III.
– Mert nincs itt egyéb öröm, mint a jó éjszaka. Az alvó rab hazaálmodja magát.
Azonban Török Bálint nem tudott aludni. Ebéd után szokása ellenére lefeküdt, és aludt egyet, hát most nem volt álmos. Kitárta az ablakát és odaült.
Nézte a csillagos eget.
A Márványtenger sarkán a Jedikula alatt állt a hajó. Az ég csillagos volt és holdvilágtalan. Ilyenkor a csillagok szinte lobogva ragyognak, s a tenger tükre második éggé változik. A lámpionokkal világló hajó itt állt a magasság és mélység csillagai között. Két magas kőfal takarta el a rab szemei elől. És szólt a zene. Pengett a török cimbalom: a kánun, és csattogott a réztányér. De ő bármennyire is akarta hallgatni, gondolatai másfelé barangoltak.
Éjfél felé elcsöndesült a lármás zene. A nők maguk énekeltek. Mindig más és más hang, és más zeneszerszám.
De Török Bálint ezekből se hallott sokat. Az eget nézte, amely most már el volt boritva lassan vándorló sötét és rongyos felhőkkel. A rongyokon áttünedeztek a csillagok.
– Milyen más itt az ég is, gondolta. Török ég, török sötétség.
Aztán, hogy egy hosszú szünet állt be a hajón, igy folytatta a gondolatait:
– Még a csöndesség is más itten: török csöndesség.
Arra gondolt, hogy lefekszik, de olyan jól esett neki az az álmos zsibbadtság, hogy időt várt, mig a tagjai megmozdulnak. Azt várta, hogy az ő akarata nélkül mozduljon meg a teste, s igy menjen pihenni.
Ekkor az éji csendben hárfa szólalt meg ujból, s a lombokon át ezek az akkordok szállottak szét a sötétlő török éjszakába:
Török Bálinton valami fájdalmas-édes borzongás ömlött végig a szivétől le a sarkáig.
De nem mozdult.
A hárfa elnémult egy percre, aztán ujra felszálltak a remegő akkordok, és halk zokogásként emelkedtek föl az éjszaka sötétségében:
Most már fölemelte a fejét. Igy emel fejet olykor a ketrecben őrzött rab oroszlán a szél susogására, és néz elmeredő szemmel maga elé.
A hárfa akkordjai sóhajjá lágyultan enyésztek bele az éjjeli csöndességbe, aztán ujra összependültek a húrok, és egy vékony fájdalmas női hang dala hangzott föl tiszta magyar nyelven:
Vágyik annak szive vissza…
Hej! Én is ittam… belőle…
Megfájdult a szivem tőle…
Török Bálint még a lélekzetét is visszatartva, emelt fővel, merő szemekkel nézett e hangok felé.
Ősz fürtei szinte szerte borzolódtak, arca szinte megmárványosodott.
És amint a vén oroszlán igy megkövülve hallgatta a dalt, szeméből kigyöngyözött két könnycsepp, és lecsordult orcáján, szakállán.
Sirt már Török Bálint, sirt. De még nem vette észre. Lelke úgy itta a régen nem hallott hazai dalt, mint a Hortobágy aszott mezeje az esőt, s mikor a dal megszünt, Török Bálint ráborult az ablak deszkájára. Ráborult és zokogott hosszan, keservesen.