoznia kellett valakivel, a ki előtt kiöntse. Eszébe jutott a tegnapi jelenet, szüleinek rémülete, s gyorsan, minden további gondolkozás nélkül az épület túlsó szárnyába indúlt, az öregek lakosztálya felé.

Atlasz úr ijedten ugrott el az ablak mellől, hol rendes szokása szerint szemben állt az öreg asszonyság karszékével. Mindketten félve néztek a belépő Sándorra. Nem tudták, mit akar. Talán tegnapi kitörését folytatni? Kivált Atlasz úr, ki érezte bűnös voltát Klára irányában, különös bizalmatlansággal nézett belépő fiára, mintha attól félne, hogy most vele akarja folytatni azt, a mit tegnap Manóval tett.

De Sándor nyugodtan lépett melléjök, kezet csókolt, mint máskor, s gyöngéden tudakozódott anyja egészségéről.

—Köszönöm, fiam, én jól vagyok, csak ti legyetek jól,—felelt félénken az öreg asszonyság, kinek szemei ki voltak sírva.

—Hol van Manó?—kérdé Sándor körűltekintve a szobában.

A két öreg ijedten nézett egymásra s egy ideig hallgatott.

—Mit akarsz Manóval?—kérdé végre halkan az öreg asszonyság.

—Sajnálom a tegnapi összeütközést,—felelt Sándor.—Reménylem, Manó belátta hibáját s nem fog köztünk megszakadni a jó testvéri viszony.

—Mégis csak jó fiú ez a Sándor,—jegyzé meg elérzékenyülve az öreg asszonyság.

Atlasz úr érthetetlen röfögésszerű hangot hallatott, s midőn Sándor kérdését egyenesen hozzá fordúlva ismétlé, röviden csak annyit felelt, hogy Manó nincs itthon.

—Hol van? Csak nem utazott el?

—Nem utazott el,—felelt Atlasz úr,—ámbár tegnap este olyan haragos volt, hogy rögtön el akart utazni. De aztán megmondtam neki, hogy itt most szükség van rá, mert föl fog lépni képviselőnek és korteskedni kell, ha nem akarja hiába kidobni a tenger pénzt. Most a szolgabíróhoz ment, és neked azt izeni, hogy ne haragudjál, ha néhány hétig még itt marad, nem lesz alkalmatlan, ebédelni is külön fog.

—Eh! Micsoda beszéd ez?—kiáltott Sándor türelmetlenűl.—Nem fog velünk ebédelni? Idegen akar lenni szüleinek házában?

—Ez a ház a tied,—mondá Atlasz úr,—a tisza-végi részhez tartozik, mely reád van írva. De ha megengeded, én is, Manó is, az öreg asszony is, mind itt maradunk.

—Ha megengedem? Mit jelent ez?

—Bocsáss meg, nem akarlak megint megharagítni. Nem fogunk neked alkalmatlankodni. Mi az öreg asszonynyal szépen meg fogjuk magunkat húzni ebben a pár szobában és itt fogunk magunknak teríttetni is.

—Micsoda beszéd ez?—kiáltott Sándor elkedvetlenedve.—Egészen el akartok vonúlni tőlem? Annyira megsértettelek, hogy megtagadtok?

—Tagadjon meg engem az Úristen, ha én megtagadlak téged,—mondá Atlasz hevesen; aztán ismét félénken, habozva folytatá:—de beszéltem Manóval és az öreg asszonynyal, s mindnyájan jobbnak tartjuk, ha téged magadra hagyunk a feleségeddel. Bocsáss meg, nem akarok róla rosszat mondani, de mi nem vagyunk hozzá valók, nem érezzük jól magunkat mellette, és ha még egyszer olyan jelenet történnék, mint tegnap este, az öreg asszony belehalna.

—A mint tetszik,—mondá Sándor, egészen elvesztve jó kedvét s ismét visszaesve régi komor merengésébe.—Nem láttad ma reggel Klárát?—tevé hozzá szünet múlva.

—Mikor korán reggel a mezőn jártam, láttam a fasorban, és köszöntem is neki,—felelt Atlasz úr sietve.

—Hová ment?

—A falu felé.

—Egyedül?

—Igen—egyedül,—felelt Atlasz úr vontatva.

Az öreg asszonyság félénken megrántotta férje kabátját, mintha hallgatásra akarná inteni. De Sándor észrevette e titkos mozdulatot s elaltatott gyanúja újra fölébredt.

—Nem igaz, láttad valakivel,—mondá reszkető hangon, közelebb lépve atyjához.

—Sülyedjek el, ha együtt láttam valakivel,—kiáltott Atlasz úr.

—Miért rántotta meg anyám kabátodat? Miért akart hallgatásra figyelmeztetni, ha semmit sem láttál?

—Azt nem mondom, hogy semmit sem láttam, csak azt mondom, hogy nem láttam Klárával, a mily igaz, hogy élek.

—Mit láttál?

Az öreg asszonyság rémült tekintettel, esedezve nézett férjére. Sándor szeme követte pillantását, s még közelebb lépve atyjához, elborúlt arczczal ismétlé kérdését.

—Miért fél úgy anyám, hogy megmondod azt, a mit láttál?

—Az öreg asszony attól fél, hogy engem is földhöz vágsz, mint a Manót,—felelt Atlasz úr, neje széke mögé húzódva.

—Kit láttál?—kiáltott Sándor magánkívül.

—De nem haragszol, ha megmondom?—kérdé Atlasz úr aggódva.—Én nem akarok rosszat mondani Kláráról, száz esztendőt éljen. Nem is volt vele, nem is láttam, hogy találkoztak; de mikor a mezőn jártam, arra láttam lovagolni azt a fiatal urat, a ki tegnap itt volt és eltünt; de ne gondold, hogy rosszat akarok mondani Kláráról.

—Jól van,—felelt Sándor kurtán, rekedten, s kifordult a szobából.

Hiába hitte, hogy kigyógyult, hiába volt megelégedve magával, hogy le tudta győzni kisértő rémeit. Csak aludtak, de az első hangos szóra fölébredtek. Fölébredtek, megragadták lelkét, birtokba vették eszét és kergették, előre, vakon, azon az úton, melyen leghamarabb vélt nejéhez juthatni.

A mint a kert ajtaján kilépett s a falu felé fordúlt, a távolból, a fasor túlsó végéről Klárát látta maga felé közeledni. Nem egyedül jött, egy férfi karjára támaszkodott. Sándor vére egy pillanatra mind szíve felé tódult, aztán hirtelen fölkaczagott, őrült bolondnak nevezte magát és szeretett volna visszafordúlni a kertbe, nehogy Klára meglássa és azt higyje, leskelődött rá. Megismerte a férfit, kit neje mellett látott. Boglár Kálmán volt.

Egy ideig habozva állt helyén, nem tudta elhatározni visszafordúljon-e a kertbe vagy a közelgők elé siessen? A mily hirtelen elvesztette józan megfontolását az első gyanúsító szóra, épen oly gyorsan megszégyelte magát önmaga előtt, midőn látta, hogy a gyanú alaptalan volt. Újra fülében csengtek Klára tegnapi szavai, s félni kezdett, hogy jelenlétét bizalmatlanságnak fogja tulajdonítni és beváltja fenyegetését.

—Mégis okosabb lesz, ha eléje megyek,—gondolá magában, nagy léptekkel megindúlva a fasorban.—Bizonyosan meglátott, s ha hirtelen visszafordulnék, azt hinné, leskelődtem rá. Így azt gondolhatja, s azt is fogom mondani neki, hogy eléje jöttem, haza akarom kisérni és atyjával óhajtottam találkozni. Hogy is tudtam olyan bolond lenni, olyan hirtelen elveszteni józan eszemet? Ezentúl óvatosabb leszek, jobban fogok vigyázni magamra. Ez volt az utolsó eset, esküszöm, a legutolsó.

E bölcs elhatározással sietett a közelgő pár felé, mosolygó arczczal, vidám tekintettel, nehogy Klára szeméből olvassa előbbi gyanakodását. De erre nem volt szüksége. Klára nem is gondolt arra, hogy férje oly hamar visszaeshetik hibájába; a mily nyilt és bizalmas lelkű volt önmaga, olyannak hitte Sándort is, s meg volt győződve, hogy gyanakodását tegnap örökre eltemette.

A mint közelebb ért hozzá, elbocsátotta apja karját és feléje futott.

—Valóban szép tőled, hogy elém jöttél. Honnan tudtad, hogy atyámat mentem meglátogatni?

—Gondolhattam, hogy ily korán nem mehetsz máshova,—felelt Sándor megkönnyűlt lélekzettel, látva, hogy Klára maga magyarázza kedvezően találkozásukat.

—Most legalább mind együtt folytatjuk útunkat haza felé,—mondá Klára, megfogva atyja kezét, ki ezalatt hozzájok érkezett.

—Nekem vissza kell fordúlnom,—felelt Boglár Kálmán.

—Maradjatok ti csak egymásra; legjobban szeretem, ha mindig egymásra maradtok.

—Mit értesz ezalatt?—kérdé Klára csodálkozva.

—Én azt vártam, hogy egészen hozzánk fogsz költözni,—tevé hozzá Sándor.—Nem is járja, hogy midőn leányodnál elég hely van számodra, idegen házhoz szállj.

—Jobb lesz nekem a papnál,—mondá Boglár Kálmán vidáman,—a ki különben nem is idegen reám nézve. Úgyis csak néhány napig maradok itt s e kevés időre nem érdemes újra hurczolkodni. És végre is, beszéljünk őszintén, mindnyájan okos emberek vagyunk, az én jelenlétem csak nehezebbé tenné házatokban a békességes együttélést.

Sándor elpirúlt és hallgatott. Klára sem sürgette tovább apját, s miután röviden elbúcsúzott tőle, Sándor karján haza felé indúlt. Útközben Sándor elmondta apjával folytatott beszélgetését s az öregek és Manó abbeli elhatározását, hogy ezentúl külön fognak étkezni.

—Kár olyan nagy dolgot csinálniok belőle,—mondá erre Klára, könnyedén vállat vonva.—Ha nem bántanak engem, én nagyon szépen megférhetnék velök.

Többet nem beszélt e tárgyról, s ebben követte el a második hibát. Ismét nagyon könnyen, gondatlanúl vette Sándor szüleit, s ha nem is mutatott irántok ellenséges indulatot, nem is igen törődött velök. A dolog ennyiben is maradt. Se Klára, se Sándor nem igyekezett Atlasz urat szándékának megváltoztatására bírni s Atlasz úr szigorú következetességgel megtartotta a vesztegzárt, melyre magát s az öreg asszonyságot kárhoztatta. Nemcsak az étkezés idején, de különben sem találkozott a fiatalokkal és Sándor csak akkor láthatta szüleit, ha szobájokban kereste föl őket. De e látogatások nem igen vidították föl lelkét. Atlasz úr mindig félve, bizonyos tartózkodással beszélt, és látszott, hogy kényelmetlenül, feszesen érzi magát vele szemben; az öreg asszonyság szemei folytonosan vörösek voltak a sok sírástól. Manóval sem beszélt a névnapi összeütközés óta. E nagyra termett fiatal úr ritkán volt otthon, egész nyakig a politikába merűlt s folytonosan járt-kelt a kerületben korteskedve és a pénzt költve, és ha néha haza vetődött, feltünően kerülte a találkozást öcscsével vagy sógornőjével s meszszire kitért előlök, ha véletlenűl megpillantotta az udvaron vagy a folyosón.

Sándort napról-napra jobban leverte és elkedvetlenítette e ferde viszony. Sokkal jobban ragaszkodott családjához és sokkal inkább megszokta a szüleivel való folytonos együttlétet, hogysem e feszűltség, ez elidegenedés nehezére ne esett volna. S még jobban bántotta, hogy Klára észre sem látszott venni a mindegyre növekedő szakadást és semmi kísérletet sem tett az öregekhez való közeledésre. De nem szólt neki semmit. Ez úgy is csak mellékes, másodrendű oka volt lelki gyötrelmeinek; az igazi, a fő ok az volt, melyet már egészen legyőzöttnek vélt s mely csak azért szunnyadt el egy kis időre, hogy annál nagyobb erővel ébredjen föl.

Mivel Boglár Kálmán nem akart többé az Atlasz-kastélyba jönni, Klára többször meglátogatta őt a plébános lakásán. Néha Sándort is magával hívta, néha egyedül ment, ha férje épen nem volt otthon, midőn útra indúlt. Sándor ilyenkor a legnagyobb bizalmat mutatta nejével szemben, nem is kérdezősködött hollétéről s vigyázott, nehogy észre vegye, titkon mily figyelemmel kíséri minden lépését. Pedig csakugyan leskelődött rá, az ördög újra megragadta lelkét. De óvatosabb volt Klárával szemben; nem feledte el fenyegetését s gyanújának elárulásával nem akart okot adni, hogy teljesítse fenyegetését. Klára erélyes föllépésének az az eredménye volt, hogy nem gyógyította ugyan ki férjét, de óvatosabbá tette.

Atlasz úr megjegyzése, hogy Lándsa Jenőt a falu körül látta, nem ment ki többé Sándor fejéből, s midőn egy párszor ő maga is megpillantotta, a mint a mezőn a falu felé lovagolt, meg volt győződve, hogy ez ember Klárát lesi és vele akar találkozni.

Nejének nem mert szólni, mert attól félt, hogy ezzel is elárulja bizalmatlanságát s alkalmat ad fenyegetésének beváltására, mielőtt meggyőződhetnék az igazságról. De vére forrni kezdett már a gondolatra is, hogy ez ember nejét meri lesni, hogy találkozni akar vele, s ez a gondolat egészen megfosztotta nyugalmától és a józan megfontolástól, melyet egy ideig magára erőszakolt.

De Lándsa Jenő ólálkodását más is észrevette, nemcsak Sándor. Erről beszélt Boglár Kálmán, midőn leánya egy héttel a nevezetes évforduló után ismét meglátogatta.

—Ezt az embert nagyon gyakran látom a falu körül. Valóban úgy viseli magát, mintha reád lesne és találkozni akarna veled, vagy mintha gyanúba akarna hozni, hogy találkoztok. Mentől tovább gondolkozom, annál világosabb lesz előttem, hogy ez embert olyanok hozták ide, kiknek érdekében áll konkolyt hinteni közétek, és ez a folytonos ólálkodása is tervökhöz tartozik, hogy ébren tartsák férjed gyanúját.

—Meglehet, de nem érnek czélt,—felelt Klára könnyedén.—Sándort már kigyógyítottam s most föltétlen bizalommal viseltetik irántam.

—Hm, az ilyen gyógyulások nem zárják ki a recidivát.

—Nem hiszem, nem tudom hinni, hogy Sándor azok után, a miket tőlem hallott, még kételkedni merne bennem,—mondá Klára hevesen.

—No, no, azért még sem szeretném nagy próbára tenni erejét. Tisztába akarok jönni evvel a Lándsával és szándékával; nem tűröm, hogy még sokáig folytassa e játékot.

Klára egy ideig hallgatott, habozni látszott; azután erőt vett magán, közelebb lépett apjához, körülnézett, nincs-e valaki a közelben, mert e beszélgetés a plébános kertjében történt, s aztán halkan mondá:

—Nem akartam neked szólni, nehogy szükség nélkül fölingereljelek, nem is tartottam jelentékeny dolognak, de ha azt hiszed, hogy ez az ember még veszélyes lehet boldogságomra, mégis jobb lesz, ha beszélünk róla és szándékáról. Már több levelet kaptam tőle.

—Levelet? Miről írt?

—Ostobaságokról. Szerelméről, bűnbánatáról s több efféléről.

—Megmutattad férjednek?

—Miért mutattam volna meg? Ha komolyan veszi, még párbaj lehetett volna belőle. Látod, neked sem szóltam eddig, magamra nézve oly jelentéktelen dolognak tartom az egészet.

—Mit tettél a levelekkel?

—Széttéptem és eldobtam.

—Mikor kaptad az utolsó levelet?

—Mikor? Várj csak, hadd gondolkozzam. Igen, tegnap kaptam. Egy kis parasztleány adta át, épen mikor haza mentem tőled s beléptem a kertajtón.

—Mi volt e levélben?

—Biz' én nem tudom. El sem olvastam. Rá ismertem az írásra s nem lévén kíváncsi Lándsa úr vallomásaira, olvasatlanúl széttéptem.

—Kár volt előbb nem szólnod e levelekről. Ha Sándornak egyik vagy másik kezébe került volna, ki tudja, nem ébredt volna-e föl újra gyanakodása?

—Sándorról biztos vagyok,—mondá Klára erős meggyőződéssel.—Föltétlen bizalmat ígért nekem s eddig meg is tartotta szavát. Ha újra csalódnám benne, ha újra megsértené önérzetemet gyanújával—akkor—de nem, erre nem is akarok gondolni.