XXVIII.
Délután négy órakor fel volt öltöztetve a kis királyfi, s az udvaron egy aranyozott hintó várta, hogy leszálljon vele az óbudai völgybe, ahol a lesátorozott török tábor tulipánmező gyanánt tarkállott.
A királyné azonban még az utolsó órákban sem akarta bocsátani a gyermekét. A kezét tördelte; a fejéhez kapkodott és sirt.
– Nektek nincs gyermeketek! – mondotta. Neked nincs György barát, Podmanickynak sincs, Petrovichnak sincsen. Nem tudjátok mi az: elszakitani a gyermeket az anyai szivtől! Ki tudja mit akar vele a gonosz pogány! Nem szabad elhagynod engem Török Bálint! Reád bizom a gyermeket! Te magad is apa vagy: tudod, hogy mi az, mikor az anya a gyermekét a halálhoz bocsátja látogatóba. Úgy őrizd őt, mintha a magadé volna.
És mikor ezt mondta: Nem szabad elhagynod engem, megfeledkezve minden méltóságáról, térdre omlott a szőnyegen Török Bálint előtt, és a kezét könyörgőn nyujtotta feléje.
Ez a jelenet mindenkit megrenditett.
– Az Isten szerelmére, felség, – szólt György barát fölemelve az asszonyt a földről.
– Felséges királyné, – mondotta mély megindulással Török Bálint, – elkisérem a kisdedet; és esküszöm, hogy ha csak egy hajaszála is meggörbül, akkor én a szultánt leszúrom!