XIV.
Mikor a legszélső őrt is elhagyták, Hajván megállt.
– Ime, – mondotta, – megtettem, amit kivántál. Most már beszélj, mi az a titkos szerencse, amit magammal hordozok?
– Kabbala, – felelte titokzatosan a diák.
– Kabbala? – ismétlé mormogva a török, a szemöldökét összevonva, mint aki bele iparkodik hatolni az olyan szó értelmébe, amely őneki homályos.
– Ha jobban megnézed, – szólt a diák vállal a nyereghez támaszkodva, – látni fogod, hogy egy-egy csillagnak a képe. A szent dervis imádsággal irt körül minden csillagot. Jatagánt is igértél.
A török kihúzta mind a két jatagánját, és odanyujtotta a diáknak.
– Válaszsz!
A diák a kisebbiket vette el. Beletűzte az övébe.
– Ezek a képek, – folytatta, – arra valók, hogy a tested körül hordozd. Hétfelé kell vágnod mindegyiket, s bele kell varrnod a ruhád bélésébe. A turbánod belsejébe is tégy. Ahol ilyen szent pergamen van, ott nem ér a golyó.
– Nem ér a golyó? – szólt a török örvendezőn. Mert minden harcosnak erős vágya az, hogy ilyen amuletje legyen.
– Nem, – ismételte a diák. – Hallottál bizonyosan már olyan hősökről, akiket nem fogott a golyó.
– Hogyne, – felelte a török.
– Hát se pénzért, se jó szóért ne adj belőle senkinek. Még csak ne is mutasd, mert elveszik tőled.
– Hohó, – szólt a török. – Van nekem eszem!
– De még ez nem minden, – beszélt tovább a diák. – Az egyik papiros azt mondja, hogy gyermeket és nőt ne illess addig se kezeddel, se fegyvereddel, mig nagy úr nem leszel. Minden gondod a vitézség legyen.
– Az lesz.
– Mert nagy úr leszel ám: belőled Magyarország beglerbégje lesz.
– Beglerbég? – kiáltott ragyogó szemmel Hajván.
– No, nem holnap reggel, az bizonyos, hanem idővel, amint kitünik a vitézséged. Aztán az is megvan irva, hogy a korán szavai szerint élj. Légy buzgó az imádságban és a szent mozsdásban; s aki jót cselekszik veled, te azzal rosszat ne cselekedjél.
A nagy buta ember áhitattal nézte a diákot.
– Álmodtam sokszor, – mondotta, – hogy úr leszek. Megálmodtam én azt. Hát hétfelé?
– Hétfelé. Nem baj, ha nem is egyforma nagy. Attól függ, hogy melyik testrészedet akarod legjobban takarni.
A török boldog elmerengéssel nézett maga elé.
– No, – mondotta a fejét fölemelve, – ha úr leszek, megfogadlak téged iródeákomnak.
Csak a helyzet komolysága tartotta vissza Gergelyt a nevetéstől. Ha ez a nagy állat észreveszi, hogy lóvá tette, egyszerre vége van.
Azonban okosabb emberek is hisznek a szép igéreteknek, hát Hajván hogyne hitt volna.
Tartotta a lovat, mig a diák felült, és szerencsés utat kivánt.
A diák azonban nem ment még. Belenyult a zsebébe és igy szólt:
– Nézd Hajván, itt van egy gyürű. Tudod, a magyarnak az a szokása, hogy nem fogad el ingyen semmit.
Hajván elvette a gyürűt, és bámulva nézte a kövek pompáját.
A diák folytatta:
– Te nekem szabadságot és lovat adtál, én ezért ezzel a gyürűvel fizetek neked. Allah segitsen kopasz!
Azzal rácsapott a lovára.
– Megállj csak, – szólt Hajván a kantárt megkapva, – ez török gyürű, úgy-e?
– Az.
– Hol vetted?
– Mi közöd hozzá? Ha éppen tudni akarod, egy janicsáré volt.
Hajván egy percig bután nézett maga elé, aztán igy szólt:
– Nem kell a gyürűd; te a lóért és a szabadságért eléggé megfizettél nekem.
Azzal visszadugta a gyürűt a diák zsebébe, és hátat fordított.
Öles lépésekkel, sietve ment vissza a táborba.