IX.
Dobóék csak este tértek vissza. Egy csomó köpenyeget, páncél-inget és mindenféle fegyvert hoztak magukkal. Még egy rabot is; Móré Lászlót lovon, összekötözve.
– Ennek a rablónak valami jó helyet! – mondotta Dobó a lováról leugorva.
– Hogy fogtátok el? – kérdezte Cecey szinte ugrálva örömében.
– Az akindsik fogták el minekünk. Volt annyi eszük, hogy fiatal lovat nem adtak alája. Könnyen utólérték. Mikor aztán javában kötözték, mink meg ővelük bántunk el amúgy magyar módon.
– Mind levágtátok?
– Mind nem. Csak amennyit lehetett.
– Hamar a legszebb tinómat! – kiáltotta Cecey vigan a szolgáinak. Két perc mulva nyárson legyen! De előbb bort ide! Azt a leghátulsót guritsátok fel a pincéből!
– Még ne, – felelte Dobó utána tekintve a kamrába kisért Mórénak. Hol van a Gergő gyerek?
– Mit akarsz vele? Amott játszik a tornácon a kislányommal.
És halkan azt mondta még:
– Ne szólj neki róla, hogy az anyját megölték.
– Meg ám. Valamelyik gazember ráakadt a gyujtogatás közben, és leszúrta.
– És az aranyak?
– Az asszony a szoba sarkában fekszik, arccal a földre borulva, bizonyosan oda ásta el az aranyait.
Dobó boszúsan hümmentett. Aztán kiáltott a gyereknek:
– Gergő! Bornemissza Gergő! Gyere csak kis vitézem. Ülj hamar a jó kis paripádra lelkem.
– Hova mentek még?
– A rabokért bátyám, akikről ez a fiu beszélt.
– Hát egy kis bort igyatok legalább. Bort hamar – kiáltott a cselédekre. Él ám a törököd! Bent van a kamarában.
– Jumurdsák?
– A manó tudja hogy hivják: akit lelőttél.
– Az az. Hát nem halt meg?
– Nem. Csak elájult. A másikat is behoztuk az árokból. Attól tartok, hogy az nem marad életben.
– Attól tart? Fel kell akasztani a cudart!
– Hohó, – mondotta Cecey – ez az én rabom.
– Hát tegyen vele, amit akar. Hanem azt a Jumurdsákot vezettesse elő és adjon lovat alá.
A vitézek nagyokat húztak a kupákból. Jumurdsákot elővezették.
– No Jumurdsák, – mondotta Dobó, – hát kellett ez neked?
– Ma nekem, holnap neked, – felelte mogorván a török.
S hogy meglátta a lovát meg a rajta ülő Gergő gyereket, a szája is megnyillott bámulatában.
Dobó maga mellé intette a gyereket, és kivágtatott a kapun. A törököt mögöttük a vitézek vették közre.
– Tudod-e hova megyünk Gergő? – kérdezte Dobó.
– Nem tudom, – felelte a gyerek.
– Most megyünk kardért.
– A törökökhöz?
– Oda.
– Nekem?
– Neked. Félsz-e?
– Nem.
– Ez az első fiam, hogy ne féljen az ember. A többi aztán megjön magától is.
Nem beszéltek többet. Dobó egyszer ránézett a kisfiura, és könnybe lábadt a szeme.
– Az a fő fiam, – ismételte elérzékenyülten, – hogy ne féljen az ember!
A lovak lába fehér felhőket kavart a Mecsek kocsiútján, s a lovasok robogása megkeményült a köveken.
Gergő fülében mint az elhangzó harangszó utózengése ott csengett a Dobó szava:
– Az a fő fiam, hogy ne féljen az ember!