XIV.
A nap épen elsülyedt az éghatáron, mikor Gábor pap kocsira ült, és rátért az országútra.
A rabtársak kocsisorának a végét még látta, amint lefelé mentek Pécsnek, de azt gondolta, hogy ez csak az egyik rész, a többi északnak ment.
Az utat jól tudta hazafelé. Nincs is más országút erre, mint ez az egy: Pécstől Kaposváron át Székesfehérvárra, onnan meg Budára viszen. De ő csak Lakig megyen rajta, a Bakics Pál kastélyáig. Itt egy kis keskeny kocsiúton nyugotnak fordul majd a Balaton felé. Ott az ő faluja egy nyirfaliget alatt. Mennyire örülnek és csudálkoznak majd a hivei, ha meglátják, hogy megmenekült.
Leszállt és kereket kötött. Jókedvüen megveregette mind a két lónak a pofáját, aztán ujra felült, s neki ereszkedett a kocsival a lejtőnek.
Hanem az országutat a Dobó csapata állta el.
– Mért fordultál vissza? – kérdezte az egyik katona, miután megismerte, hogy a rabok közül való.
A pap nem értette a kérdést.
– Jön a török, – magyarázta a katona, – arra lesünk itt. Hát csak fordulj meg és siess Pécsnek, mint a többi.
– Megállj édes papom, – szólt ekkor Dobó odalovagolva. – Melyik a te falud?
– Kishida, – felelte a pap kedvetlenül.
– A Balaton mellett?
– Ott.
– Arra kérnélek, vidd el magaddal ezt a kis fiut és mihelyest lehet, küldd át nekem Török Bálinthoz Szigetvárába.
– Szivesen, felelte a pap.
– Félek, hogy valami baja esik, – magyarázta Dobó. Mink itt szétriasztunk egy jókora törökcsapatot, aztán látod, valamelyik megütheti.
A pap megforditotta a kocsiját.
– Felülsz? kérdezte Gergőtől, vagy a lovon maradsz?
– Majd a kocsi előtt megyek, – felelte búsan Gergő.
Dobó lehajolt a lován, és megcsókolta a gyereket.
– Isten áldjon meg kis katonám, – szólott, – tudom, hogy szeretnél részt venni a harcban, de még csizmád sincsen. Hát csak eredj a tisztelendő úrral, aztán egynéhány nap mulva találkozunk.
A pap eloldotta a kerékkötőt, aztán közibe vágott a lovaknak.
Gergő búsan poroszkálva ment hol a lovak előtt, hol a kocsi után.