VII.
Az udvarra betolakodott az egész falu: valami ötven ember és ugyanannyi asszony. Némelyik asszony csak éppen, hogy szoknyát vetett magára; a férfiak is sokan s üveg nélkül, amint a kiáltozásra kifutottak. Kapkodták a Gergő gyereket kézről kézre, meg Vicuskát, ahol érhették, ott csókolták.
– A Gergő mától fogva az én fiam, – mondotta Cecey, a kezét a fiu fejére téve.
A szegény özvegyasszony mezitláb, egy alsószoknyában, odaborult a Cecey lábához.
– Bátyám, – szólt Dobó előlepve, – adja ide nekem ezt a gyereket. Hadd vigyem magammal a felföldre. Vitézt nevelek belőle.
Azzal fölemelte a gyereket és azt mondta neki:
– Akarsz-e katona lenni, Gergő fiam?
– Akarok, – felelte felragyogó szemmel a gyerek.
– Lovad már van, – mondotta Dobó, – kardot is szerzünk a töröktől.
– Hát az enyim az a ló?
A kis töröklovat ott futtatták, dicsérgették a Dobó katonái az udvar tisztásán.
– Persze, hogy a tiéd, – felelte Dobó. – Hadban szerezted. Azt tehetsz vele, amit akarsz.
– Akkor a pénz is a mienk, – szólt büszkén a gyerek.
– Micsoda pénz te?
– Aki a nyeregben van.
Leoldják a szép bársony nyerget. Rázzák. Zörög. Megtalálják a csaptatót a kápán, hát csak úgy dől az aranyeső a fájából.
– Tyhü, kuttyázom adtát, – kiált föl Cecey, – most már nem én fogadlak fiamnak, hanem te fogadj apádnak. Szedd össze asszony, – kiáltott a gyerek anyjára.
A szegény asszony a nagy örömben szinte kővé válva nézte a földre pengő aranyakat.
– Az enyim? – dadogta hol Ceceyre, hol Dobóra, hol a papra nézve.
– A tiéd, – mondotta a pap. – Az Isten adta a fiad által.
Az asszony a köténye után kapkod. Nincs rajta. Egy ember odaadja neki a süvegét. Szedi az asszony az aranyat örömtől reszketőn.
A fia nézi. Egyszerre csak azt mondja:
– Jól eltegye, mert holnap ide jönnek.
– Kik jönnek ide?
– A törökök.
– A törökök?
A fiu igent int a fejével:
– Hallottam, mikor a török mondta a hóhérnak.
– A hóhérnak?
– Cigányhóhérnak. Egy csúnya ember.
– Hogy ide jönnek?
– Hogy ide jönnek és az úr kincsét elveszik.
Ezt mondva, rámutatott Ceceyre.
– Az én kincseimet? – szólt Cecey bámulva. – Megőrültél? Hát van énnekem kincsem?
A gyerek vállat vont.
– A himes ládákat is mondták, hogy hat van.
– Ez komoly dolog, – szólalt meg Dobó. – Gyerünk be a szobába.
Kézen fogta a gyereket és bevezette.
Kivallatják, kiszednek belőle mindent, amit a gyermek elméje megjegyzett.
– Sebhelyes arcu, barna ember. Milyen az a sebhely?
– A szájától a füléig egy vörös barázda.
– Bátyám, – mondja Dobó felpattanva a székről, – ez Móré!
– Hát ki is volna más! Meg akar szökni a zsivány, azért vezeti rám a törököt.
– De hát tudja az itt a járást?
– Volt itt valami hat éve. Összeforgattak nálam mindent. Ötvennégy forintomat elvitték, meg a feleségem kis arany keresztjét, meg két tehenemet.
Dobó haragosan toppogott fel és alá a szobában.
– Hány embere van bátyám, fegyverfogható?
– Talán negyven mindössze. Azok is többnyire vének.
– Kevés, – feleli Dobó. – Mi van ide legközelebb? Pécs, ugy-e? De ott Szerecsen János az ur, Zápolyapárti; minekünk ellenségünk.
– Futnunk kell, futnunk! – kiáltja elkeseredetten Cecey.
– De hová fussunk?
– Az egész falu csak nem futhat el tán. Hogy hagynánk itt a falut? Ej, mindegy. Mikor arról van szó, hogy a török ellen védekezzünk, csak magyar a magyar, akármilyen párti!
Azzal kiment.
– Lóra fiuk! – hangzott a kiáltása az udvarról.
– Megyek, ugymond Szerecsenhez. Addig is dolgozzanak. Minden háztetőt meg kell locsolni csurgásig. A falu népe szedje össze, ami értéke van és gyüljenek ide az udvarra. A kerités mellé köveket kell rakni, meg hordókat. Kasza, csákány, vasvilla legyen az asszonyok kezében is. Legkésőbb délre visszatérek.
Azzal felült a lovára és a katonáival együtt elrobogott.