IX.
Beesteledett. Az égen feltünedeztek a csillagok. Ahogy az út egy dombra kanyarodott, a mezőség sötéte is mintha egy darab ég volna: vörös csillagokkal behintett ég, amelyből a keleti szélen öt nagy csillag ragyog ki a többi közül.
– Megérkeztünk, – szólt az óriás.
De még egy negyedórát mentek kiszáradt legelőkön, dombokon, tarlókon át.
Minden csapat megtalálta keresés nélkül a maga helyét és minden ember a maga sátorát. A vörös csillagok, tábori tüzek, amelyek mellett hagymaillatú birkahús gőzölög. Az öt nagy vörös csillag a szultán tornyos sátora előtt égő négy viaszfáklya; az ötödik a nagy holdas aranygolyó a sátor tetején, amint a fáklyák fényében tündöklik.
Egy kukoricás domb alján a topcsi basi kétszer belefujt a sipjába. Megállottak.
A sátorok a kukoricás alján U alakban voltak fölállitva. A rabokat ennek az u-nak az öblébe kisérték be. Az óriás a kukoricás felé szagolt, és bement böngészni. A diák a fűre rogyott.
A katonák jöttek-mentek, zsivajogtak körülöttük. Némelyek a málháikat bontogatták, mások az üst körül tolongtak. Csupa kevergés, nyüzsgés volt ebben az órában a tábor.
Gergely Tulipánt kereste, de csak egy pillanatra láthatta, amint egy janicsár beszélt hozzá. Tulipán a vállát vonogatta, azután elment a janicsárral egy vörös sátor mellett. Bizonyosan helyet jelöltek neki a janicsárok között valamelyik sátorban.
De mi lesz, ha Tulipánnak csupán azért kellett elmennie, mert ott akart őrködni a rabok mellett! Hiszen akkor nem térhet vissza; akkor mind a ketten rabok maradnak!
Ez a gondolat malomként zúgott az agyában.
Az összes eddigi őröket felváltották. A táborverő katonák váltották fel őket. Csupa ismeretlen ember, akik ővele semmitse törődnek.
A táborban már ekkor a vizhordó tevék is megjelentek.
– Szúdsi! Szúdsi! – hangzott mindenfelől a vizhordók kiáltozása.
És a katonák cserépedényekből, kürtökből, sapkákból, ónpoharakból itták a dunavizet.
Gergely is szomjas volt. Behorpasztotta a posztósüvege tetejét, és odatartotta a tevés-török tömlője alá.
A viz langyos volt és nem is tiszta, de azért mohón ivott. Aztán a gyerekre gondolt, aki az egész úton vizért sirt. Körülnézett. Látta az ágyuk egy részét a sötétben; a mellettök legelésző bivalyokat is látta. Az ágyuk mellett topcsik ültek és hevertek. A gyerekeket nem látta.
Megitta hát a maradék vizet is, és a süvegét kisuhintotta. Visszatette a fejére.
– Ennél jobbat iszunk otthon, igaz-e? – szólt az uj őrhöz, egy hosszúnyaku csupaszképü azabhoz.
Jóakaratra akarta talán hangolni maga iránt.
– Hallgass és dögölj le! – ordított az rá feleletül.
Azzal egyet rántott a dsidáján, és tovább járta a maga utját a rabok mellett.
Gergely csak most kezdte magát rútul érezni a bilincsekben.
Szinte megörült, mikor Jumurdsákot pillantotta meg. A váltakozó őröket rendezte, s kivont kard volt a kezében.
– Jumurdsák! – kiáltott rája, mint ahogy az ember a régi ismerőseit üdvözli.
Mert az elhagyottság kinos érzésétől akart szabadulni.
A török visszapillantott: honnan szólitják? A rabok csoportjából? A szemét csodálkozón pillogtatva jött a diákhoz.
– Ki vagy te? – kérdezte a fiúra bámulva.
A fiú felállt.
– Rab vagyok, – felelte most már kényelmetlenül. – Csak azt akarom kérdezni, hogy izé… hogyan van, hogy maga él?
– Mért ne élnék? – felelte vállat vonva a török, – hát miért ne élnék?
Ahogy a kardját hüvelybe tette, látni lehetett, hogy a bal keze el van nyomorodva. Úgy álltak az ujjai, mintha egy csipet sót vett volna fel valamikor, s az ujjait nem tudta volna többé megmozditani.
– Azt hallottam, hogy magát felakasztották.
– Engem?
– Magát bizony. Ezelőtt kilenc esztendővel, egy pap a Mecsek erdejében.
A török a pap szóra még kerekebbre nyitotta a szemét.
– Hol van az a pap? Mit tudsz róla? Hol lakik? – kérdezte mellen ragadva a diákot.
– Tán rosszat akar vele? – hebegte a diák.
– Dehogy akarok, – felelte a török enyhültebb hangon, – inkább meg akarom köszönni, hogy nem bántott.
És a diáknak a vállára tette a kezét, mintha azt az előbbi mozdulatot is a barátság jelének akarná értetni.
– Hát akkor nem köszönte meg? – kérdezte a diák.
– A dolog olyan hirtelen történt, – felelte Jumurdsák a kezét terjegetve, – nem is gondoltam rá, hogy megköszönjem. Azt hittem tréfál.
– Hát ő ahelyett, hogy felakasztotta volna magát, elbocsátotta?
– El, keresztényileg. Én ezt akkor nem értettem. Azóta hallottam, hogy a keresztény hit szerint meg lehet az ellenségnek bocsátani.
– Hát jót akar vele tenni?
– Azt. Nem szeretek tartozni se pénzzel, se jósággal.
– Hát a pap is itt van, – szólt most már bizalommal a diák.
– Itt? A táborban?
– Itt ám. Ő a szultán foglya. Azzal vádolják, hogy azt a robbantást a Mecseken ő követte el.
Jumurdsák visszatántorodott.
– Honnan ismered te a papot? – kérdezte egy percnyi szünet után.
– Ott lakunk egymás közelében, – felelte óvatosan a diák.
– Nem mutatott neked a pap egy gyürüt?
– Lehet, hogy mutatott.
– Egy török gyürüt. Hold van rajta meg csillagok.
A diák a fejét rázta.
– Lehet, hogy másnak mutatott efféléket, nekem nem.
És a zsebébe dugta a kezét.
Jumurdsák megvakarta a tarkóját. A nagy strucctoll ide-oda lengett a süvegén. Megfordult, és anélkül, hogy több szóra méltatta volna a diákot, ellépett.
Az őrök sorjában köszöntek neki. Később már csak az őrök dárdájának a mozgása jelezte, merre megy.