XIX.
Mikor már jól behaladtak az erdőbe, Gergely megszólitotta a cigánykovácsot.
– Sárközi barátom, volt-e már valaha tiz aranyad?
A cigány meglepődve nézett föl a magyar szóra.
– Volt már tebb is, de csak álmomban.
– Hát valóságban?
– Valóságban kettő volt egyszer. Azs egyiket két estendeig tartogattam. Egy kisgyereknek akartam adni. Azstán lovat vettem rajta. A ló megdeglett. Most se ló, se arany.
– Hát ha nekünk hiven szolgálsz, egynéhány nap alatt tiz aranyat kereshetsz.
A cigány csaknem egész testében ragyogott.
Gergely tovább kérdezte:
– Mért jöttél Törökországba?
– Hogy olyan erős voltam, mindenáron katonát akartak belőlem csinálni.
– Sohse voltál te erős.
– Hát nem is a termetemre mondom, csókolom kezsit-lábát, hanem a pikulázsásra volt nagy erőm. Mert pikulás voltam én, meg lakatos csókolom kezsit-lábát, astán minduntalan megfogott a terek. Lehozstak ide és műhelybe állitottak De biz én megsektem.
– Van-e feleséged?
– Eszerint nincsen.
– Most nincs. Ebben a karavánban nincsen.
– Hát aztán, ha akarsz, haza is jöhetsz velünk.
– Minek menjek én haza instálom? Azs én jó gazsdámat ugy se találom meg tebbet. Otthon meg megint csak elfog a terek.
– Hát szolgáltál valakinél?
– Bizsony salgáltam. Nagy úrnál salgáltam én. Minden nap pecsenyével tartott, aztán csak úgy barátságosan besélt velem, hogy ast mondja: Csináld meg est a puskát te fistes!
– És ki volt az az úr?
– Ki volt volna más, mint a nagyságos Bálint úr.
– Melyik Bálint? – Kérdezte Török Jancsi.
– Melyik Bálint? Hát a Terek Bálint nagyságos ur.
Gergely sietett megelőzni Jancsit a kérdésekben.
– Mit tudsz róla?
S intett Jancsinak, hogy óvatos legyen.
A cigány vállat vont.
– Nem levelezsek senkivel.
– Valamit csak tudsz róla?
– Csak ast, hogy rabul esett. Él-e vagy meghalt, nem tudom. Bizsonyosan meghalt, mert hallottam volna hírit.
– Melyik házánál dolgoztál?
– Sigetváron.
A két fiu összenézett. Egyik sem emlékezett a cigányra. Az igaz, hogy ők nem is sokat tartózkodtak Szigetvárott, hanem hol itt, hol ott a Bálint úr birtokain, s a tömérdek cselédei közül ha sokat ismertek is, valamennyit nem is ismerhették.
Gergely figyelemmel nézett a cigány arcára, aztán elmosolyodott:
– Emlékszem ám reád Most már emlékszem Jumurdsáknak voltál te egyszer a rabja és Dobó szabaditott meg tőle.
A cigány nagyot nézett, aztán a fejét rázva felelte:
– Nem Dobó. Egy kis hét éves gyerek. Valami Gergely.
És egyet sóhajtva, mély érzékenyüléssel folytatta:
– Áldja meg az Isten, ahol van, azt a gyereket. Annak tartogattam az aranyamat.
– Hátha én vagyok az a kisgyerek?
A cigány hitetlenül nézett Gergelyre.
– Én vagyok pedig, – mondotta Gergely. Még arra is emlékszem, hogy megházasodtál aznap, és hogy kocsit lovat kaptál Dobótól.
A cigány felszökött örömében, és összecsapta a levegőben a bokáját, azután Gergely elé vetette magát; átfogta a lábát és megcsókolta, miközben minden cigányáldást elmondott, ami csak eszébe jutott.
– Az isten hozott össze bennünket, – mondotta Gergely. Most már bízom benne, hogy nem jöttünk hiába.
Átadta a lova kantárát Matyinak és a fűbe heveredett. A többiek követték a példáját.
Gergely itt elmondta a cigánynak, hogy mért jöttek, s megkérdezte tőle, hogy mit gondol, hogyan juthatnának Bálint urhoz?
A cigány hol ragyogó szemmel, hol elcsüggedten hallgatta Gergelyt. Jancsinak kezet csókolt. Aztán igy szólt:
– Bejutni csak be lehet Stambulba is, talán a Héttoronyba is, de a nagyságos urat nem vizsipuskával őrzsík, mint a magamfajta csigányt.
És a fejét a kezében ringatva jajongott:
– Hogy itt van a segény Bálint nagyságos úr! Jaj, ha tudtam volna, bekiáltottam volna azs ablakon is, hogy jónapot kivánok, csókolom kezsit-lábát.
Gergelyék megvárták, mig a cigány képzelete elhányta a maga cigánykerekeit, aztán komoly gondolkozásra fogták őkegyelmét.
– Hát a városba csak be lehet menni, mondotta a cigány, máma különösen. Mert ma van a perzsa gyászünnep és ilyenkor annyi itt a búcsújáró, mint otthon aratás után. Hanem a Héttoronyba, oda még a madár se mer berepülni.
– Mindegy, – tüzeskedett Jancsi, – csak egyszer a városba bejussunk. Ott aztán majd meglátjuk.