XI.
A diák is végig hevert a gyepen, és a feje alá tette a karját.
Fáradt volt, de csak a szeme aludt. Az elméje, mint a kerék a tengelyen, a szabadulás gondolatán forgott szüntelen.
Kedvetlenül látta, hogy Hajván ismét viszszatért, és melléje kuporodva csamcsog. Kapott valamelyik üstből egy cobákot.
– Hitetlen, – szólott Hajván a diák térdét meglökve, – ha enni akarsz, hozok neked is.
– Köszönöm, felelte a diák, nem vagyok éhes.
– Mióta elfogtunk, nem ettél.
– Mondom nem vagyok éhes.
Az óriásnak bizonyára szokatlan volt ezt hallani, hogy valaki nem éhes, mert igy szólt:
– Én mindig éhes vagyok.
Azzal tovább csamcsogott.
A diák visszahajolt a karjára, és a holdra bámult, amely narancsszinü fénynyel emelkedett föl keleten a sátorok mögött. Egy őr feje valami harminc lépésnyire tőlök félig elfödte a holdat. Olyan volt, mint valami nagysüvegü püspök-árnyék, s mintha a kezében levő dárda a holdnak a nyele volna.
– Ne aludj, mondotta halkan Hajván, valamit akarok veled beszélni.
– Nem. Még ma szeretném.
– Hát csak hamar.
– Várjunk egy kissé. Majd ha a hold jobban világit.
A téren, ahova eddig be voltak keritve, egyfelől mozgolódás támadt, s az őrök fegyveres árnyékából öt másik árnyék vált elő.
Uj rabok voltak. Öt férfi meg egy nő.
– Ereszszenek engem a szultán elé! – kiabált magyarul vastag medvehangon az egyik. Én nem vagyok német! Német a kutya! Engem nem szabad bántani! A török most nem ellensége a magyarnak. Hogy mertek engem bántani!
Azonban a katonák nem értették a szavát. Ha megállt, tovább taszitották.
Gergelyék mellett akkora tisztás volt, amekkora helyen egy szekér megfordulhat. Ide telepitették a rabokat.
A magyar látva, hogy senki se hallgat a szavára, csak magának káromkodott:
– Istene ne legyen a disznó pogányának, még azt mondja, hogy a magyarok barátja. Barátja ám a fészkes fenének, de nem a magyarnak!
Egy kis szünet után folytatta:
– Az is bolond volt, aki először hitt nekik, az is, aki behivta őket! Hogy sülyedjenek el avval a zsivány császárukkal együtt!
A nőt ezalatt elvitték közülök az ágyuvontató ökrök és bivalyok felé. A többi négy férfi szótlanul ült a gyepen. Német katonák voltak. Az egyiknek bádogpáncél fénylett a mellén. A fején nem volt semmi, csak az összekuszált nagy haj.
Gergely odafordult a magyarhoz.
– Ugy-e, – kérdezte, – ezek a németek Buda alól szöktek?
– Bizonyosan, – felelte a magyar. – Én csak itt kerültem velök össze a szőlőben.
Ekkor látta Gergely, hogy a vastaghangu magyar egy sovány kis körszakálas ember, s hogy ingujjban ül a többi között.
– Mért estek rabságba?
– Én azért, mert egy pincébe rejtőztem. Lehet, hogy kémnek tartanak a bolondok. Kém az ördög! Becsületes varga vagyok én. Örülök, ha nem látok törököt, nem hogy utánok járnék.
– Budáról jött talán?
– Onnan hát. De bár ott maradtam volna.
– Ismeri ott az öreg Ceceyt?
– A falábut? Hogyne ösmerném.
– Mit csinál az öreg?
– Mit csinál? Verekszik.
– Verekszik?
– De az ám. Lóra tetette magát, aztán kirohant Bálint urral a németekre.
– Dehiszen annak csak félkeze van!
– Mégis ráment az a németre. Mikor visszajöttek, láttam őket. Bálint úr maga mellé vette, úgy vitte el a királynéhoz.
– Török Bálint?
– Az. Hej fene sárkánytejen nőtt ember az is. Mindennap vállig véresen jött vissza a csatából.
– Aztán nem esett baja az öregnek?
– Dehogynem, – felelte a varga nevetve – levágták a fából való kezét a csatában.
– A lányát nem ismeri? – kérdezte félénken a diák.
– Dehogynem. Én csináltam neki egy pár cipellőt ezelőtt két héttel.
– Milyet?
– Csinosat. Sárga karmazsinból valót, aranynyal cafrangolt szép alacsony szárut. Ilyet viselnek most az úri kisasszonyok; már aki teheti.
– Ugy-e szép leány?
A varga vállat vont.
– Takaros.
Egy percre elhallgatott és meghúzta a bajuszát.
– Istene ne legyen a pogányának, – mondotta egyszerre hangot változtatva, – csak visszaadják tán a mentémet!
– Mikor jött el Budáról? kérdezte tovább a diák.
– Ezelőtt három nappal szöktem. De bár ne szöktem volna. Ennél rosszabb sorom nem lett volna. Ámbátor kutya a török. Nándorfehérvárnál is azt fogadta, hogy nem lesz bántódása senkinek, mégis felkoncolták az egész vár népét, igaz-e?
– Csak nem gondolja tán, hogy Buda török kézbe kerül?
– Bizonyos.
– Már hogy volna bizonyos?
– A templomban minden éjjel miséznek a törökök, már több mint egy hete.
– Micsoda? Mit beszél?
– Minden éjfélkor kigyulladt a világosság a Boldogasszony templomában, aztán kihallatszik a sok illallá, ahogy a törökök üvöltik-éneklik az ő istenüket.
– Nem lehet ez bátyám.
– De isten szentucsse igaz. Hát Nándorfehérvárott nem igy volt? Ott is igy hallatszott a török-ének a templomból minden éjszaka, aztán egy hét mulva a töröké lett a vár.
– Ez csak aféle babona, – szólt Gergely összeborzongva.
– Már akármi, de én magam is láttam, hallottam. Különben nem mentem volna ki a várból.
– Hát ezért szökött meg!
– Persze, hogy ezért. A családomat még a német viaskodás előtt elküldtem Sopronba, az öreganyjukhoz. Én magam nem mehettem velök, mert jó keresetem volt. A nemes urak, tudthatja az urfi, mikor Budára jönnek, az az első dolguk, hogy új csizmát szabatnak maguknak. Török Bálint urnak is csináltam, a Verbőczi nagyságos urnak is én varrtam. Hát még a Perényi nagyságos úr!
A csizmadia nem végezhette be, amit mondani akart, mert Hajván megfogta a mellénye gallérjánál és fölemelte mint a macskát. Eldobta a diáktól valami tiz lépésnyire.
A csizmadia nagyot nyekkenve esett a gyöpre. A helyére Hajván ült le, és igy szólt:
– Azt mondtad, hogy tudsz irni olvasni, hát mutatok neked valamit.
Beletörülte mind a tiz ujját a bugyogójába, és előre vonta a hátáról a fehér ökörbőr-turbát.
Itt megint megtörülte az ujját az ökörszőrbe, és a turbából egy csomó összehajtogatott pergamen-papirost vett elő.
– Nézd, – azt mondja, – ezt én egy holt dervisnek a csuhája alatt találtam. A dervist valami seb ölte meg. A combján volt a seb. Vagy átszúrták, vagy átlőtték. De az mindegy. Pénz is volt nála: harminchat arany. Az is itt van a tarsolyomban. Hát ha te megmondod, hogy mik ezek az irások, akkor két arany a tiéd. Ha pedig nem mondod meg, akkor úgy ütlek kupán, hogy megdöglesz.
A hold erősen világitott. Körülöttük mindenki aludt. A csizmadia is összehúzódott a gyepen, és iparkodott vigasztalást találni az álomban.
A diák kibontotta a papiros-csomót. Tenyérni nagyságu lapok voltak, s mindenféle négy-, öt- és hatszögletes rajzok a lapokon.
– Nem látok jól, – szólott a diák. A hold nem elég világosság az ilyen apró irás elolvasásához.
A török fölkelt, és karvastag lángoló ágat hozott a tüztől. Tartotta.
A diák nézte az irást meg a rajzokat figyelmesen és komoran. A tüz meleget langalt az arcára, de ő alig érezte.
Egyszer aztán fölemelte a fejét, és igy szólt:
– Mutattad már valakinek ezeket az irásokat?
– Mutatni mutattam, de olvasni nem tudták.
A fa lángja ellobbant. A török letette.
– Nekem a te pénzed nem kell, – folytatta a diák. – Az öklödtől sem félek. Hanem ha te azt kivánod, hogy én megfejtsem neked ezt az irást, én is kivánhatok tőled valamit.
– Mit?
– Ez az irás neked sokat ér, mert egy szent dervistől való. Ezer szerencséd, hogy nekem mutattad meg, mert minden török elvenné tőled. Hanem én csak azzal a feltétellel magyarázom meg, ha te elmégy ahhoz a paphoz, aki ma délben a robbanást csinálta, vagy ha nem ő csinálta, ott találták.
– Bizonyosan ő csinálta.
– Hát mindegy. Megnézed, hogy él-e vagy meghalt?
A török az állahegyét fogva nézett rá.
– Én addig mig odajársz átvizsgálom az egészet, – szólt tovább a diák. Most már nem kell láng se. A hold elég erősen süt.
Ezt mondva, ujra belemélyedt a rajzok nézésébe.
A rajzok magyarországi várak rajzai voltak. Ónnal készültek. Itt-ott törlés. Egy X-alaku és egy o alaku jegy az egyik rajzon szembetünő. A lap alján magyarázatul latin nyelven: x a vár leggyöngébb pontja, o az aknaásásra alkalmas hely. Néhol ez a o pont nyil alaku vonallal volt megtoldva, néhol hiányzott is.
A diák elkeseredetten rázta a fejét. Valami kém rajzai voltak a kezében. Több mint harminc magyarországi vár alaprajza
Mit tegyen?
Ellopja?
Az lehetetlen.
Elégesse?
A török megfojtja érte.
Az izgalomtól sápadtan tartotta a kezében a papirost. Aztán a mellénye zsebébe nyúlt és egy darabka ónt vett elő. Kitörülte minden rajzon a x-et meg a o-ot is, és ugyanolyan vonással más helyre jegyezte.
Ez volt minden amit tehetett.
Hogy a török még odavolt, az utolsó rajzot sokáig tartotta a kezében. Eger várát ábrázolta az, egy minden lábán csonka béka alakjában. Ez főképen azért ragadta meg a figyelmét, mert négy földalatti utat látott jelezve rajta, s az utak között termeket és egy négyszögletes vizmedencét. Milyen különös épitmény! Mintha akik épitették, arra is számitottak volna, hogy a föld alatt folytatják a harcot, s ha itt nem sikerül, négy uton négy felé menekülnek a várból, mig az üldözők bele pusztulnak a medencébe.
Felpillantott, hogy jön-e a török?
Jött. Magas óriás árnyék gyanánt közeledett az ágyuk mellett.
Gergely gyorsan golyóvá morzsolta ezt az egy rajzot, és a mellénye zsebébe dugta. A zseben lyukat szakitott az ujjával s oda bocsátotta le. Azután ujra a térdére kiterjesztett rajzok fölé hajolt.
– A pap él még, – szólt lekuporodva a török, – de azt mondják, nem éri meg a reggelt.
– Láttad?
– Láttam. Minden orvos ott ül a sátor körül. A pap meg felpárnázott ágyon fekszik, és úgy hörög mint a… szóval hörög.
Bizonyosan azt akarta mondani: mint a kutya.
Gergely a szemére tette a kezét.
– Te cinkosa vagy! – szólt a török megrándulva.
– És ha az vagyok? A szerencséd a kezemben van.
A török megjuhodva kérdezte:
– Szerencsét hoz az a papiros?
– Nem a papiros, hanem a titka. De csak töröknek.
Azzal visszanyujtotta a papirost.
– Hát beszélj, – szólt mélyhangu suttogással az óriás. Megtettem, amit kivántál.
– De ki is kell engem szabaditanod.
– Hohó! – mordult fel a török.
– Ez a titok neked többét ér.
– Megtudom mástól.
– Török elveszi tőled. Keresztény? Mikor akadsz megint olyan keresztényre, aki latinul tud irni meg olvasni, meg akinek te olyan szivességet tehetsz, hogy neked viszonzásul megnyitja a szerencséd lakatját.
A török nyakon ragadta a diákot.
– Megfojtalak, ha meg nem mondod!
– Kikiáltom, hogy nálad egy szent áldása van.
Többet nem mondhatott, mert a török ujjai vaskapcsokként szorultak a nyakára, s a lélekzete elfulladt.
Azonban a török nem akarta őt megfojtani. Mi haszna lenne abból?
Ha megfojtja a diákot? – megfojtja vele talán a maga szerencséjét is. És Hajván nem azért indult a hadba, hogy beveresse a fejét. Úr akart lenni, mint minden közkatona.
Újjai feltágultak a diák nyakán.
– Hát jól van, – szólt komoran, agyonüthetlek akkor is, ha bajba keversz. Hogyan gondolod, hogy kiszabaditsalak?
A diák nem tudott azonnal felelni. Levegőznie kellet a szoritás után.
– Legelőször is, – szólott, – lefürészeled a lábamról a bilincset.
Az óriás megvetően mosolygott. Nagy vörös kezét lenyújtotta a bilincsért. Kettőt roppantott rajta, s a bilincs halk csörrenéssel omlott a fű közé.
– Azután?
– Szerzel nekem egy szpáhi süveget, szpáhi köpönyeget.
– Ez már bajos.
– Valamelyik alvóról leveszed.
A török a nyakát vakarta.
– Ez még nem minden; – folytatta a diák. Egy lovat is kell szerezned; meg valami fegyvert. Akármi fegyvert, nem bánom.
– Ha egyéb nem lesz, megkapod az egyik handsáromat.
– Elfogadom.
A török körülnézett. Mindenfelé alvók, csak az őrök tüntek fel imitt-amott, amint nesztelen árnyékok gyanánt jártak föl és alá.
A hosszúnyaku valami husz lépésnyire állott. A lándsája le volt szúrva a földbe. Arra támaszkodott.
– Várj, – szólt az óriás.
Fölkelt és elcammogott kelet felé. Eltünt a sátorok között.