XXV.
A török szultán küldötte jött: egy arany-sallangos fehér selyembe öltözött termetes ember. Amint az ajtón belépett, földig meghajolt, aztán futó sietéssel ment a trón szőnyegéig. Itt szépen előrevetette a két kezét, és hasra feküdt.
Vele együtt tiz apródféle citromszin-ruhás cirkászi fiu. Ezek is úgy siettek be, mint az agájok. Ketten-ketten egy-egy violaszinű bársonynyal boritott ládát emeltek, és letették kétfelől az aga mellé, ők maguk arccal szintén a szőnyegre borulván.
– Isten hozott Ali aga, – szólalt meg ekkor a királyné latin nyelven.
Gyönge rebegés volt a hangja. Nem lehetett tudni, hogy a melle erőtlen-e, vagy hogy mint afféle asszony el van fogulva.
A török fölemelkedett. Csak ekkor látszott micsoda széparcu arab ember. Lehetett negyvenéves.
– Felséges királynő, – szólalt meg latinul, s dercés reggeli hangon, – a hatalmas padisah üdvözletét hoztam trónusod elé. Kér, hogy fogadd olyan szivesen, mint ahogy ő adja.
Intésére az apródok fölemelték a ládák tetejét, s az aga egyenkint szedte elő a ragyogó aranyláncokat, karpereceket, selyem és bársony kelméket, egy szép drágaköves kardot, és buzogányt.
Odarakta a szőnyegre a királyné lába elé.
A királyné halvány arcán az öröm gyönge rozsája jelent meg, hogy e tündöklő kincseket szemlélte.
Az aga még egy kis csipkés ezüsttel boritott kristályszelencét nyitott fel és nyujtott át. Gyűrűk voltak benne, a mesés kelet legszebb kincseiből valók. A királyné leplezetlen gyönyörűséggel nézett ezekre a gyűrűkre.
– A kardot és buzogányt felség, a kis király őfelségének küldi az én uram, – beszélt tovább Ali aga, – s ezenkivül lent az udvaron áll három telivér arabsló; ezek ketteje a két szultánfitól való, akik ide eljöttek, és testvéri csókjukat küldik János Zsigmond őfelségének.
A királyné a főuraktól kisérve az udvari ablakhoz vonult. Egy testőr félrevonta az ablak vastag kárpitját. A terembe napfény szállt be. A királyné a tenyerét a szemére árnyékozva nézett le az udvarra.
Ott állt a három gyönyörü hófehér paripa aranynyal kivert drága keleti szerszámban, s körülötte a bámuló udvari nép.
A királyné halkan egynehány szót váltott a baráttal, aki a követhez fordulva ezeket mondotta:
– Őfelsége mély meghatottsággal és hálával köszöni a kegyelmes szultán ajándékait, valamint a két főherceg ajándékát. Mondd meg uradnak, a kegyelmes szultánnak, hogy jelöljön meg egy órát a király és királyné őfelségük küldöttjeinek elfogadására, akik e köszönetet tolmácsolni fogják a kegyelmes padisahnak.
A királyné bólintott, és vissza akart vonulni a termeibe, azonban az aga még nem végzett.
– Mindezeket az ajándékokat, – mondotta finom mosolylyal, – csupán annak jeleképpen küldi a hatalmas padisah, hogy ő János Zsigmond király őfelségét fiának tekinti, a felséges királyasszonyt pedig leányának. És semmisem okozna neki nagyobb örömet, mint az, ha elhunyt királyi barátjának fiát a kis király őfelségét láthatná, és atyai csókjával illethetné.
A királyné elhalaványodott.
– Ez okból, – folytatta a követ, – kéreti felségedet a hatalmas padisah, méltóztassék a kis király őfelségét a dajkával együtt kocsiba ültetni, és a kellő kisérettel hozzá bocsátani.
Ezen a kellő kisérettel szón hangsúly volt. Senki nem értette most. Mindenki megértette másnap.
A királyné fehér volt, mint a fal. Hátradőlt a trónusán, nehogy elájuljon.
A teremben az elszörnyűködés halk moraja futott át. Gergely fázott.
– Mi az? – kérdezte suttogva Mekcsey.
– Nem értettem tisztán, – felelte Zoltay.
És Gergelyhez fordult:
– Te értetted? Te bizonyosan jobban tudsz latinul mint mink.
– Én értettem, felelte Gergely és neked megmondom.
Azonban mielőtt szólhatott volna, a török hangja hallatszott megint:
– Nincs ok az aggodalomra, – folytatta a török körülpillantva. A hatalmas padisah csak az ő ellenségeinek félelmes, a jó barátokkal szemben ő is jóbarát. Egyébiránt ő személyesen jött volna el, hogy tiszteletének és jóindulatának kifejezést adjon, de a mi vallási törvényeink tiltják ezt, felséges királyné.
Itt megállt a beszédben. Várta, hogy vagy a baráttól, vagy a királynétól, feleletet kap. Azonban senkise felelt. Kinos csönd ült a teremben.
– Továbbá, – folytatta ekkor a török, – az én uram és császárom azt óhajtja, hogy János Zsigmond őfelségét mindazok az urak kisérjék el, akik Buda védelmében kitüntették magukat. Ismerni kivánja a magyar hősöket; valamennyit a maga hőseinek tekinti.
Hogy erre se feleltek, meghajtotta magát, és igy szólt:
– Ezzel elvégeztem a hatalmas padisah megbizását, s várom a kegyelmes választ.
– Délután három órakor megadjuk, felelte György barát a királyné helyett. Őfelsége a császár meg lesz a mi válaszunkkal elégedve.
A királyné felállt. Intett Török Bálintnak, s hogy az erre a trónhoz lépett, belefűzte a karját a karjába. Látszott rajta, mennyire uralkodik az idegein, hogy össze ne essék.