XXVI.
Ali aga délben a főurakat járta sorba: Fráter Györgyöt, Török Bálintot, Petrovich Pétert, aki nemcsak rokona, de gyámja is volt a kis királynak, továbbá Verbőcyt, Battyány Orbánt és Podmaniczky Jánost. Mindenüve egy-egy értékes kaftánt vitt, és mindenütt mézes szavakkal biztositotta az urakat a szultán jóindulatáról és bőkezüségéről.
A kaftánok között Török Bálintnak jutott a legértékesebb. Bokáig érő nehéz sárgaselyem volt ez. A többi kaftán mind egyforma ibolyakék volt, és narancs-sárga selyemmel kibélelt. Ez az egy kénsárga selyem volt, és habos fehér selyem a bélése. Maga az aranyfonalakból szőtt öv olyan szálazott aprólék munka, hogy egy emberéletbe kerülhetett, mig elkészült. A gombok rajta a nyaktól az övig gyémánttal körözött aranygombok.
Hogy a házbeliek összefutottak az ajándék csodájára, nevetve mondta nekik:
– Jó lesz paplannak.
Azután elkomolyodva szólott:
– Szedelőzködjetek: délután hazamegyünk!
Három órakor átment megint a palotába. Itt a főurak a könyvtár-teremben vártak már reá.
– A királyné nem enged, – mondotta György barát, – kérlek szólj vele.
– Én búcsúzni jöttem, – felelte hidegen Török Bálint.
A főurak elképedve néztek rája.
– Érzem a szelet, – szólt Török Bálint, – nem akarom, hogy kivül találjon az odumon.
– Az ország sorsával játszol! – szólt Verbőcy.
– Rajtam fordulna meg?
– A szultánt nem szabad elkedvetlenitenünk, – szólt közbe György barát.
– A fejemmel nem akarok neki kedveskedni.
– Ez meg van keveredve, – szólt a vállát vonogatva Verbőcy. Hát nem neked küldte-e a legszebb kaftánt? Nem téged ölelgetett-e köztünk legjobban?
Török Bálint rákönyökölt a nagy kéklő földgömbre, és maga elé gondolkozva felelte:
– Az okos madarász annak a madárnak sipol legszebben, amelyiket leghamarabb akarja tőrbe ejteni.
Az ajtónálló feltárta az ajtót annak jeléül, hogy a királyné elfogadja az urakat.
Hosszas és kinos vita keletkezett odabenn. A királyné féltette a gyermekét. A főurak az ország és a nemzet sorsát vetették fel a kérés megtagadása ellenében.
– És te nem szólsz semmit? – szólt a királyné Török Bálinthoz, aki a falnak támaszkodva szótlanul állott.
– Én búcsúzni jöttem felség, – felelt a királyné szavára előlépve.
– Búcsúzni? – kérdezte elámult szemmel a királyné.
– Még ma haza kell mennem. Olyan ügyek fordultak elő, hogy nem maradhatok egy percig se tovább. Beteges is vagyok…
A királyné ideges kéztördeléssel felelte:
– Várj. Ülj le ha beteg vagy. Mondd meg mitévő legyek?
– A kivánságnak engedni kell. Ha felséged nem teljesiti a szultán kivánságát, ki a kezes arról, hogy ellenünk nem bőszül? Akkor aztán nem fiának nevezi őfelségét, hanem rabjának.
A királyné a fejét rázva hanyatlott hátra a székén; és a zsebkendőjét az arcára takarva jajgatott:
– Oh jaj nekem nyomorúlt asszonynak!… Azt mondják királyné vagyok, de a földön csúszó koldusnak is több az ereje!… A fának nem fáj, ha letörik a virágát, oh, de az anyai szivet fájdalomból gyúrta a Teremtő!