VI.
A faluban egész éjjel nem aludt senki. Csak a jövevény vitézek tértek nyugalomra.
Bálint pap ott maradt Ceceyéknél és vigasztalta a vigasztalhatatlan házaspárt.
Az asszony olyan volt, mint az őrült. Egyik ájulásból a másikba esett. A falábu ember csak a fejét rázta a pap vigasztalására, s keserüen kiáltotta:
– Nincs Isten!
– Van! – kiáltotta vissza a pap.
– Nincs! – ismételte Cecey.
A pap erőt vett a haragján és csöndesen szólott:
– Amit az Isten ad, azt el is veheti; és amit elvesz, azt vissza is adhatja.
A vén nyomorék ember gyermekként zokogott.
A pap csak hajnal felé bucsúzott el tőlük.
Ahogy kilépett az ajtón, a zarándok fölemelkedik a tornácra vetett gyékény-ágyról.
– Tisztelendő uram, – mondja halkan.
– Mit akarsz, atyámfia?
– Nem fulladtak ám meg azok.
– Hát? Mit tudsz róluk?
– Azt, hogy a törökök vitték el.
A pap majdnem a falnak esett.
– Honnan tudod?
– Ahogy én is ott jártam a keresőkkel a patak partján, hát egy vakondok-turáson láttam a töröknek a lába nyomát.
– Török lába nyomát?
– Sarkatlan csizmanyom volt. A magyarnak nincsen ilyen.
– Hátha bocskornyom volt?
– Azon nincs sarkantyú. Jó az én szemem: töröknyom volt. Meg a töröklónak is ott volt a lába nyoma. Azt már csak tetszik tudni, hogy a török patkó milyen?
– Hát mért nem szóltál?
– Meggondoltam, hogy nem szólok. Szétszaladt volna az egész falu.
A pap izgatottan járt föl és alá. Egyszer az ajtónak lépett, de megállapodott, mielőtt a kilincsre tette volna a kezét. S megint visszatért.
– Igazad van, – mondotta a tenyerét a homlokára szoritva, – de hát mit csináljunk? Mit tegyünk!
– Tegye azt, amit én, – felelte vállat vonva Varsányi, – hallgasson.
– Borzasztó! Borzasztó!
– Az utakat járja a török most mindenfelé. Merre mentek volna? Keletnek? Nyugotnak? Csak verekedés meg halál lett volna belőle.
– Inkább haltak volna meg ők is! – szólt a pap fájdalmasan.
– Az Isten tudja, hol jártak már akkor azok, mikor mi ott utánok kereskedtünk.
A pap komoran állott a tornácon. Keleten az ég halvány rózsaszinre vált. Hajnalodott.
A faluban ekkor nagy kiáltás hangzik:
– Emberek! Emberek! Megjöttek!
A pap figyel. Mi ez?
A távolban mozgolódás. Összekeveredett kiáltozások. Néhány perc mulva veszett dörömbölés a nagy kapun:
– Ereszszenek be! Nyissák ki! Megjöttek a gyerekek!
A pap visszarohant.
– Van Isten Péter! Kelj fel, mert van Isten!
A két gyermek ott volt a kapu előtt. Ültek a szürkén. Vicuska a Gergő vállába kapaszkodva, Gergő meg büszkén és diadalmasan, mint valami generális.