XIII.
A drinápolyi országut csakolyan poros, kerékvágásos országut, mint akár a gyöngyösi, akár a debreceni. Hanem, ha az a sok könny, amely erre az utra lecseppent, egy újfajta gyöngygyé változnék, de sok volna a világon ebből a gyöngyből! S neveznék talán magyar gyöngynek!
A városok végén levő vendégfogadó egy-egy kis Bábel. A világ mindenféle nyelvén lehet benne beszélni, de hogy meg is értsék egymást, az már más kérdés. S főképpen azt nem értik meg, mikor egy-egy úri módhoz szokott ember kényelmet kiván.
A fogadó, vagyis amint itt mondják: karaván-szeráj, egyforma a kelet összes helységeiben. Nagy ólmos tetejü épület; az udvarát magas kőfal keriti körül. A kőfal mellett belől egy másik kis alacsony és széles hátú falféle kőépitmény huzódik hosszúra.
Azt mondanám róla, hogy ágy, de nem ágy, mert csak egy széles lapos fal; de ha meg azt mondom, hogy fal, akkor mégiscsak inkább ágy, mert az emberek erre huzódnak fel, hogy a béka bele ne ugráljon éjjel a zsebökbe.
A töröknek azonban ilyen nyugvóhely kell. Ezen főzi meg a vacsoráját, ehhez köti a lovát, s ezen alszik. Ha éppen megesik, hogy a ló hozzáüti éjjel a fejét a gazdájához, hát az legfeljebb pofon vágja, aztán a másik oldalára fordul és alszik tovább.
Egy májusi estén két fiatal lovas török érkezett a drinápolyi karaván-szerájba. Magyaros ruha: szük kék nadrág, kék attila, sárga kendőöv, s ebben handsárok; bő rozsdaszinü teveszőr-köpenyeg, amelynek csuklyája a fejükre van húzva. Első szempillantásra is látszik, hogy delik, akik csak háboruban szolgálják az igaz hit zászlóját, azontúl pedig rablásból élnek.
De nem törődik itt velök senki. Legfeljebb a kocsijok érdemes a megnézésre, mert két szép fiatal rab ül benne, s két szép vezeték ló van hozzákötve.
A kocsis is rab, és ez is fiatal. A rabok vagy magyarok, vagy horvátok, de hogy ketteje úr, az látszik az arcukon. No akárhol zsákmányolt az a két deli, jól fölpénzelheti magát a rabokból!
A karavánszeráj udvara mindenféle néppel van tele. Török, bolgár, görög és oláh; asszonyok, gyerekek kereskedők és katonák, mind zajos kevergésben. Ez az egy országút olyan, mint a Duna: minden ebbe ömlik. Nem csoda hát, hogy az ilyen szállóhelyek minden este és minden reggel a bábeli nyüzsgés és nyelvkavarodás képét mutatják.
A nap már leszállóban. Az emberek itatnak. Ki lovat, ki tevét itat. A kőfalon is mindenki siet biztositani a maga helyét. Akinek van, gyékényt vagy szőnyeget terit rá, akinek meg nincs ilyen holmija, szénát szalmát nyalábol oda, hogy a kő fel ne törje a derekát.
Ahogy a két deli megállapodik az udvaron, az egyik – egy alig tizennyolc éves bátortekintetü ifju, – a vendéglősért kiált:
– Mejhanedsi!
Egy köpcös turbános ember lépett ki a szóra a tornác alól, s kérdezte, hogy mivel szolgálhat?
– Van-e szobád mejhanedsi? Megfizetem.
– Ezelőtt egy órával foglalták el, – felelt a vendéglős.
– Ki foglalta el? Megfizetem azt is, ha lemond róla.
– Azt bajos lesz megfizetni, – felelte a korcsmáros. – A jeles Altin aga szállt belé!
És tisztelettel intett a tornác padja felé, amelyen egy hollóképü koromfekete török guggolt.
Az öltözetéről látszott, hogy csakugyan úr. A turbánján két fehér structoll, mellette egy szolga, aki legyezi, egy másik szolga meg, aki italt kever neki. Az udvaron forgott még valami húsz ilyen fél-vörös fél-kék szolga. Ittak, főztek. Egyik az aga fehérnemüjét mosta a kutnál, másik az ágynak való szőnyeget bontotta le a teve hátáról. Vastag és drága gyapjuszőnyeg.
No ettől csakugyan nem lehet a szobát megkapni.
A két deli kedvetlenül fordult a kocsi felé. A kocsis csakhamar leszerszámozott. A rabok kezéről leoldta a kötelet. A lovakat megitatta. Azután ő is mint a többi, tüzet rakott a kőfal tetején, és kondért vett elő, hogy vacsorát főzzön.
A két ifju rabon nem látszik semmi szomoruság. Az igaz, hogy a két török meg is becsüli. Ott esznek együtt a bográcsból, s egy kobakból is isznak. No ezek előkelő rabok lehetnek.
Az aga is vacsorázik már. A rizskásás ürüt ezüsttálban tette eléje a szőnyegre a szakácsa. Csak az ujjával eszik, mert hát késsel és villával enni fölösleges is, illetlen is; csak a tisztátalan kutyahitü gyaurok esznek szerszámmal és asztalról.
A két deli mellé egy félszemü mezitlábas kócos dervis telepedik. Semmi más ruha nincs rajta, mint egy bokáig érő rozsdaszinü szőr-köpönyeg. Az madzaggal van körülkötve a derekán, s a madzagon egy olvasó és egy kopott kókuszdiócsésze lóg. A fején nincs süveg. Hosszu kócos haján egy csomót kötött. Az a süveg. A kezében rézholdas hosszú bot. A ruhája szürke az útiportól.
A dervis odakutyorodik a falra, s végignéz a mellette vacsorázó társaságon.
– Nem vagytok-e a próféta hivei? – kérdi komoran a deliktől.
Azok bosszúsan pillantanak reá.
– Talán jobban, mint te, – feleli a fiatalabbik. – Mert elég sok az olyan csavargó dervis, amelyik csak a hasával tiszteli a prófétát.
– Azért kérdem, – feleli a dervis az apadt szemét dörzsölgetve, – mert együtt esztek a tisztátalanokkal.
– Már ezek is igazhitüek, janicsár, – válaszolja félvállról a deli.
A dervis rábámul a delire és hosszúra nőtt tizenháromszál szakállát végiggereblyézi az öt ujjával.
– Honnan ismersz engem?
– Honnan ismerlek, – feleli nevetve az ifju. Vitéz korodból ismerlek, mikor még a padisah fegyverét viselted.
– Hát olyan régen forogsz te a táborban?
– Öt év óta.
– Nem emlékszem rád.
– Dehát mért hagytad ott a dicsőség zászlóját?
Mielőtt a dervis felelhetett volna, éktelen nagy rikoltás hangzott a tornác felől, de olyan, hogy a lovak bokrot ugrottak tőle, s majd elszakitották a kötőféket.
Az aga volt a rikoltó. Az ifjak odanéztek, hogy mi lelte, de nem láttak egyebet, mint azt, hogy az aga a rikoltástól ki van veresedve és iszik.
– Mi lelte ezt az embert? – kérdezi a deli a dervist.
A dervis megvetőn int a kezével:
– Nem tudod-e, – mondja, – hogy bort iszik.
– Honnan tudnám, – feleli a kérdező, – hiszen csutorából iszsza.
– Te talán nem vagy született muzulmán?
– Bizony barátom én dalmátnak születtem és csak ezelőtt öt évvel ismertem meg az igazhitet.
– Igy már értem, – feleli nyugodtan a dervis. – Hát tudd meg, hogy az aga azért rikolt, hogy a lélek lezavarodjék a fejéből a lábába, amig iszik. Mert a lélek a fejben lakik és a másvilágra megy, mikor meghalunk. Ott pedig tudod, hogy a borivásért megbüntetik az igazhitü ember lelkét.
– De ha nem bünös a lélek.
– Hát ez is azt gondolja, hogy a lelkének nem lesz része a bünben, ha elriasztja egy percre, de már én csak azt gondolom, hogy nem jó ilyen fogásokkal élni.
Azután egyet sóhajtva, folytatta:
– Az imént azt kérdezted tőlem, hogy miért hagytam oda a szent zászlót?
– Azt ám, merthiszen te vitéz katona voltál, és hát fiatal is vagy még, harmincöt éves legfeljebb.
A dervisnek láthatólag jólesett ez a dicséret, mert a szeme egyet lobbant, de aztán még búsabb lett tőle.
– A vitézség, – mondotta, – nem ér a szerencse nélkül semmit. Én mindaddig vitéz voltam, mig megvolt az amuletem. Egy haldokló öreg bégtől kaptam én azt, csatatéren. Egy hős lelke van benne. Az a hős a próféta mellett harcolt, de a lelke most is harcol azzal, akinél a gyürüje van. Azután rabul estem és egy pap elvette tőlem. Mig az velem volt, nem fogott engem se golyó, se kard. Amint az nem volt velem, egyik seb a másik után ért; a tisztjeim utáltak; az apám a hires Jaja-Oglu Mohamed budai pasa elkergetett, a bátyám, a hires Arszlán bég összeveszett velem; a társaim megloptak; rabságba is kerültem egypárszor, szóval: elhagyott engem minden szerencse.
A deli a dervis balkezére nézett, amelyen nagy sebforradás volt látható.
– A kezeden is van forradás.
– Van, – mondotta a dervis. – Egy évig nem tudtam mozgatni, mig végre egy szent dervis azt ajánlotta, hogy forduljak meg Mekkában háromszor. Hát lásd, már az első fordulásnál meggyógyult.
– Eszerint dervis maradsz.
– Nem tudom. Azt hiszem, visszatérőben van a szerencsém, s ha még kétszer megjárom a szent utat, ismét beállhatok a seregbe. De haj, – szólt sóhajtva, – mig az amuletemet meg nem találom, nem vesz engem tenyerére a földi szerencse.
– Hát reményled, hogy megtalálod?
– Ha kitöltöttem az ezer-egy napot, minden lehetséges.
– Hát ezer-egy napig vezekelsz?
– Addig.
– És a mecseteket járod.
– Nem, csak az utat Pécstől Mekkáig, s mindennap elmondom az olvasót, s ezeregyszer az Allah nevét.
– Bámulatos, hogy ilyen okos ember, mint te vagy…
– Alláhval szemben senki sem okos. Férgek vagyunk.
A dervisnek már ekkor a kezében volt a hosszú, kilencvenkilenc szemü olvasó. Imádkozásba fogott. A kocsis eltakaritotta a vacsorát, és szőnyegeket szedett elő. Kettőt a falra teritett. A harmadikkal a kocsiboritót takarta be. A legfiatalabb rab foglalta el ágynak a kocsit. A kocsi rudját felvonták a falra. Az egyik deli odafeküdt a rud mellé, s vánkosul nyerget tett a feje alá.
Ez úgylátszik őrködni fog, mig a többi aluszik.
A hold szinte nappali világossággal árasztotta el a karavánszerájt. Látni lehetett, mint fekszenek az emberek keresztül-kasul a falon, s mint készülnek az éjjeli nyugováshoz.
Ekkor egy vöröshajtókás szolga lépett a nyugodni készülő delihez, és igy szólt:
– Az aga hivat. Szólni akar veled.
A másik deli nyugtalanul emelkedett fel az ágyáról, s hogy emez szótlanul engedett az aga hivásának, utána nézett, és felkötötte a kardját, amely eddig leoldottan hevert mellette.
Az aga még mindig ott ült a tornácon. De már nem rikoltozott. Vörös orcával bámult a holdvilágba.
A deli meghajtotta előtte magát.
– Honnan jösz fiam? – kérdezte az aga.
– Budáról uram, – felelte a deli. A pasának ezidőszerint nincs reám szüksége.
– Olyan gyönyörü lovakat hoztál, hogy nem győztem nézni. Eladod?
– Nem uram.
Az aga dühös pillantást vetett az ifjura.
– Láttad az én lovaimat?
– Nem néztem uram.
– Hát holnap nézd meg. Ha valamelyik megtetszenék, talán cserélhetünk.
– Lehet uram. Parancsolsz még valamit?
– Nem.
És az aga összevont szemöldökkel nézett a deli után.