VII
Másnap Dobó tovább ment. Nem marasztották, mert tudták, hogy számba van véve minden ideje. Mekcsey még ott maradt.
Behivta a szobájába Gergelyt és igy szólt:
– Megvártam, hogy alszunk egyet erre a tegnapi beszélgetésünkre. Nem magamért, mert én akármennyit alszom is arra, amit gondoltam, én lemegyek a török földre.
– Én meg veled tartok, – felelte Gergely határozottan.
– Elvégre is itthon most nincs háboru, aztán ki tudja, nem találunk-e valami egérlyukat?
– Ha felsülünk is a vállalattal, nem lesz okunk szégyelleni.
– Tinódyt elvigyük?
– Amint gondolod.
– Hát a Jancsit?
– Nem ereszti azt el az asszonyunk.
– Hát akkor ketten megyünk. Tinódyt hagyjuk itthon. Az öreg nem birja a kardot, sem a lovaglást.
– Amint gondolod.
– Meg aztán mink a fejünkkel játszunk. Az öreget kár lenne a halál utjára vinni. Ő a legtöbbet érő emberek közül való most az országban. Az Isten is azt akarja, hogy ide-oda kóboroljon, és éleszsze a szivek kialvó tüzét. Ez az ember a nemzet lelkéből kizengő fájdalom.
Az ajtót Török Jancsi nyitotta rájok. Lovagló ostor volt a kezében, és szarvasbőr salavári sárgállott rajta. A fején széles karimáju debreceni posztósüveg. A lábán sárga csizma.
Mekcsey mintha egy elbeszélést folytatna, csak éppen egy pilantást vetett Jancsira, aztán nevetve szólott:
– Az ám: a vörös nyul házasodik!
És Jancsira tekintve, magyarázón mondta:
– Nem ismered akiről beszélünk, de talán Gergely már emlegette.
– Kit? – kérdezte Jancsi érdeklődés nélkül való hangon.
– Fürjes Ádámot.
– És kit vesz el? – kérdezte Gergely mosolyogva.
Egy fakezü vén embernek a leányát.
Gergely arcából egyszerre elszállott minden pirosság.
– Cecey Évát? – kérdezte csaknem kiáltva.
– Azt azt. Ismered talán?
Gergely elkövült arccal nézett Mekcseyre.
– Ne komédiázzatok tovább, – szólalt meg Jancsi a lábaszárára csapva az ostorral. Nem erről beszéltetek ti mostan. Azt gondoljátok gyerek vagyok? Nem vagyok gyerek többé. Ezen az éjszakán nem aludtam. Van olyan gyümölcs, amelyik egy éjjel érik meg. Én az éjjel férfiúvá érlelődtem.
– Hát elbocsát édesanyád? – kérdezte Mekcsey.
– Nem szóltam neki, de az mindegy. Hunyadon igazitani valók vannak a várban. Azt mondom, hogy bizza énrám.
– Ez jó gondolat! – szólt Mekcsey. Eszerint indulunk.
– Akár még ma. Én arra öltöztem.
– Megálljatok, – szólt Gergely még mindig halaványan, – te valamit emlitettél az imént Pista. Igaz-e az, vagy csak úgy hirtelen koholtad?
– Amit Fürjesről mondtam?
– Az.
– Igaz. Maga az anyja dicsekedett vele, hogy a királyné hadnagyához adja feleségül.
Gergely most már vörös volt mint a cékla. Az erek duzzadoztak a homlokán.
– Mi lelt? – kérdezte Jancsi. Ismered talán?
Gergely a szinéből kikelten járt föl és alá a szobában.
– Hogyne ismerném, hiszen ő az én Évám!
– A te Évádat veszik el? – kérdezte bámulva Jancsi.
– Azt. De én nem hiszem.
És Gergely dühösen szinte toporzékolva kiáltotta:
– Megölöm a bitangot!
Mekcsey a saját nyugalmával akarta csillapitani.
– Megölöd. De hátha az a leány szereti?
– Nem szereti!
– Gondolod, hogy kényszeritik?
– Bizonyosan!
– És te szereted?
– Kisgyerek-korom óta.
– Akkor, mondotta Mekcsey, valamit kell tennünk.
És az ablak párkányára könyökölve folytatta:
– De ha teszünk is valamit, te nem veheted el. És hátha mégis összebarátkoztak?
– Hogy gondolsz ilyet, – felelte Gergely.
Mekcsey vállat vont.
– Leveleztetek?
– Hogy leveleztünk volna! Van énnekem szolgám, hogy ide-oda járassam?
Mekcsey megint vállat vont.
A tornácon szapora kopogás hallatszott.
Török Jancsi az ajtóhoz ugrott, és megforditotta benne halkan a kulcsot.
A következő percben lecsattant a kilincs.
Jancsi csendet intett.
Mert az öcscse volt a kopogó, s nem akarta, hogy az tudjon valamit az ő elhatározásáról.