XVIII.
Mi az ott az erdőn? Tábor-e, vagy falu? Rablótanya-e, vagy bélpoklosok községe? Temetés van-e benne vagy lakodalom?
Hát biz az se nem tábor, se nem falu, se nem rablótanya, sem bélpoklosok községe, hanem egy nagy cigánykaraván.
A sziklák árnyékán, a fák között rongyos sátorok barnállanak. Egyikből másikból füst kigyózik az égnek. Egy tisztáson meg szól a hegedü és döbög a dob: táncolnak a leányok.
Egy cigányasszony tanitja őket. Ismeretlen nyelven rikácsol egyikre, másikra. Kikapja a kezéből a tamburint és vén tagjait a tizenöt éves leány bájos lejtéseivel mozgatva mutatja, hogyan kell kéznek és lábnak lengő könnyüvé változnia a tánc művészetében.
A cigánylányok már a természettől megkapják ezt a művészetet, de köztük is akad azért szögletes, aki vagy nagyobb lábat vagy lustább vért kapott a születésében és hát az ilyenre senki se néz szivesen.
A táncosok különben mind fátyolos ruhába vannak öltözve. A fátyol kell a tánchoz. Lengései meghosszabbítják a tagok kerek mozdulatait; s a táncban az a fő, hogy a testnek semmi nehézsége ne lássék.
A cigányok egyrésze a táncolók körül ült. A gyerekek meg azon meztelenen utánozták a forgásokat. Még a két-három esztendős kis purdék is füstös angyalkákként forogtak és lejtettek a fűben; tamburin helyett kókuszhéjat vertek és fátyol helyett pókhálót lengettek a karjukon.
Egyszerre mint a bokorról felburranó verébsereg, úgy riadt fel valamennyi gyerek és rohant az erdő egy nyilása felé.
A mi öt lovasunk jött ott fáradtan, a lovat kantáron vezetve. A purdésereg éktelen nagy csicsergéssel rajozta őket körül, s baksisért nyujtotta apró tenyerét.
– Hol a vajda? – kérdezte Gergely törökül. Kaptok baksist mindnyájan, de csak a vajdának adom oda.
Azok bizony nem szaladtak a vajdáért, hanem tovább is ott tolakodtak és visitoztak a lovagok körül.
Éva már benyult a zsebébe, hogy egy marok rézpénzt vessen nekik, azonban Gergely intett neki, hogy ne tegye.
– Hájde! – kiáltott rájok a kardját fölemelve, mire a verebek ijedten röppentek széjjel.
De az idős cigányok is megrémültek. Ki a sátorba futott, ki a bokrok közé. Csak a nők maradtak ott várakozón bámulva az idegenekre.
– Ne féljetek, mondotta Gergely törökül, nem bántunk benneteket, csak épp a gyerekeket riasztottam szét, hogy ne visitozzanak. Hol a vajda?
Az egyik sátorból egy vén, de erős testalkatu cigány lépett elő. Török kaftán volt rajta és magas persa süveg. A dolmányán nagy ezüst gombok. A nyakában aranylánc. A kezében a vajdai nagybot.
– Mi nyelven beszélsz? – kérdezte Gergely törökül.
– Hát, felelt a vajda, törökül főképpen, de ha szolgálatotokra lehetek, tudok oláhul, persául, görögül, bosnyákul, rácul, horvátul, olaszul, magyarul, németül, csehül, franciául és spanyolul. Muszkául is beszélek egy keveset.
– Hát egyelőre csak beszéljünk törökül. Mitől rémült meg annyira a néped?
– Egy görög rablóbanda garázdálkodik erre. Azt mondják ötvenen vannak. A mult héten ebben az erdőben öltek meg egy kereskedőt.
– Mi nem vagyunk rablók, – felelte Gergely, csak eltévedt utasok. Turkesztánból jövünk. Mi is hallottuk azt a rabló történetet, s éppen azért tértünk le az országútról. Hát csak azt akarjuk, hogy adj nekünk egy vezetőt, aki elkisérjen bennünket Stambulba, és néhány napig velünk maradjon.
– Akár tizet is, – felelte a vajda. Hiszen nincs messze.
– Nekünk csak egy kell. Egy olyanféle embert, aki ismeri a járást a fővárosban; fegyvert igazitani és lovat gyógyitani tud.
A vajda gondolkozva nézett maga elé, aztán egy füstös sátor felé fordult, és kiáltott:
– Sárközi!
Az öt lovag szinte megrezzent e magyar szó hallatára.
A sátorból egy körülbelül negyvenöt esztendős szurtos cigány bujt elő. Oláh nadrág volt rajta és kék ing. Az oláh nadrág térde vörös posztóval volt foltozva. A hóna alatt magyar dolmány. Jöttében öltötte magára. Mikorra a vajdához ért, már be is gonbolta, a port is leverte a nadrágjáról, meg meg is fésülködött a tiz ujjával. Ragyás volt.
– Elkiséred a vitéz urakat a városba, és szolgálsz ott nekik.
Gergely egy ezüstpénzt nyujtott a vajdának.
– Oszd szét a purdék között, – mondotta. – Köszönöm a szivességedet.
– Mit hozzak magammal? – kérdezte Sárközi törökül s alázatosan.
– Csak egy pár szerszámot puska, vagy ijj-igazitásra, meg ha van valami sebre való jó íred embernek és lónak való.
– Igenis, uraim.
Azzal visszafutott a sátorába.
– Nem vagytok-e fáradtak ifjú uraim? – kérdezte a vajda. Jertek beljebb és pihenjetek le. Ettetek-e ma?
– Mit tudsz adni? Ha adhatsz valamit, megfizetjük.
– Hát akad valami, – felelte a vajda.
És megindult az idegenek előtt a saját sátora felé, amely egy terebélyes bükkfa alatt vöröslött ki a többi közül.
A vajdáné három kis sárga szőnyeget teritett a fűre. A leánya azon fátyolosan, amint táncolt, segitségül szegődött az anyjához.
– Hát van túrónk, tojásunk, rizsünk, vajunk, kenyerünk, – szólt az asszony. Csirkét is süthetek, ha megvárjátok szép ifjú vitézek.
– Megvárjuk, – felelte Gergely. – Őszintén szólva mindnyájan éhesek vagyunk, és az útunk nem éppen sietős.
A cigánynép körülsokadozta őket. Minden asszony jövendőt akart mondani. Némelyik már oda is guggolt, és rázta a tarka babot a rostában.
– Nincs időnk, – szólt Gergely a vajdának. – Kérlek rezzentsd szét őket.
A vajda fölemelte a botját, s rákurjantott a népére.
A botot tisztelték-e jobban vagy a vajdát, nincs kideritve a történelemben, de az bizonyos, hogy elég gyorsan szétoszlottak, s az öt vándor nyugodtan üdithette föl magát a sokféle ennivalóból, amit a vajdáné eléjök rakott.
– Ti hát vigan éltek, szólt Gergely a vajdának, miközben nagyot húzott a vizes kancsóból. Ünnep van ma, vagy mindig igy táncolnak a leányok?
– Holnap péntek van, felelte a vajda. Valamennyi leány ott van az Édesvizeknél.
Gergely hasznára igyekezett forditani minden szót.
– Mi még sohasem jártunk Konstantinápolyban, – mondotta. Most azért megyünk, hogy beálljunk a hadseregbe. Mi az az Édesviz?
– A törökök mulatóhelye, az Aranyszarv-öböl végén. Pénteken ott hűsel minden török család. A gyepen meg a fák alatt van az egész Stambul. Ilyenkor cseppen a cigánynak is egynéhány piaszter.
– Hát a leányaitok táncolnak?
– A lányok táncolnak. A vénasszonyok jövendőt mondanak.
– És nem féltitek a szép leányokat?
– Mitől? Ha rabul ejtenék is őket, csak visszaszöknének a szabad életbe. Annyira nem félnek, hogy bejárnak olykor a háremek udvarába is. Most is azért táncolnak együttesen, mert be akarnak kéredzeni a szerájba.
Mig ezek beszélgettek, Éva odaszólt Gergelynek:
– Hogy van törökül viz?
– Szú, lelkem.
Éva bement a sátorba és ezzel az egy szóval vizet kért, hogy az arcát és kezeit megmoshassa.
A cigányleány félrevonta a sátor hátulsó lepedőjét. Tágas és mély barlang volt ottan. A falból viz szivárgott és cseppekben hullt alá. Ezek a cseppek régen hullhatnak itt, mert medencét vájtak a sziklában.
– Fürödj meg, ha akarsz, jelezte a cigányleány.
És egy négyszögletes kis agyagdarabot nyujtott át Évának szappan gyanánt.
Éva ránézett. A cigányleány félig lehunyt szemmel nézte vissza. A nézése ezt mondta:
– Te fiu, de szép vagy!
Éva elmosolyodott és megsimogatta a leány arcát. Az arc sima volt és forró. A cigányleány elkapta a kezét, és megcsókolta. Aztán kifutott.