XV.
Már jól beesteledett, mikor a kocsi elhaladt a pécsi vár mellett.
Nem szállottak meg. A pap azt akarta, hogy másnap délelőtt otthon legyenek.
Az egész Mecseket meg kellett kerülniök.
Éjfél felé kisütött a hold, és világitott nekik a keskeny agyagos kocsiúton.
Gergő most már mindenütt elől lovagolt, és mikor hidat vagy zökkenőt értek, megkiáltotta a papnak.
Éjféltájon egy csárdaféle épület fehérlett előttük.
– Nézz be, fiam, – mondotta a pap, – csárda-e vagy másféle ház? A lovakat itt megetetjük.
Gergő belovagolt az udvarra, és egy perc mulva visszatért.
– Üres ház, – mondotta, – az ajtaja is nyitva van.
– Mindegy, – felelte a pap, – itt egyet pihenünk.
Azzal befordult a kocsival az udvarra.
Egy fehér kis lompos kutya csahitolt eléjük. Ez már az előbb is fogadta Gergelyt, de ezenkivül senki se jelentkezett.
A pap leugrott a kocsiról, és bejárta a házat.
– Hé, ki van itthon? – kiáltozta be ajtón ablakon.
A ház sötét volt. Senkise felelt. Az ajtók tárva nyitva. A küszöbön egy széttört szekrény. Itt bizony a törökök garázdálkodtak.
– Hát biz itt magunk vagyunk, – szólt a pap visszatérve. – Legelsőbben is a kutat nézzük meg, mert nekem még ég a bőröm.
Lebocsátotta a vödröt és vizet húzott fel, azután keresgélésbe fogott a kocsiján.
Volt itt mindenféle: ágynemü, gabona, butor, egy egy hordó bor meg zsákok. Az egyik zsák puha volt. Azt kibontotta. Az volt benne, amit keresett: fehérnemü.
Egy kendőt meglocsolt a vödörből, és derékig levetkezve körülborogatta magát.
Gergő is leszállt. Odavezette lovát a vályuhoz, és megitatta.
A pap azután enni adott a lovaknak, s hogy az egyik zsákban kenyeret tapintott, azt maguknak bontotta fel.
– Éhes vagy-e kedves? – kérdezte Gergőtől.
– Éhes vagyok, – felelte a gyermek.
A pap kihúzta a kardját, de mielőtt megszegte volna a kenyeret, fölemelte az arcát az égre.
– Áldott a te neved Uram, – kiáltotta meleg és hálás hangon, – hálát adok neked Istenem, hogy kiszabaditottál a láncokból, és megadtad a mi mai kenyerünket.
Az ég tiszta volt és csillagos. A hold fénynyel telt fehér lámpagolyó gyanánt függött az égboltozat közepén, és világitott a vacsorához.
A kut kávájára ültek és ott falatoztak. A pap olykor a kutyának is vetett. Gergő meg a maga lovának törte és adta a kenyere felét.
A távolból ekkor halk dobogás hallatszott. A két evő felfigyelt. Szájuk megállott a mozgásban.
– Lovas jön, – szólt a pap.
– Egy, – felelte rá Gergely.
A dobogás lassankint ropogássá erősödött a száraz kocsiúton. Egynéhány perc mulva odaérkezett maga a lovas is.
Meglassitotta a lovát a csárda előtt, és beléptetett az udvarra.
– Mubarek olszun! – kiáltotta a papnak rekedt hollóhangon.
Töröknek nézte, hogy a fején ott volt a vizes kendő.
– Magyar vagyok – felelte a pap fölemelkedve.
Megismerte Mórét.
Gergő is megismerte. Összeborzongott.
– Ki van itt? – kérdezte Móré lefordulva a gőzölgő paripáról. Hol a gazda?
– Nincs itt más, mint én meg ez a kis fiu, – felelte a pap. A ház gazdátlan.
– Nekem ló kell, – szólt nyersen Móré. Pihent ló.
– Itt bizony alig akad, – felelte a pap vállat vonva.
– Nekem sietős az utam. Pénzem nincs. Ide kell adnod a te lovadat.
Egy pillantással végig mustrálta a két lovat, – a harmadik a Gergelyé az árnyékban legelt és kicsi lévén, hitványnak látszott, – aztán feleletet se várva, eloldotta a rudast a kocsitól.
– Hohó, – szólalt fel a pap, – legalább azt mondd meg: mért futsz?
Móré szemei dülyedtek voltak az izgalomtól. Nem felelt. Rávetette magát a paraszt lóra, és a maga még rosszabb lovát ott hagyva, tovaszáguldott.
– No, – mondotta a pap, – ez ugyan rövidesen csinál lóvásárt.
Ahogy megmozdult, észrevette, hogy valami kicsuszott a zsebéből. Fölvette és megbámulta. Aztán hogy rátapintott, eszébe jutott, hogy a török talizmánja az.
A kis zöld-selyem zacskóban valami keménykedett. Fölhasitotta a kardjával, hát egy gyűrű esett ki belőle.
A gyűrű köve szokatlanul nagy négyszögletes fekete kő, vagy sötét gránát vagy obszidián, nem lehetett meghatározni a holdvilágnál, de azt tisztán lehetett látni, hogy halványsárga topázból egy hold van rajta meg körülötte öt apró gyémánt-csillag.
A zacskó belsejében is tündöklött valami: ezüstfonalakból varrt török irás.
A pap tudott törökül, de a török irásjegyeket nem értette.
Ránézett Gergőre. A kis fiu a fehér ruhás zsákra dőlten aludt édesen.