I.
Egy lovas állt a Berettyó partján, kék-köpönyeges, vörös-süveges, király-katonája.
Egyet intett a partról a süvegével, s átkiáltott a füzfabokrokon:
– Hahó! itt a viz!
Azzal leléptetett a napfénytől meleg, süppedékes parton a buján sárgálló gólyavirág közé.
A ló térdig ment a vizbe, s lenyujtotta a nyakát, hogy igyék.
Azonban nem ivott.
Ahogy visszaemelte a fejét, orrából szájából csurgott a viz. Visszafujta és a fejét rázta.
– Mi lelte ezt a lovat? – dünnyögött a vitéz. Hát mért nem iszol ebadta Tatárja?
A ló megint lenyujtotta a fejét, megint kirázta a vizet orrából, szájából.
A mezőn át ekkor még tizennyolc különféle öltözetü magyar lovas érkezett oda s köztük egy szálas, sovány ember, akinek sastoll volt a süvegébe tűzve s köpönyeg helyett meggyszinű posztómente takarta a vállát.
– Hadnagy uram, – szólt föl a vitéz a vizből, – nem értem, mi a baja ennek a lónak: nem iszik!
A sastollas ember beugratott a vizbe, és figyelmesen nézett a hullámokra.
– Véres a viz, – mondta a fejét fölemelve.
A part köröskörül fűzfabokorral volt besűrűzve. A bokrok barkától sárgállottak; a föld kék az ibolyától. A tavasz édes illatát köténynyel hordta innen a délutáni szellő.
A hadnagy egynehány lépést ment fölfelé a vizben.
A parton egy ingre vetkőzött embert találtak, amint egy fűzfatörzsökön ült, és a fejét mosta a patakban.
A dolmánya, két sárga csizmája, süvege, kardja mellette hevert a gyepen.
Hát ettől a mosdástól vált véressé a Berettyó vize.
– Ki vagy te öcsém? – kérdezte a hadnagy.
Az ember fölemelte az arcát. Husz huszonkét éves barna ifju volt. A vér a félarcán sűrűn gyöngyözött.
– Ki vagy öcsém? – ismételte a hadnagy.
Az ifju kedvetlenül felelte:
– Mekcsey István vagyok.
– Én meg Dobó István, – mondotta a hadnagy. Hát mi bajod öcsém?
– Megvágott egy török, – felelte az, a tenyerét a fejére tapasztva.
– Török, – szólt Dobó megvillanó szemmel. A pogány mindenit annak a töröknek, nem lehet még messze. Hányan vannak? Hé fiuk! Kardra!
Azzal kiugratott a vizből.
– Ne fáradjanak, – szólt Mekcsey, – azt már nem ütik agyon.
– Dehogynem a pogány tagadóját! Nem lehet még messze!
– Itt van mögöttem – mondotta Mekcsey; – én már agyonvágtam.
– Hol?
– Itt van a füzesben mintegy ötven lépésnyire.
Dobó leszólitotta a lóról a fegyverhordozóját:
– Vedd elő a tarisznyát, – mondotta neki, – és lásd el az urfit tépéssel, kötéssel.
– Amoda feljebb vannak még, – szólt Mekcsey a tenyerét a fejére tapasztva.
– Törökök?
– Nem: egy öregúr meg a felesége.
Aztán megint lehajolt, hogy a fejét mossa.
Dobó a vizparton felszöktette a paripáját, s nehány lépésre egy másik embert talált.
Ez is ingre vetkezve ült a patak partján. Ősz öreg ember volt. Egy kövér öreg asszony mosta sirva a fejét.
– Adjon isten! – kiáltotta Dobó. Nagy-e a seb?
Az öreg fölnézett, és vigan felelte:
– Nem tud a török nagy sebet adni!
Akkor látta Dobó, hogy az öregnek csak fél keze van.
– Ejnye de ismerős! – mondotta a lováról leszállva.
Az öreg ujból fölnézett:
– Lehet, – mondotta, – hogy ismersz, én ugyan soh’se láttalak.
– Dobó István vagyok.
– Dobó? – szólt az öreg egy percig tünődve.
Azután fölemelkedett és fölkiáltott:
– Nini! Te vagy az Pista öcsém! Hát hogyne ismernél! Voltál is nálam, az öreg Ceceynél.
S itt a két ember melegen kezet fogott.
– Hát mi volt itt bátyám? Hogy kerülnek ide a pusztába?
– Ej, szól az öreg újból átadva a fejét a feleségének, a kutya pogány megtámadta a kocsimat. Még az volt a szerencsém, hogy az az ifju éppen akkor ért utól bennünket, mikor a pogány nekünk esett. No derék legény! Úgy vágta a törököt, csakúgy dőltek tőle. De magam is közibök csapkodtam ám a kocsiról.
– Hányan voltak?
– Tizen a kutyák, hogy a gyehenna emészsze meg őket! Még szerencse, hogy meg nem birtak. Van vagy négyszáz arany nálam, ha nem több.
S rácsörditett egyet az oldalára.
– Nem halt meg az ifju? – kérdezte az asszony.
– Nem egy cseppet se, – felelte Dobó. – Amoda alább mosakodik az is.
Ezt mondva, a közelben pirosló török halottra pillantott.
– Megnézem már, – mondotta – miféle néppel volt dolguk?
És benyargalászta a patak és út mellékét.
A füzesben hét holttestet talált: két magyart és öt törököt, az úton meg egy háromlovas hintószekeret, amely bele volt dőlve az árokba. Egy fiatal kocsisgyerek a ládák összerakásán fáradozott.
– Ne vesződj öcsém, – mondotta neki, – mindjárt kapsz segitséget.
Azzal visszatért Mekcseyhez.
– Nem egy török van itt öcsém, – mondotta neki – hanem öt. Szép vágások! Becsületedre válik!
– Még egynek kell lenni, – felelte Mekcsey. – Az talán a vizben van. Az én katonáimat megtalálta-e?
– Meg szegényeket, – felelte Dobó. – Az egyiknek kétfelé esett a feje.
– Csak hárman voltunk.
– És a török?
– Tizen voltak.
– Négy elfutott?
– El.
– Igy szokott a török, – felelte Dobó nevetve.
Azzal leszállott a lováról, és megnézte az ifjú fejsebét.
– A vágás hosszú, de nem mély, – szólt a sebet összenyomva.
Maga rakott rá tépést, és maga kötötte be szorosan egy gyolcsfoszlánynyal.
És eközben beszélgettek:
– Hát hova mégy öcsém?
– Debrecenbe.
– Csak nem Törökékhez tán?
– De éppen oda.
– Ejnye öcsém, van ott nekem egy kedves emberem: Bornemissza Gergely. Gyerek lehet még. Ismered?
– Éppen azért megyek. Levelet irt, hogy szeretne hozzám jönni a hadba.
– Már akkora a fiu?
– Tizennyolc éves.
– Persze a Bálint úr népe elszéledt.
– Biz azokat szétfújta a szél, mióta az úr nincs idehaza.
– Tinódy is elment?
– Ide-oda csavarog. De lehet, hogy most az is Debrecenben van.
– Hát tisztelem, csókolom azt is, meg a két Török fiut.
Mig igy beszélgettek, Dobó feltürte a zekéje ujját, és rongyot vett a kezébe. Az arcát, kezét mosta meg Mekcseynek, mig egy katona a ruháiról tisztogatta le a vérfoltokat.
– Az öreg ott van? – kérdezte Mekcsey, Ceceyék felé intve.
– Ott. Nincs nagy baja. Nem vagy éhes, öcsém? – Nem, csak szomjazom.
Dobó a kulacsért intett, a többi katonát meg elküldte a hintó rendbeszedésére.
Aztán Ceceyékhez mentek, akiket már a hintó mellett a gyepen találtak.
Az öreg is ivott, és egy pulykacombot tartott a kezében.
– Tartsatok velünk! – kiáltotta vigan. – Csakhogy nem esett bajod, öcsém!
A katonák összeszedték a zsákmányt: öt török lovat, ugyanannyi köpönyeget és mindenféle török fegyvert.
Mekcsey egy pillantást vetett a lovakra, azután a földön heverő fegyverekre mutatott.
– Válaszszon bátyám, – szólt Ceceynek. – A zsákmány közös.
– Kell is nekem, – felelte az öreg nevetve. – Van énnekem elég lovam, elég fegyverem.
– Hát akkor Dobó bátyámat kinálom meg egy fegyverrel.
– Köszönöm, – felelte Dobó. – Már hogy választanék. Nem harcoltam érte, nincsen jussom hozzá.
– De csak válaszszon.
Dobó a fejét rázta.
– A zsákmány a tied az utolsó gombig. Ajándékot meg hogy fogadnék el tőled?
– Nem adom ingyen.
– Az már más, – szólt Dobó vágyó pillantást vetve egy remek művü kardra. – Hát mi az ára?
– Az, hogy ha várkapitány lesz kegyelmed, hát engem szólit magához, ha szorul a csizma.
Dobó elnevette magát.
– Igy nem veszünk.
– Hát más árt szabok: jőjjön el velem Debrecenbe.
– Az se lehet öcsém. Én királyi biztos vagyok most. Bitang birtokokon szedem a tizedet.
– Hát válaszszon úgy, hogy ajándékozzon meg cserébe a barátságával.
– Az már úgyis a tiéd. Hanem hogy meg ne haragudjál rám, elfogadok egyet, a jövendő ismeretségünk fejében.
És a kardokat vizsgálva folytatta:
– Ezek úri törökök voltak. Az egyik bég. Vajjon hova valók?
– Azt hiszem, fejérváriak.
Dobó fölvette a kardokat. Az egyik bársonytokos türkiszes volt; a markolata aranyozott kigyófej; a kigyófej két szeme két gyémánt.
– No ez a tied öcsém, ezt nem választom, mert ez vagyont ér.
Két kevésbé diszes, török pengéjü kard volt még ottan. Dobó fölvette az egyiket, s karikába hajtotta a pengéjét.
– Ez aztán acél! – mondotta jókedvvel. – Hát ezt, ha nekem adod, megköszönöm.
– Szivesen, – felelte Mekcsey.
– De mármost, ha ezt nekem adod, tedd meg azt a szivességet, hogy vidd el magaddal Debrecenbe, és ha ott van Tinódy, mondd meg neki, hogy irjon rá valami igét. Amit akar. Van ott aranyműves, aki beleégeti a pengébe.
– Szivesen, – felelte Mekcsey. – Magam is iratok vele erre a kigyós kardra.
Egyet suhintott a görbe karddal, és felkötötte a másik mellé a jobb oldalára.
– Találtatok-e pénzt a török tisztnél? – kérdezte a Dobó katonáit.
– Még nem motoztuk meg.
– Hát motozzátok meg.
A legény néhány perc mulva magával hozta az egész törököt. Csak úgy a gallérjánál fogva húzta oda a gyepen.
A vörös-bársony bugyogón nem volt zseb, hanem az övében találtak egy zacskó aranyat, meg mindenféle ezüstpénzt.
– Ez jó lesz költségre, – szólt derülten Mekcsey. – Katona embernél mindig elkél.
Még egy rubintos turbánforgó volt ott, meg egy aranylánc. Ezt a bég az ingen belül viselte, s kókuszforgácsra csavart pergamen talizmánt hordott rajta.
Mekcsey a tenyerére tette a két aranymarhát és odakinálta Ceceynek:
– Ebből már kell választania bátyám uram.
– Tedd el öcsém azt is, – szólt az öreg a kezével legyintve. – Csak nem tüzök forgót vén létemre!
– Vigyük el a lányunknak azt a láncot, – szólalt meg az asszony. – Van egy szép kisasszony-lányunk, – mondotta magyarázón, – a királyné udvarában.
– Gyertek el öcsém a lakodalomba! – rikoltotta Cecey a lábát rázva. – Még egyszer kitáncolom magamat, mielőtt meghalnék.
– Ki veszi el? – kérdezte Mekcsey a láncot az asszony tenyerébe eresztve.
– A királyné hadnagya. Fürjes Ádám. Ismerik talán?
Mekcsey nemet intett.
– Derék ifjú, – mondotta az asszony. – A királyné házasitja ki a leányomat.
– Isten éltesse őket, – mondotta Dobó.
Mekcsey1) a katonákhoz fordult és a ruhákat meg a disztelen fegyvereket nekik ajándékozta.
– Hát Dobó bátyám, – mondotta most már víg arccal, – csakugyan nem jöhet Debrecenbe?
– Ha egy kis érkezésem szakadna, bizony örömest elmennék. Majd meglátom egy hét mulva. Ez a tizedszedés, – szólt a fejét rázva, – minden napomat gonddá teszi.
– Nehéz munka.
– Bizony nehéz ebben a fölfordult világban, mikor mindenki a máséban akar szüretelni.
Dobó szolgája odahozta a Mekcsey köpönyegét és süvegét. Biz az mind a kettő kiment a formájából.
Mekcsey boszankodva forgatta a kezében a süvegét. Végig volt hasitva.
– Sohse boszankodjál, – szólt Cecey. – Ha nem volna meghasítva, nem férne most a fejedre.
A ruhák még vizesek voltak, no de estig majd megszáritja a nap, meg a szellő.
– Hát én most nem megyek el – mondotta Dobó, – hanem a katonáimból válaszsz egypárt, hogy elkisérjenek.
– Nem tudom, együtt megyünk-e, – kérdezte Mekcsey Ceceyékhez fordulva. – Együtt megyünk tán?
– Hova? – szólt az öreg.
– Debrecenbe.
– Együtt.
– No Akkor három katonát elfogadunk a hadnagy urtól.
– Amennyit akarsz, – felelte Dobó szivesen.
Mig az öreg házaspár uzsonnázott, ők ketten bejárták a holtakat. A holtak közt egy harminc éves forma nagytestü török kezét-lábát szétvetve hanyatt feküdt. Kék posztó-bugyogó volt rajta. A szemén érte a vágás.
– Ezt ismertem, – mondotta Dobó. Azt hiszem, egyszer verekedtem is vele.
A két magyar katona csunyán össze volt szabdalva; az egyiknek letakarták a fejét kendővel.
A törököket gyomron szúrták, és belevetették a Dobó katonái a Berettyóba, a magyaroknak meg sirt ástak a parton egy vén fűzfa tövében, és kardostól belefektették őket.
Szemfödőül rájuk teritették a köpönyegüket.