XIX
Az osztrák el akarta foglalni Budavárát. A királyné oda is engedte volna, de a magyar urak nem tudtak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a Mátyás palotájában osztrák üljön.
Segitségül hivták a törököt és védekeztek. Mikorra a török segitség előhada megérkezett, már akkor rogyadozott a német, s mikorra a szultán is eljött az ő roppant táborával, Roggendorfnak a hada szét volt verve.
A barát (csak igy nevezték a hires Martinuzzi Györgyöt) négyszáz német rabot vitt üdvözletül a szultán elé.
Vele ment Török Bálint és a galambősz Petrovich Péter.
A szultán Cserepesen volt, egy állomásnyira Budától. Az urakat az ő tornyos és tornácos selyemsátorában kegyesen fogadta. Mind a hármat ismerte már a nevéről. A barátról tudta, hogy annak a fejével gondolkozik az egész magyar nemzet. Török Bálintot meg abból az időből ismerte, mikor Bécs városára akarta kitüzni a félholdas lobogót. Bálint úr akkor lekaszabolta Kászon basát a seregével együtt, és úgy emlegették a törökök, mint a tüzes ördögöt.
Az öreg Petrovichról itt magyarázta meg a tolmács, hogy rokona a csecsemőkirálynak, és hogy ez volt, aki 1514-ben Dózsa Györgyöt a lováról letaszitotta és rabul ejtette.
A három urat bevezették a sátorba. Mind a hárman meghajoltak. Azután hogy a szultán eléjök lépett és a kezét nyujtotta, a barát is lépett egyet és megcsókolta a szultán kezét. Az öreg Petrovích is kezet csókolt.
Török Bálint kézcsók helyett ismét meghajolt és elhalaványodott arccal, de azért büszkén nézett a szultánra.
No ez nagy gorombaság volt. A barátban fázott még a csont is. Ha ezt tudta volna, egy szóval sem erőltette volna Bálint urat, hogy eljőjjön.
A szultán látva azt, hogy Török Bálint nem csókol kezet, mint a többiek, szépen feltette a kezét Bálintnak a vállára és megölelte.
Mindez olyan természetes egyszerüséggel történt, mintha igy rendezték volna.
A sátorban ott volt a két fiatal szultánfi is. Ezek nyájasan szoritottak kezet a magyar urakkal. Bizonyosan előre megoktatták őket, hogy igy tegyenek. Aztán megint az apjok mögé állottak, s Török Bálintra függesztették a tekintetöket.
Hát lehetett is azt nézni. Micsoda hatalmas alak! Ahogy ott áll az ő vágott-ujju vörös selyematlasz öltözetében, minden más méltóság elhitványodik mellette.
A szultán vén birkaszemei is gyakrabban fordultak Török Bálintra, mint az előtte hajlongó barátra, aki körmönfont latin orációban jelentette, hogy a német veszedelem el van háritva, és hogy a magyar nemzet boldog, mikor ilyen pártfogó szárnya alatt tudhatja magát, mint a szultán.
A tolmács Szulejman pasa volt, egy beteges sovány öreg úr, aki surján legény korában került a magyar földről a törökök közé, és mind a két nyelvet hibátlanul beszélte.
Mondatról mondatra forditotta a barát beszédét.
A szultán bólogatott. Aztán hogy a beszéd egy mély meghajlással véget ért, a szultán egyszerüen igy felelt:
– Jól van. Azért is jöttem, mert János király barátom volt s az ő népét a magaménak tekintem. Az országba vissza kell térnie a békességnek. A magyar nemzet ezután nyugodtan alhatik: az én kardom fog felette őrködni.
A barát a boldogság kifejezésével hajolt meg. Az öreg Petrovich egy könycseppet törült el a szemében. Csupán Török Bálint nézett komoran maga elé.
– Hát most megnézzük a rabokat, – mondotta a szultán.
Lóra ült, és a magyar urak kiséretében lassu lépést végiglovagolt a rabok során. Ott álltak és térdeltek azok két hosszu sorban a homokon, közel a Dunához.
A szultán jobbján a barát lovagolt, balfelől Szulejman pasa. Néha azonban a szultán hátra is fordult, és hol Petrovichhoz, hol Török Bálinthoz, hol a fiaihoz szólott.
A rabok mindnyájan leborultak a szultán előtt. Egyik másik imádkozón emelte feléje megláncolt két kezét.
– Rongy, zsoldos nép, – mondotta a szultán, – de vannak köztük erősek is.
– Voltak erősebbek is, – jegyezte meg Török Bálint, hogy a szultán hozzája fordult. – Volt egynehány száz, de azok nincsenek itt.
S hogy erre a szultán kérdő tekintettel nézett rája, Bálint úr nyugodtan igy felelt:
– Azokat én levágtam.
Visszatértek a sátorhoz. A szultán nem ment be, hát tábori széket hoztak elő, de a küldöttségnek nem hoztak széket, sem a szultánfiaknak.
– Mi történjék a rabokkal? – kérdezte Amhát pasa.
– Le kell őket fejezni, – felelte a szultán olyan hangon, mintha ezt mondta volna: keféljétek meg a kaftánomat.
Azután leült a sátora elé egy aranyos hímzésü párnára. Melléje állott két pávatoll legyezős szolga, s ezuttal nem a pompa kedvéért, hanem valóban a legyek miatt. Mert augusztus végén volt az idő, és a táborral a legyek miriárdja utazott.
A szultán mellett ott állott a két fia is. Előtte levett kalappal a magyar urak.
A szultán egy percig maga elé nézett, azután Török Bálinthoz fordult, és igy szólt:
– Valami pap esett rabul az úton. A te vármegyédből való. Talán ismered.
Török Bálint megértette a szultánt, de azért meghallgatta a tolmácsot is.
És magyarul felelte:
– Az én vármegyéimből való papokat mind nem ismerem. Van a birtokaimon egynehány száz mindenféle hitű. De lehet, hogy a rabot ismerem.
– Hozzátok ide, – parancsolá a szultán.
És a szemöldökét felholdazva unalommal nézett maga elé.
A dunapartról felhallatszott a fejezés zaja. Kiáltások, könyörgések. És ez összevegyült a tábor zajgásával.
Két ember hozott aztán futva egy lepedőbe burkolt alakot.
Lefektették a földre a szultán előtt, és levonták a fejéről a lepedőt.
– Ismered? – kérdezte a szultán féloldalt nézve Török Bálintra.
– Hogyne ismerném, – felelte megrendülve Török Bálint, hiszen ez az én papom!
És körülnézett a jelenlevőkön, mintha magyarázatot várna.
De a török méltóságok arca hideg volt. Csak fagyosan rámeredő fekete szemekkel találkozott.
– Valami baleset történt vele, – szólt aztán a szultán. Már akkor is beteg volt, mikor a táboromba hozták. Temessétek el tisztességesen, – szólt a szolgákhoz fordulva, – a keresztény vallás szertartásai szerint.
Azután ezüst tálcán frissitőket hordtak körül. Valami narancsléből és rózsavizből készült ital volt az, jeges és illatos.
A szultán nyájas mosolylyal kinálta meg vele elsőnek Török Bálintot.