X.
Sápadtan tántorgott végig a folyosón. Imitt-amott egy diszes öltözetü urba ütközött, majd a falhoz állott, hogy egy másodmagával jövő kövér úrnak utat adjon.
Szeme eközben az átellenes ajtóra esett, s azon Mekcsey nevét olvasta.
Benyitott. A szobában nem volt senki. Az asztalon gyertya égett.
Gergely rávetette magát az ágyra és sirt. Miért sirt? Maga se tudta. A zsebe tele volt pénzzel. Urrá és független emberré tette ez az óra. És ő mégis árvának és elhagyottnak érezte magát. Mennyi sértést, mennyi megvetést kellett eltűrnie! Te pogány vén ember, fából van neked a szived is!
Néhány perc mulva kürthang rázta meg a kastély falait. Jeladás volt ez arra, hogy gyülekezzenek a vacsorára.
A folyosón mindenfelé nyiladoztak az ajtók, s egyik másik be is csapódott. A folyosó szőnyegén sok csizma kopogott végig.
Aztán szünet lett, s ebben a szünetben benyillott a Mekcsey-szoba ajtaja.
– Mekcsey, – szólt egy női hang.
Gergely fölugrott.
Éva állt előtte rózsaszinü selyemruhában.
Egy kis megdöbbenés, egy halk sikoltás, aztán a két fiatal egymás karjaiba omlott.
– Évicám! Évicám!
– Gergely!
– Eljössz velem Éva?