VIII.
Gergely gyalog ment egy csoport fáradt és poros gyerek között. Oldalt egy sor janicsár kisérte őket. Mögöttük az ágyus szekerek jöttek. Az egyik ágyu rengeteg nagy volt; ötven pár ökör húzta. A rövid-köntösü vörösruhás topcsik serege kisérte.
A nap égető meleggel kínozta az egész sereget. Az út fehér pora is forró volt. Egy nyolc éves gyermek minden tizedik lépésnél felnyöszörgött:
– Vizet adjanak! Szeretnék vizet inni!
Gergely odaszólt Tulipánnak:
– Adjon neki.
– Nincs, – felelte magyarul Tulipán. – A kulacs ottmaradt.
– Hallod fiam, hogy nincs, – szólt hátra Gergely a gyermeknek. – Adnánk szivesen, ha volna, hát csak türj estig, ahogy lehet.
A lábán levő láncot hol az egyik, hol a másik kezével kellett vinnie, hogy léphessen, de a láncnak egyre nőtt a sulya. Alkonyatkor már úgy érezte, mintha mázsányi terhet cipelne magával.
A gyermekhad ekkor már az ágyukon és tevéken ült. Fölszedték a topcsik őket, mert elbukdostak a fáradtságtól.
– Messze vagyunk-e még? – kérdezte Gergely a jobbján menő rongyos katonát.
– Nem, – felelte ez nagyot nézve, hogy Gergelyt törökül hallja szólani.
Egy kerekarcu fiatal óriás volt ez a török. Szakadozott bőrmelles volt rajta s abból meztelenen nyultak ki a karjai. Micsoda karok! Combokul is szivesen látná más ember az ilyen tagokat. Fegyvere: két hosszú handsár az övébe szúrva; az egyik szarvascsont nyelü, a másik sárga marhalábszárcsont, még a kettős bütyök is azonmód a csont végén, amint a természet megformálta; de a fő fegyvere, az a hosszú rozsdáshegyü dárda, amelyet a vállára fektetve hordoz magával. Ez az ugynevezett szabadkatonák közül való, akik csupán a zsákmányért járnak. Parancsolni parancsol nekik mindenki, de már engedelmeskedni csak addig engedelmeskednek, mig a tarisznyájokat meg nem tömik. No ennek jó nagy volt a tarisznyája, s ugyancsak lapos. A hátán lötyögött pedig ez a tarisznya, s ez is afféle maga-készitette jószág. Rajta volt az ökörnek a szőre és bélyege is. A bélyeg egy négyfelé osztott tenyérnyi kört ábrázolt.
– Török vagy? – kérdezte a katona.
– Nem, – felelte büszkén a diák, – nem tartozom semmiféle olyan nemzethez, amelyik rabolni jár.
Az óriás vagy nem értette a sértő megjegyzést, vagy nem vette érzékenységre. Ment egyforma nagy lépésekkel.
A diák hogy ekkor végignézett rajta, tekintete az óriás bocskorain ragadt meg. A bocskor elől meg volt nyilva a kopástól. Ahogy itt az országút fehér pora bement, hátul a lyukon mindig kilövődött.
– Tudsz-e olvasni? – kérdezte a török mintegy negyedóra mulva.
– Tudok. – felelte Gergely.
– Irni is tudsz?
– És nem akarsz török lenni?
– Nem.
A török egyet emelt a szemöldökén:
– Kár.
– Miért?
– Szolimán pasa is magyar volt. Tudott irni, olvasni. Most pasa.
– És harcol a hazája ellen.
– Harcol az igaz hitért.
– Ha neki az az igaz hit, amit a ti prófétátok hirdetett, hát harcoljon másutt.
– Ott harcol, ahol Allah akarja.
Aztán nem beszéltek többet. Tulipán intett a szemével Gergelynek, hogy hallgasson. Az óriás elgondolkozva ment tovább a poros országúton.