XIII.
A pap meg a török magukra maradtak.
A török állt a cserfánál. A pap a lándsára támaszkodva, előtte tiz lépésnyire. A kocsizörgés még egy darabig hallatszott, aztán az erdei csendesség vette őket körül.
A török ekkor megszólalt:
– Mielőtt megölnél, – mondotta sápadtan, hallgasd meg egy szavamat. A derekamon ez az öv tele van aranynyal. Az ilyen nagy zsákmányért megteheted azt, hogy el is temess.
A pap a lándsára támaszkodva állott a török előtt. Nem szólt semmit.
– Ha felakasztottál, – folytatta a török, áss nekem sirt itt a fa alatt, és tégy belé ülő helyzetben; fordits arcommal Mekka felé.
Aztán nem beszélt többet. Várta a papot, meg a kötelet.
– Jumurdsák, – szólt a pap, – hallottam tegnap, mikor azt mondtad, hogy az anyád magyar nő volt.
– Az, felelte a török megelevenült nézéssel.
– Eszerint te eredetileg magyar vagy?
– Az, – felelte a török a földre forditva a tekintetét.
– A törökök téged elraboltak gyermekkorodban?
– Úgyvan, uram.
– Már elfelejtettem.
– Hány éves voltál?
– Nagyon kicsi.
– Anyádra, apádra nem emlékszel?
– Nem.
– Arra se, hogy mi volt a neved?
– Arra se.
– Semmiféle név nem jut eszedbe a gyermekkorodból?
– Nem.
– Különös, hogy a beszédet nem feledted el.
– A jancsár-odában sok magyar fiu volt.
– Nem ismertél egy laki gyereket, Imre nevüt, Somogyi Imrét.
– Ugy rémlik, mintha ismertem volna ezt a nevet.
– Kerekfejü, feketeszemü kis testes fiu volt, mikor elrabolták, s mindössze öt esztendős. A bal mellén egy lóhere alaku anyajegy, mint nekem.
A pap széjjelvonta a mellén az inget: lóhere alakra csoportosult három lencsét mutatott a válla és a mellbimbó között.
– Ismerem azt a fiut, mondotta a török. Láttam elégszer ezt a jegyet, mikor mozsdottunk. Csakhogy most más a neve: Achmed vagy Kubát, valami ilyenféle török név.
– Hát nem jártok együtt?
– Néha igen, néha nem. Ő most Perzsiában hadakozik.
A pap föl és alá járt a török előtt. Egyszercsak igy kiáltott rá:
– Hazudsz!
És élesen a szemébe nézett.
A török lesütötte előtte a szemét.
– Mindegy, – szólt a pap ismét nyugodt hangon, – én nem akarlak téged megölni.
– Oh uram! – kiáltott a török a térdére borulva, – lehetséges ez!
– Lehetségesnek lehetséges, de hogy okosságnak nem-e ostobaság, az más kérdés.
– Irgalmazz, kegyelmezz meg nekem! Vedd el mindenemet, és tégy raboddá! Az eb nem olyan hű, mint én leszek hozzád!
– Az itt a kérdés, szólt a pap, hogy te ember vagy-e vagy fenevad. Ha én téged elszabaditalak, mi biztosit engem arról, hogy megint nem ölöd és fosztogatod az én szegény nemzetemet?
– Allah verjen meg engem minden ostorával, ha valaha kardot fogok!
A pap a fejét rázta.
A török folytatta:
– Megesküszöm neked a legrettenetesebb esküvel, amit csak török mondhat.
– Jumurdsák, – szólt a pap összefonva a karjait, – te itt a halál küszöbén térdelve diskurálsz velem, és engemet bolondnak nézel. Avagy azt gondolod, nem tudom én, hogy a korán a gyaúrnak tett esküt nem tartja komolynak?
A török homlokát kiverte a verejték.
– Hát mondj uram te valamit. Mondj akármit, az meg van téve.
A pap az állát a kezén nyugasztva gondolkozott. Aztán igy szólt:
– Minden török hord magával valami amuletet, ami védelmezi őt a harcokban, és segiti a jószerencsében.
A török elsápadt.
– A pénzed nem kell, – mondotta a pap, – azt az amuletet kivánom tőled.
– Nyúlj a mellesem alá, – rebegte a török, – a nyakamon lóg.
Fölemelte a fejét. A pap csakugyan ott találta a kis kék selyemzacskóba varrt amuletet. Leszakitotta az aranyláncról, és zsebre tette.
Azután a török háta mögé lépett és elvágta a lábán, kezén és karján általcsomózott kötelet.
A török lerázta a két kezéről a köteleket és hirtelen megfordult. Szeme a tigris sárgán égő tekintetével villant rá Gábor papra.
Azonban a pap már akkor neki tartotta hegygyel a lándsát, és mosolygott.
– Nono Jumurdsák! Vigyázz, bele ne szúrd az orrodat!
Jumurdsák dühében szinte lángot fújva hátrált a pap előtt. Aztán mikor már valami húsz lépésnyire elment, megfordult és igy kiáltott vissza:
– Tudd meg ki volt a markodban ostoba gyaur. Én ama hires Jahja-pasa-oglu Mohamed fia vagyok. Kaphattál volna értem zsákkal az aranyból!
A pap nem felelt. Megvető pillantást vetett rája, s a lándsát a kocsijára dobta.