VI.
Az ötödik napon betoppant Dobó. Nagy örömmel fogadták, s mióta a ház ura rabul esett, évek óta ez volt az első eset, hogy felrakták az asztalra az arany és ezüst edényeket. A házat valami szokatlan derültség sugározta be.
Az asszony mindamellett félgyászban és ékszer nélkül jelent meg az asztalnál, és érdeklődéssel hallgatta a hireket, amiket Dobó Bécsből és az országban levő urakról tudott.
Mert, hogy abban az időben nem voltak hirlapok, csak levelek utján meg egy-egy ilyen vendégtől lehetett megtudni, mi történik a politikai világban s az úri családok fáján melyik ág törött le, melyik hajtott bimbót.
Csak egy ember neve nem fordult elő sokáig a beszélgetésben: a ház uráé. Nem lehetett az örökké vérző sebhez nyulni, mig maga az asszony nem kezdte meg.
– Hát az én szerelmes uramról hallott-e valamit kegyelmed? – szólt végre az asszony, mikor a cselédség eltakarodott az ebédlőből.
Oh hogy elnedvesedett a szeme! Oh milyen felleg ereszkedett ettől a kérdéstől a szobára!
Dobó a fejét rázta:
– Mig ez a szultán meg nem hal, azt hiszem nem szabadul ő haza.
Nyers őszinteséggel volt ez kimondva, de abban az időben úgy mondták ki az emberek a gondolatukat, amint a fejökben megszületett.
Hogy erre az asszony arca elborult, Dobó boszusan szólott:
– Dehát meddig akar élni? Az ilyen zsarnokok nem szoktak tisztes vénségben kimulni!
És vigasztalón tette hozzá:
– Ha valami basát rabul lehetne ejteni, kicserélnék érte.
Az asszony tagadón ingatta a fejét.
– Nem hiszem Dobó uram. Az én uramat nem kincstári szerzemény-képen tartják fogva, hanem mint az oroszlánt szokták: mert félnek tőle. Igértem én már érte mindent, – folytatta búsan, – azt mondtam: vegyék el minden birtokunkat, ami a Dunán tul van; vegyék el minden arany és ezüst marhánkat, s még ezen kivül odafizetjük minden évben adóul minden jövedelmünket. A basák zsebreteszik, ami pénzt küldök, a szultán meg nem is felel nekik.
– Vagy hogy elő se mernek vele hozakodni
– Nem lehet onnan másképen kiszabadulni? – kérdezte Mekcsey.
Dobó felelt rá:
– A Héttoronyból? Sohse hallottál a Héttoronyról öcsém?
– Hallottam biz én, de azt is hallottam, hogy semmi se lehetetlen, ha az ember nagyon akarja.
– Édes Mekcsey uram, – szólt az asszony, – gondolhatja-e, hogy az én uram, meg az ő árván maradt családja nem akarja nagyon? Nem jártam-e érte a királyasszonynál, a barátnál, a budai basánál? Nem csusztam-e föl térden még Ferdinánd királyhoz is? Meg se mertem irni ezt az én boldogtalan uramnak.
S hogy erre az asszony sirva fakadt, kinos szünet állt be a teremben.
Azonban az asszony letörülte a könnyeit és Tinódyra nézett:
– Sebők deák, – mondotta mosolyt erőltetve az arcára, könnyekkel vendégeljük-e a mi házunk barátait? Nosza vegye elő a lantot, és amiket az uram szeretett hallani, – szólt új könnyeket törülve le a szeméről, csak azokat Sebők deák. Behunyjuk a szemünket, mig kegyelmed énekel, és azt képzeljük: ő is közöttünk ül.
Három év óta nem pendült meg itt ebben a házban a Sebők deák lantja. A fiuk már előre fölvidámultak az engedelemtől.
Sebők deák kiment a szobájába, és elővette a gitárszerü hangszert.
A Judit asszony históriáját mondta el csöndes elbeszélő hangon, miközben ujjaival a dallamot verte hozzá.
Ez jó vigasztalás volt. Holofernesben mindenki a szultánt értette, de haj hol van Judit asszony, aki elpusztitaná őt a földszinéről.
Azonban mikor az ének közepére ért, egyszercsak megváltozott a dallam az ujjai alatt, s ő mélyen búgó lágy hangon ilyen énekbe fogott:
Mert tőle távozék hangosság, vigasság
Belőle kikele sok fényes gazdaság
És fogságba esék sok fényes uraság.
Az asztalnál ülőkön fájdalmas borzongás futott végig.
Dobónak is kicsordult a könny a szeméből.
– Folytathatom-e, kérdezte esdő hangon Tinódy.
Az asszony a fejével beleegyezőn intett.
Tinódy aztán elénekelte hogyan ejtette hálóba Bálint urat a török, hogyan vitte rabláncon magával először Nándorfehérvárra, azután Konstantinápolyba.
A hangja fájdalmas suttogássá változott, mikor az ének végére ért:
Asszony-feleségöd az két szép fiaddal.
Mert ők élnek mostan az nagy árvasággal,
Sok szomorúsággal, gyámoltalansággal.
Örömök sehol sincs te jó szolgáidnak,
Kik szivvel szeretnek, gyakran fohászkodnak,
Egynehány közülök tétova bujdosnak,
Ha megszabadulnál, mégis sokan várnak.
Itt már maga a lantos is elfulladt a sirásban. Merthiszen ő volt az a tétova bujdosó szolga, aki legjobban siratta az ő urát.
A két gyermek az anyjára borulva zokogott, s az anya mind a kettőt átölelve kiáltotta:
– Nincs árvább, elhagyottabb nálunknál a földön!
Egynéhány perc telt igy el a szomoru házban, aztán Dobó szólalt meg tompa keserű hangon:
– Mért nem vagyok én szabad ember! Ha egy esztendőmbe kerülne is, lemennék oda abba a városba, legalább megnézném, hogy csakugyan olyan erős-e az a börtön?
– Én szabad ember vagyok, szólt Mekcsey fölállva, és esküszöm a Mindenhatóra, hogy lemegyek! Le én! És, ha lehet az életem árán is kiszabaditom Török Bálintot!
– Veled megyek! – szólt Gergely fölállva, – veled tartok minden veszedelmen át az én uramért, atyámért!
– Anyám, – szólt megrázkódva az ifjú Török János. Itthon maradjak-e, mikor van ember, aki az apám szabaditására indul?
– Őrültség! – szólt sápadtan az özvegy.
– Ha őrültség, ha nem őrültség! – felelt Mekcsey kitüzesedve, én amit mondtam, megteszem.
– Én is veled megyek, – szólt röviden Tinódy. A karom béna, de talán az eszemmel használhatok.
– Mit akartok, – beszélt újból az özvegy. Amit két király meg egy királyi vagyon nem tudott megtenni, ti megtehetitek-e?
– Igaza van, asszonyunk őnagyságának, – szólt Dobó a nyugodtságát viszanyerve. Itt se pénz se mesterkedés nem használ, csak egyedül a szultán jóakarata oldhatja meg a bilincset.
– De ha az a jóakarat sohase jön meg? – pattant vissza Mekcsey.
Erre szomorú csend telepedett be a szobába.