XII.
Gergely azt hitte, álmodik. Ahogy ott ment Dobó mellett a kis fürge török lovon, azon tünődött, hogy hogyan került ő bele ebbe a nagy dicsőségbe?
Hol a lovat nézte, hol a szép kardot. A lovat meg-megsimogatta, a kardot kihuzta. Ha véletlenül törökökre bukkannak és Dobó azt mondja neki: Vágjad Gergő! hát az bizonyos, hogy Gergő neki vág most akár egy hadseregnek.
Immáron alkonyodott. Az eget pikkelyes felhők boritották, s ahogy a nap aranyozni kezdte az eget, olyanná vált az, mintha pikkelyes ércből volna az egész égboltozat.
Ahogy lefelé mennek a kanyargós úton, a Dobó lova egyszercsak megáll. A fejét fölemeli. Fuj és nyugtalanul kapálja a földet.
– A lovam törököt érez, – mondja Dobó visszafordulva, – álljunk meg.
Az induláskor két katonát bocsátott előre. Azokat várták. Meg is jött egynéhány perc mulva mind a kettö vágtatva.
– Lenn a völgyben egy törökcsapat jön az országúton, – jelentette az egyik Dobónak.
– Katonai rendben jönnek, – mondotta a másik.
– Messze? – kérdezte Dobó.
– Jó messze. Mikorra ideérnek, beletelik két óra is.
– Mennyien lehetnek?
– Vannak azok kétszázan is.
– Az országúton jönnek?
– Az országúton.
– Az a Kászon utócsapata, – felelte Dobó. – Mindegy: megtámadjuk őket.
Az országút szélesen kigyózva megy fel a Mecsekre. Dobó kinézett a csapatának egy olyan helyet, ahol az út kanyarulatát egy kiálló szirt szegi meg. Ott jól elrejtőzködhetnek, s meglephetik a törököt.
– Nem vagyunk kevesen? – kérdezte egy szeplős, szőke fiatal katona, akiről az első szempillantásra lehetett látni, hogy bársonyban nevelkedett.
– Dehogyis Gyurka, – felelte Dobó nevetve. – Mikor ilyen hirtelen rájok esik az ember, nincs idejök olvasni, hogy hányan vagyunk. Sötét is van. Aztán ha mind le se vághatjuk őket, hát elég az, hogy széjjel futnak. A falukban aztán egyenkint majd elbánnak velök.
A volt rabok akkor tüntek elő egy kanyarodásnál hosszu kocsisorban.
Dobó hozzájuk futtatott egy katonát, és azt izente nekik, hogy forduljanak vissza Pécs felé; onnan menjenek keletre nyugatra, csak északra meg délre ne.
Látni lehetett, hogyan ér hozzájuk a katona, hogyan áll meg a hosszu kocsisor, és hogyan fordulnak meg egyenkint, és hogyan megy az egész sor visszafelé.
Dobó ekkor Gergelyre nézett.
– Az ördögbe is, – mormogta kedvetlenül, – mit tegyek ezzel a gyerekkel?
Aztán fenhangon szólott:
– Gergő fiam, haza tudnál-e menni egymagadban?
Gergőnek könnybe lábadtak a szemei.
– Nem tudom, – felelte, az ingeujjába törölve a szemét, – talán hazatalálok.
Mert arra gondolt, hogy le kell mondania a szép katonai mennyországról, amelybe ezen a napon belecsöppent.