VII.
– A robbanást egy percnyi kábult csönd követte, azután mindenki kiáltozott és káromkodott. A megzavart rendek összekeveredetten hullámoztak arrafelé, ahonnan a lángoszlop fölcsapott.
Az a hely holtakkal és sebesültekkel volt tele.
A távolabb levők is megzavarodtak. Nem tudták, hogy valami elrejtett hadsereg öregágyuja szólalt-e meg, vagy hogy puskaporos szekér robbant fel az uton.
A janicsárság azonban tudta már, hogy aknarobbantást intéztek ellene. Szétzúdult az erdőbe, mint a fölvert darázsraj.
Keresték az ellenséget.
De nem találtak mást az erdőben, mint a papot, a diákot, meg Tulipánt.
A pap félholt volt. Az ajkán véres hab. A ruhája mintha korpával hintették volna be. A fa-rétől volt olyan. A robbanás eldöntötte a fát s őt kivetette az üregből.
A szultán maga elé hozatta a három elfogottat.
Leszállt a lováról. A katonák egy nagy rezes dobot tettek székül a földre. Egy főtiszt ráteritette szőnyegül a saját kék selyem kaftányát.
A szultán azonban nem ült le.
– Kik vagytok? – kérdezte Tulipánhoz intézve a szavát.
Megismerte az arcáról, meg a láncról, hogy török rab.
– Én rab vagyok, – felelte térdenállva Tulipán, – láthatod minden igazhivő atyja: itt a lánc a lábamon. Janicsár volnék különben. A nevem Tulipán.
– Hát ez a kölyök?
A diák csak állt, és a helyzetbe belezavarodottan nézett a diószemü, kifestett arcu, birkaorru emberre, akinek fel kellett volna az imént repülnie a török mennyországba.
Azonban egy erős kéz úgy lenyomta, hogy Tulipán mellé esett a térdére.
– Fogadott fia Török Bálintnak, – felelte Tulipán.
– Az enyingi ebnek?
– Annak felség.
– És ez az ember? – kérdezte a szultán a papra mutatva.
A papot két janicsár tartotta. A feje lelógott. A vér végigcsurgott a szájából a mellén. Nem lehetett tudni, hogy ájult-e, vagy meg van halva.
Tulipán ránézett a papra.
Egy főtiszt belemarkolt hátulról a pap hajába, és felvonta a fejét, hogy Tulipán jobban láthassa.
A vér csepegett a félholtnak az álláról. Melle zihált.
– Nem ismerem, – felelte Tulipán.
– A diák se ismeri?
Gergely a fejét rázta.
A szultán a fiura pillantott, aztán ismét Tulipánhoz fordult:
– Micsoda robbanás volt ez? – kérdezte tovább Engem akartak megölni?
– Felséges uram, – felelte Tulipán. Mink a diákkal gombát szedtünk erre. Meghallottuk a zenét. Ide futottunk. Én a te lábad méltatlan pora, csak azt vártam, hogy elhaladj, azután kiáltottam volna, hogy szabaditsanak meg.
– Eszerint nem tudsz semmit.
– Ugy üdvözüljek az igazak paradicsomában.
– Oldjátok el, – felelte a szultán, egy vércseppet utálattal törülve le a kabátja ujjáról. Láncát kössétek a diák lábára.
Aztán a papra tekintve, folytatta:
– Ezt az ebet vegyék az orvosok gondozás alá. Akarom, hogy vallomást kapjunk tőle.
A szultán azután ujra lóra ült. A fiai melléje csatlakoztak, s a bosztandsik és basák kiséretében a robbanás helyére lovagolt.
Mig a diák lábára a láncot verték, látta, hogy a papot, lefektetik hanyatt a földre, és egy bőrtömlőből vizet csúrgatnak az arcára és a mellére.
Mosták róla a vért.
Egy hamuszin kaftánba öltözött komoly török időnkint felvonta a pap szemehéját, és figyelemmel nézte.
A diák lábára e közben föllakatolták a bilincset, s elkisérték a foglyok közé.
Sápadt volt a fiu és reszketett, mint a nyárfalevél.
Negyedóra mulva ott termett Tulipán is. Kékbe volt öltözve, mint a janicsárok. A fején fehér süveg; a lábán vörös bakancs.
Az öklét rázva, dühösen orditott a diákra:
– Markomba kerültél, hitetlen kutya!
S hogy erre a diák halottian sáppadt arccal fordult feléje, intett a szemével, hogy ne féljen.