XIII.
Ugyanabban az órában Jumurdsák a betegek sátorai között bolyongott.
– Melyik az a rab, aki ma égbe akarta röpiteni a padisát? – kérdezte az egyik őrtől.
Az őr egy négyszögletü fehér sátorra mutatott.
A sátor előtt öt fehér-turbános fekete-kaftános öreg guggolt a tűz körül. A szultán orvosai voltak. Komoly és bús volt mind az öt.
– Beszélhetek-e a fogolylyal? – kérdezte Jumurdsák az ajtó előtt járó őrtől.
– Kérdezd az orvosokat, – felelte az tisztelettel.
Jumurdsák az orvosok előtt meghajolt. Azok is ő előtte.
– Efendik, ha lehet a beteggel szólanom, kedves dolgot cselekedhetnék a padisahnak.
Az egyik vállat vont. A keze mozdulatát arra is lehetett érteni: Nem lehet. Arra is, hogy: Eredj a sátorba.
Jumurdsák az utóbbi értelmét választotta.
A sátor ajtaja nyitva volt. Benn egy nagy olajlámpa égett. A pap nyitott szemekkel, oldalt fordulva feküdt az ágyon.
– Gyaur, – szólt a török elébe lépve, ismersz-e engem?
A pap nem felelt.
– Én az a Jumurdsák vagyok, akit rád biztak, hogy akaszd fel. Te megszabaditottál az amuletem árán.
A pap nem szólt semmit. Nyitott szemei a török mellére voltak irányozva.
– Most te vagy a rab, – folytatta a török, – és semmi se bizonyosabb, mint az, hogy lefejeznek.
A pap nem szólott erre se.
– Az amuletért jöttem, – szólt a török alázatosan. Neked az semmi. Nekem benne van minden erőm. Mióta nincs velem, szerencsétlen vagyok mindenben. Házam volt a Bosporus partján: gyönyörű kis palotám. Azért vettem, hogy öregségemre oda vonuljak vissza. A ház megégett. A benne levő kincseket ellopták. A karomat egy csatában átszurták. Nézd a balkezemet: talán örökre nyomorék.
És mutatta a vörös forradást, amely körülbelül három hónapos lehetett.
A pap hallgatott mozdulatlanul.
– Gyaur, – szólt siróra lágyult hangon a török, – te jó ember vagy. Sokat gondolkoztam rólad: mindig az volt a vége, hogy példátlan a te szived jósága. Add vissza az amuletemet!
A pap nem felelt. Csak a lámpa sercegett mellettük.
– Megteszek mindent, amit kivánsz, – folytatta kis szünet mulva a török. – Azt is megkisérlem, hogy megmentselek a hóhér kezétől. Az én apám hatalmas pasa. A bátyám Arszlán bég. Mig él, az ember él a reménység is; csak azt mondd meg, hol van az amuletem?
A pap hallgatott.
– Az amuletem! – ismételte lázasan a török.
És megragadta a pap vállát.
– Az amuletem! – kiáltotta megrázva.
S hogy a pap feje lógott, fölrántotta ülőre.
A pap álla akkor leesett. Megüvegesedett szemmel, nyitott szájjal bámult a törökre.