IX.
Mikor a völgyre leszállt az esti sötétség, Gergely is fölment Mekcseyvel a kastélyba.
Nem kérdezte senki, hogy kicsoda. A kastély rajzott a vendégtől. Az összes ablakok világosak voltak. Az udvaron fáklyák égtek, a folyosókon viaszgyertyák. Sötétnek csak az éj volt sötét.
A folyosón is jöttek, mentek, nyüzsögtek az emberek. Gergely kétségbe volt esve, hogy ennyi ember között hogyan beszélhet Évával?
– Menjünk a konyhaudvarra, – szólt halkan Mekcsey.
Az épület hátulsó részére kerültek. Itt még nagyobb volt a világosság: öles vasnyárson ökröt forgattak a bőrkötényes konyhaszolgák, s bent a konyhán sürgött-forgott a sok fehér-ruhás szakácsnép.
– Várj itt, – mondotta Mekcsey, – én be fogok tévedni az asszonyok folyosójára, és megtudom Évától, hogy hol találkozhattok.
Gergely abba a csoportba vegyült, amelyik az ökörsütést nézte. Többnyire kocsisnép volt biz az, de volt közte egynehány apród is.
Ezeket a kiváncsiság vitte oda. A királyi konyháról nagyokat álmodik a nép, de a vidéki urak maguk is szivesen hallgatják, hogy mi hogyan készül az ország legnagyobb konyháján.
Itt a kastély és a kert hátulja között állt a konyhaépület, s az ősz konyhamester rendeleteire tizenegy szakács, és husz szakácsinas forgolódott. Csak asszony, nem volt ott egyse.
A konyha udvarán egy nagy hizott ökör forgott a nyárson, s jóizü illattal árasztotta el a levegőt.
A sütő-mester csupán a botja intésével jelezte, hogy hol kell igazitani a tüzön, hogy egyenletes maradjon a melegség.
E pokoli tüzben és hőségben mozsarak csengettek, apritó kések kattogtak, húsverő buzogányok duhogtak, s a szüneteket a kásarotyogás és pecsenyesistergés töltötte be.
Egy nyulánk apród kiabálva magyarázott a többinek:
– Én itt voltam elejétől, de még az ökröt sem úgy sütik itten mint máshol.
A tűz forró lehelete elárasztotta a kis udvart és pirossá tette az arcokat. Gergely is csakhamar kipirulva állt a többi között, és más mulatság hiján hallgatta az apród elbeszélését:
– Itt ám, – folytatta a fiu, – egy egész borjut varrtak az ökörbe, a borjuba egy hizott kanpulykát, a pulykába egy fogolymadarat tettek.
– Hát a fogolyba? – kérdezte egy sárgaruhás bamba kis apród.
– Abba, – felelte komolyan az előadó, – bagoly tojást. A legfiatalabb apródnak kell azt megenni.
Félóra mulva csakugyan neki állt a sütőmester: kibontotta az ökröt, és kivett belőle egy félig sült pulykát.
A majorannának illattengere áradt ettől a nézők közé, s étvágyra gerjesztette a nem éheseket is.
Még nem sült meg. Visszatolták a parazsat az ökör alá, és tovább forgatták.
A konyhákról hangzó mozsárcsengés, csattogás-kattogás, reszelés, húsdögönyözés lehetetlenné tette a beszélgetés folytatását.
De Gergely nem is volt rá kiváncsi. Az urának nagyobb konyhája volt valamikor, s az ilyen ökörsütések gyakrabban estek Bálint úr váraiban, mint az erdélyi királyasszonynál.
A konyhából egy hajdu friss meleg cipót emelt ki. Az apródok elkapták tőle, és darabokra tépték. A nyulánk ifju, aki az imént magyarázott, Gergelynek is nyujtott egy darabot. Gergely elfogadta. Éhes volt.
A sütőmester látván az apródok falatozását, megállitotta a nyársat, és végighuzta az acélt az övén lógó láncos késen. Lekanyaritotta nekik az ökörnek a két fülét.
Az apródok nagy vivátozással köszönték meg.
Gergely jó étvággyal evett. Az oláhéknál bizony nem kapott délre egyebet, mint puliszkát.
Egy kupa bort is keritettek az apródok. Gergely is ivott. Aztán kezet nyujtott az apródnak, aki ismeretlenül megvendégelte.
– Bornemissza Gergely vagyok, – mondotta a bajuszkáját megtörülve.
A másik is mondott valami nevet, de egyik sem értette a másikét. Eközben a kupa visszatért. Gergely szomjas volt még. Jót huzott belőle.
Mikor leveszi a kupát a szájáról, Mekcseyt látja maga előtt.
– Jer velem, – mondotta a fejének egy intésével.
Lementek a kertbe. Itt sötétség volt. Az udvari zaj elhalkulva terjengett ide.
– Hát beszéltem a lánynyal, mondotta Mekcsey egy bodzafa alatt megállva. A szeme ki van sirva. Könyörgött anyjának, apjának, hogy ne adják férjhez, hanem majd tehozzád. Azok persze el vannak vakulva a fénytől, a királyné jóságától meg a barát bőkezűségétől. Azzal vigasztalták a leányukat, hogy ők se szerelemből kerültek együvé, hanem megszokták egymást.
Gergely elszorult lélekzettel hallgatott.
– Hát ezért sirt a leány, – folytatta Mekcsey. Hogy csak téged szeret, az már bizonyos.
– És Fürjeshez megy férjhez, – fakadt ki keserüen Gergely.
– De nem megyen bizony. Azt mondja, hogy szólni akar veled, és szól majd a királynénak is.
– Mért nem szólt neki előbb!
– Nem kérdezték. Az ilyen királynéféle szokva van ahhoz, hogy amit ő jónak tart, arra senki nemet nem mond. Meg aztán te a füledet se billegetted feléje. Azt se tudta élsz-e, vagy meghaltál?
– És ha a királyné nem enged?
– Akkor holnap az oltárnál mond nemet. Mindenre nemet mond. Szép zavarodás lesz. De mindegy: akkor legalább megharagszik rá a királyné, és haza kerül Budára. Te pedig idővel elveszed.
– Csakkogy akkor meg éppen nem adják hozzám.
– Dehogynem. De most ne erről beszéljünk, ami négy esztendő mulva lesz. A leány, ha előbb nem, éjfélkor ide jön. Valami ház van itten, üvegház. Azt mondta, hogy abban várd meg. Addig nem fekszik le, mig veled nem beszélt.
A homályos kertben csakugyan rátaláltak az üvegházra. Lámpás égett benne. Három kertész saláták és póré hagymák szedésével volt elfoglalva.
Köszöntek nekik, de azok annyira siettek, hogy nem lehetett velök szóba állani.
– Hát mindegy, mondotta Mekcsey, én itt hagylak. Mondd, hogy megbetegedtél, vagy tedd magad részegnek, aztán feküdj be valahová, és várd be a menyasszonyt. Azt hiszem én is vele jövök.
Ezzel elment.
Gergely valóban ugy érezte magát, mint aki részeg. A bor szállott-e a fejébe vagy az indulat: forróságot érzett a szivében, fejében egyaránt; valami dühös forróságot, amely a kezet ökölbe szoritja.
Végigment az üvegházban a citromfák, muzák, kaktuszok és fügefák között. Nyugtalanul és mindig sebesebben járt föl és alá. Egyszercsak kilódult az üvegházból. A kalapját a szemére húzta, kezét a kardjára szoritotta, és ment, rohant fel a kastélyba.
– Az örömszülék szobája melyik? kérdezte a folyosókon.
Az inasok eligazitották.
Egy fehérajtós szoba volt az. Rajta mint minden ajtón fekete táblácska és azon a vendég neve krétairással.
Gergely bekopogtatott.
A fakezü öreg az asztal előtt ült ingújjban. A felesége éppen rozmarin olajat dörzsölt az ura ősz hajára.
Gergely nem csókolt nekik kezet, csak éppen meghajolt, és kiállta a két öreg villámos tekintetét.
– Uram-apám, – kezdte Gergely.
Aztán, hogy az apám szót nem találta alkalomszerünek, ujra kezdte:
– Tisztelt uram. Ne bosszankodjék, hogy itt vagyok. Nem a lakodalomra jöttem, és nem is fog belém botlani senki. Még csak azért se jöttem, hogy emlékeztessem kegyelmeteket egy régi igéretükre, mikor a kis Évát a törököktől kiszabaditottam.
– Mit akarsz! – hörkent fel az öreg Cecey.
– Csak azt akarom megkérdezni, – felelte Gergely rendületlenül, – tudják-e, hogy Vica nem szereti a vőlegényét?
– Mi közöd benne! – fortyant rá az öreg. Mit beszélsz itt nekem! Takarodj innen!
Gergely a karjait összefonva tartotta:
– Boldogtalanná akarják-e tenni tulajdon édes leányukat?
– Hogy mersz bennünket kérdőre vonni te, cenk, jobbágy kutya! – kiáltott az öreg szinéből kikelve.
És az asztalon heverő fakezet ragadta fel, hogy Gergelyhez vágja.
Az asszony azonban lefogta az öreget, és Gergelyhez fordulva szólott:
– Menj fiam innen! Ne rontsd meg a lányunk szerencséjét. Ti gyerekésszel azt gondoljátok, hogy szeretitek egymást, de látod az a fiatal ember már hadnagy.
– Én is az leszek, – szólt közbe Gergely.
– Az már nem lesz, hanem most az. A királyné akarja ezt a házasságot. Menj innen az isten szerelmére kérlek!
– Fürjes csak gyáva tányérnyaló, – mondotta elkeseredve Gergely, – és Vica engem szeret. Vica csak velem lehet boldog, – folytatta csaknem kiáltva. – Ne törjék össze a szivét! Várjanak rám, mig elvehetem. Esküszöm, hogy érdemes ember lesz belőlem!
És könnyek csillogtak a szemében. Letérdelt a szülők elé.
Az öreg dühében magánkivül orditott rá:
– Takarodj, mig ki nem rúglak!
Gergely fölállt. Megrázta a fejét, mint aki rossz álomból ébred.
– Cecey uram, – szólott komoran. E pillanattól fogva nem ismerem kegyelmedet. Csak annyit fogok tudni, hogy azok az aranyok, amiken az anyám vére van, kegyelmednél vannak.
– Háromzáz tizenöt, rikácsolta az öreg. Fizesd ki neki asszony. Ha semmise marad is, fizesd ki!
Ezt mondva a derekához kapott. Előrántott onnan egy keskeny bőrövet, és kiöntötte az aranyokat Gergely elé.
Az asszony kiolvasta belőlük a Gergely örökségét, jobban mondva: hadi szerzeményét. Gergely berakta a zsebeibe.
Egy pillanatig még állt. Azon gondolkozott tán, hogy van-e valami köszönni valója? Hogy a pénzét őrizték? Nem neki őrizték, hanem a saját lányuknak.
Meghajtotta magát és ott hagyta őket.