IV.
Éjjel tizenkét óra tájban egy inas zörgetett a Török urfiak ajtaján.
– Gergely úrfi!
– No mi kell, – szólt Gergely felülve az ágyában. Bejöhetsz.
Nem aludt még. Gyertyánál olvasta Horáciust.
A másik két ágyban is fölébredtek a Török fiuk.
– A virrasztó küldött, – mondotta az inas. – Egy úrféle áll a kapun.
– Hogy hivják?
– Valami Kecske vagy micsoda.
– Kecske? Ki a kutya lehet az a Kecske?
– Győrből jött, és ide akar szállani.
Gergely a Győr szót hallva, egyszerre kiugrott az ágyából.
– Ki az te Gergely? – kérdezte Török Jancsi a paplan alól.
– Mekcsey! – kiáltotta vigan Gergely. – Ereszszétek be tüstént a vitéz urat!
Az inas elrobogott.
Gergely bakancsot rántott, és köpönyeget kapott a vállára. A két fiu is kiszállt az ágyból. (Jancsi tizenhat éves, Feri tizennégy most már.) Kiváncsiak voltak a vendégre, akit csak névből ismertek.
– Rendeljetek bort, meg ennivalót, – szólt vissza Gergely az ajtóból.
Azzal lerohant.
Mikorra leért, már ott állt Mekcsey az udvaron; mellette lámpással a virrasztó meg a várnagy.
Az emeletről is levillant egy lámpásnak a fénye; egy darabig ide-oda lengett az udvaron, aztán a jövevényen állt meg, aki éppen egy-egy tallérral bucsúzott a Dobó katonáitól.
– Csakhogy megérkeztem, – mondotta Gergelyt megölelve, – már majd elaludtam a lovamon.
– De Pista bátyám, mi van a fejeden?
– Turbán az irgalmát! Nem látod, hogy törökké lettem.
– Ne tréfálj bátyám! Véres az a kendő!
– No hát csak adj öcsém szobát, meg mosdótálat, aztán majd elmondom, hogy milyen az út Győrtől Debrecenig.
A lépcsőn egy asszonycseléd jelent meg, és kérdőn nézett a jövevényre.
Gergely egyet legyintett a levegőbe, mire a cseléd eltünt.
Gergely magyarázón fordult Mekcseyhez:
– Az asszonyunk nem alszik éjjel soha. Mindig az urát várja, vagy levelet az urától.