XXXII.
Gergely a sereg egy részével vágtatást rohant vissza a táborba.
Fel kell verni az urakat! Égbekiáltó gazság történt!
A sátornál azonban a vörös sapkás bosztandsik állták utjokat.
– Be kell mennünk! – kiáltotta szinte lángot okádva Mekcsey, – vagy küldjétek ki az urakat!
A bosztandsik nem feleltek, csak tartották a dárdájokat.
Gergely törökül szólott:
– Török Bálint urat küldjék ki egy szóra!
– Nem lehet! – felelték a bosztandsik.
Gergely egyet került a lovával. Fölment a dombra a szpáhik közé, hogy talán innen lekanyarodva hozzájuthat a lakomázó magyar urakhoz.
Egy sátor előtt magyar hang kiáltott rája:
– Te vagy Gergely?
Gergely megismerte Mártonfalvyt.
Ott ült egy szpáhi-sátor előtt, és két törökkel sárgadinnyét evett.
– Én vagyok, felelte Gergely.
– Mit keresel erre?
– Az uramhoz akarok jutni.
– Nem férhetsz ahoz mostan! Gyere tarts velünk!
Ezt mondván lekanyaritott egy szép falatot, és a bicskája hegyére tűzve, Gergelynek nyujtotta.
Gergely a fejét rázta.
– Nem kell.
– No csak gyere, – szólt Martonfalvay, – ez a két török jóbarátom nekem; aztán majd ha meggyujtják a fáklyákat, lemegyünk mink is, és hozzácsatlakozunk az urunkhoz.
– Dsere madsar testver! – szólt jókedvüen az egyik szpáhi, egy testes vállas barna ember.
És husos kezével hivólag intett Gergelynek.
– Nem lehet, – felelte mogorván a fiu.
És tovább ment.
Lekerült a sátorutcán a pattantyusok, vadászok és janicsárok közé, mig végre ismét a szultán sátorához jutott.
A bosztandsik itt is kört áltak; innenfelől se juthatott Török Bálinthoz.
A magyar ifjak még mindig ott vártak és kiabáltak, ahol előbb. A lakoma-sátorból kihangzott a török zene; pengett az érchúru kánun, dörgött a sok koboz, és sivalkodtak a sipok.
– Gazemberek! kiáltotta Mekcsey a fogát csikorgatva.
Fürjes csaknem sirt dühében:
– Ha az én uram a várban marad, nem esik ez rajtunk.
A barát apródja volt ő. Mindenhatónak tartotta a barátot.
S hogy a zene elhallgatott, mindnyájan kiáltoztak:
– Urak odabent! Gyertek ki uraink! A török megszállta a várat.
Azonban senkise jött elő. Az ég felhős volt. Egyszer csak megindult az eső, és esett körűlbelöl félóráig. Akkor elállott. Az égen úgy siettek a fekete felhők kelet felé, mint a menekülő hadak. De a hűs tiszta levegő jólesett a forró poros nap után.
Végre az urak éjfél felé előjöttek. Csoportosan tolongtak ki a sátor kapuján. A táborban hosszú fáklyás-sor kanyarodott fel Buda kapujáig, s a levegőt a keleti fáklyák füstje tette illatossá.
Már akkor Martonfalvay is ott volt, s a bosztandsik összebocsátották a külső urakat a belsőkkel.
Martonfalvay a lován ülve kiáltotta elő a lovászokat, s az urak egyenkint ültek fel a lovakra.
A fáklyák fényénél lehetett látni, mint válnak a piros arcok halaványnyá a rettenetes hir hallatára.
A barát úgy kiválott a fehérségével közülök, mint valami kisértet.
– Ne sirj! – mondotta a mellette lovagló Fürjesnek. Nem illik a könny férfi szemébe!
Egyenkint páronkint hármankint robogtak el a fáklyások utcáján az urak fel Budavárnak.
Gergely még mindig nem látta Bálint urat.
Martonfalvay ott állt mellette, és szintén aggodalmas arccal nézett a sátor kapujára, amelyből vöröses fény omlott ki az éjszakába.
Az utolsó úr, aki előjött, Podmaniczky volt. Ez tántorogva jött ki két török tiszt karján. Ugy kellett fölemelni a lovára.
Azután még egynehány tarkabarka szerecsen jött elő: a szolgák.
Azután senki.
A sátor kárpitja lehullt, és eltakarta a sátor világosságát is.
– Hát ti ketten mit vártok? – kérdezte egy strucctollas nagyhasu török.
– Az urunkat, Török Bálintot.
– Nem.
– Akkor ő az, akivel a kegyelmes padisah beszél.
– Megvárjuk, – szólott Martonfalvay.
A török vállat vont és elment.
– Én nem várhatom meg, – szólt Gergely nyugtalanul, – nekem éjfélkor fent kell lennem.
– Hát csak eredj öcsém, – felelte Martonfalvay, – aztán ha valami törököt találsz az ágyamban, hát csak vesd ki belőle.
Tréfának mondta, de Gergely nem nevetett. Kezet nyujtott Martonfalvaynak, és vágtatást ment fel Buda várába.