XXIII.
Semmisem úgy történik, amint az ember elgondolja.
Mikor Török Bálint haza érkezett, órákig nem lehetett vele beszélni. Bezárkózott a szobájába, és fel alá járt. Az alsó szobákban hallották az ő nehéz egyforma járását.
– Az úr haragszik, – mondotta Martonfalvay aggodalmasan. Talán csak nem énrám!
– Hátha még engem meglát, – gondolta Gergely.
Martonfalvay háromszor is fölmászott a lépcsőn, mig végre be mert nyitni.
Török Bálint a Dunára néző ablaknál állott. Azonmód volt öltözve, amint a török császárnál járt. Még a bársonyos diszkardot sem oldta le a derekáról.
– Mi az? – kérdezte visszafordulva. Mit akarsz Imre? Most nem akarok beszélni semmiről.
Martonfalvay alázatos meghajlással vonult vissza.
Megállt a tornácon, és zavartan vakarta a fületövét. Mert az is baj, ha szól. Bálint úr olyan, mikor haragszik, mint a zivatar-felleg: könnyen kilobban belőle a menykő. De hátha az is baj, hogyha nem szól? Akárki jön hazulról, az úr mindig örömest látja.
Török Bálintnak a háza a fejérvári kaput támasztotta. Egyfelől nyugatra nyiltak az ablakai, másfelől a Gellérthegyre. Martonfalvayt végre az segitette ki a zavarából, hogy amint lenézett az ablakon, Verbőcyt látta a ház ajtaján belépni.
Visszasietett hát, és megintcsak benyitott az ajtón.
– Nagyságos uram, mondotta, Verbőcy úr jön.
– Itthon vagyok, felelte Török Bálint.
– Gergely is itt van, – mondotta most nagy lélekzettel a deák, – a kis Bornemissza fiu.
– Gergely? Egyedül?
– Egyedül.
– Hát hogy kerül az ide? Jőjjön be.
Gergely egyszerre érkezett az ajtóhoz a galambősz szakállu hajlott hátu Verbőcyvel.
Hogy Martonfalvay mélyen meghajolt, Gergely is meghajtotta magát.
Ezzel az öreg úrral találkozott ő a királyi palotán. Ez előtt vitték a ludtollas deákok a papirtekercset. (Hej nagy hirü ember! Legénykorában ez még látta Mátyás királyt.)
– Isten hozott bátyám, – hangzott ki a szobából Török Bálint mély, férfias hangja.
S hogy az ajtónál észrevette Gergelyt, igy folytatta:
– Engedd meg bátyám, hogy a fogadott fiammal szóljak előbb. Gyere be Gergely!
Gergely azt se tudta élő-e vagy holt: állt cövekként a két úr előtt.
– Valami baj van talán otthon? – Ez volt Bálint úrnak az első kérdése.
– Nincs, – felelte a diák.
– Te a pappal jöttél? – kérdezte hirtelen Török Bálint.
– Avval, – felelte sápadtan a fiu.
– És hogy estetek rabul? Hiszen a pap meghalt. A fiaim is veletek voltak?
– Nem.
– Hát hogy kerültetek a törökök közé?
Az agg Verbőcy ekkor megszólalt:
– No-no Bálint öcsém, – mondotta jóságos mélyrezgésü hangon, – ne kiabálj úgy arra a szegény gyerekre, hiszen féltében se tud felelni.
És megsimogatta a fiu arcát, aztán leült a szoba közepén levő feketebőr karosszékbe.
A fiu a féltében szóra úgy magához tért, mintha vizet loccsantottak volna az arcára.
„Csak az a fő, hogy ne féljen az ember!“
– Ugy, – felelte egyszerre bátran, – hogy égbe akartuk röpiteni a török császárt.
– Per amorem, – szólt elszörnyedve Verbőcy.
Török Bálint maga is meghökkent.
A fiu, – jőjjön, aminek jönnie kell: – elmondta minden szorongás nélkül: hogyan vitték a puskaport az országútra, és a pap hogyan tévesztette össze a császárt a basával.
– Micsoda meggondolatlanság, – szólt a kezét összecsapva Verbőcy, – micsoda szamárságot eszeltetek ki édes fiam!
– Nem ott a szamárság, – felelte a kardját a padlóhoz ütve Török Bálint, – hanem ott, hogy a pap nem ismerte meg a szultánt.
És ekkor a két úr egymásnak fordult.
– A szultán a mi barátunk! – szólt Verbőcy.
– A mi elvesztőnk! – felelte Török Bálint.
– Nemes gondolkozású úr!
– Koronás gazember!
– Én ismerem, de te nem ismered! Én jártam nála Konstantinápolyban is.
– Töröknek a szava nem szentirás. És, ha szentirás volna is, az ő szentirásuk nem a miénk, a miénk nem az övék. Az ő szentirásuk az, hogy a keresztényt le kell tiporni.
– Csalatkozol!
– Adja az Isten bátyám, de én annyira érzem a farkasszagot, hogy haza megyek innen. Fiam, – szólt Gergelyhez fordulva, – megmenthettétek volna Magyarországot!
És hogy ezt mondta, a hangja fájdalmas volt. Szavai nehéz ólom-rögökként estek a fiu szivére.