XI.
Gergely rohanva rohant a lovas legények tanyájára. S trombitaszó helyett, egyet lőtt a szobában a pisztolyával.
A legények felugrottak.
– Ide hozzám! – kiáltotta Gergely.
A legfürgébbeket választotta ki a maga százának.
– Egy kettő! Öltözzetek! – mondotta. – Mikorra hármat pillantok, lent legyetek kardosan lóháton a kapunál.
Egy hosszukezü legény állt hozzá legközelebb. Annak azt mondta:
– Te fuss az alkapitány úrhoz, és kérj egy emberfogót. Magaddal hozod.
A többinek meg azt mondta:
– Apró-puska legyen mindegyiknek a nyeregkápáján!
Még akkor a pisztolyt apró-puskának hivták.
Gergely lefutott a lépcsőn, és az istálló felé sietett. A konyhából kisugárzó vörös lámpafénynél egy sárgadolmányos sisakos embert látott, amint az egy felforditott dézsán ült, és egy fél görögdinnyét tartott a térdén; azt kanalazta.
Az ember mezitláb volt.
– Ez nem lehet más, mint az én cigányom, – mondotta Gergely.
És rákiáltott:
– Tessen parancsolni, – felelte a cigány félig fölemelkedve.
– Ha velem jösz, lovat szerezhetsz.
– Hova? – kérdezte kiegyenesedve a cigány.
– A törökre, – felelte vigan Gergely. – Alszanak most. Meglepjük őket.
A cigány a fejét vakarta.
– Nem lehet, – mondotta.
– Mért ne lehetne?
– Megesküdtem ma a tebbivel, hogy nem hagyom el a várat.
– Dehiszen nem arra esküdtetek, hanem arra, hogy véditek.
– Lehet, hogy a tebbi arra esküdözsött, – felelt a cigány, a vállát csaknem a füléig vonogatva, – én arra esküdözstem, hogy degeljek meg, ha kimegyek a várból. Isten engem úgy segéljen!
Azzal visszaült a görögdinnyéhez, és a fejét csóválgatva, jóétvágygyal tovább falatozott.