WeRead Powered by ReaderPub
Az egri csillagok (II. kötet) cover

Az egri csillagok (II. kötet)

Chapter 28: XXVI.
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

The second volume continues a historical narrative about a besieged fortress and the people bound to its defense, tracing preparations, skirmishes and the daily lives upended by imminent attack. Intimate domestic moments and exchanges introduce key figures and motivations, while maps, underground passages and improvised fortifications reveal practical ingenuity. The prose alternates between vivid action and quiet reflection, exploring themes of communal solidarity, moral choice and personal sacrifice as soldiers and civilians confront scarcity, courage and the fragility of ordinary routines under prolonged threat.

XXVI.

Ezen az éjjelen koromsötétség boritotta a várat, a várost, a hegyeket, az eget, az egész világot.

Dobó későn feküdt le, de éjfélkor ismét végigment a bástyákon. Vastag posztójú hosszú mente volt rajta, s a fején fekete selyemsüveg. Kezében az őrségek jegyzéke.

A virrasztó főhadnagy ebben az órában Zoltay. Ez is mentét vett magára, mert az éj hüvös volt. Amint Dobót megpillantotta a Sándorbástyán, szótlanul üdvözölte a kardjával.

– Van mondani valód? – kérdezte Dobó,

– Az előbb néztem körül, – felelte Zoltay, – minden ember a helyén van.

– A kőművesek?

– Reggelre végeznek.

– Jer velem, – mondotta Dobó. Megbizok benned, de az őrségnek látnia kell, hogy én is vigyázok.

Átadta a jegyzéket Zoltaynak, és sorra járták a bástyákat. Zoltay felolvasta a neveket mindenütt. Az ágyúkat minden bástyán sötétség takarja. Az ágyúőrök fekete árnyékok. A bástyák és falak boltozatai előtt minden őrségnél tűz ég. A várakozók ott melengetik a kezüket.

A várban csend van, csak a kőmivesek halk csattogása hallatszik olykor, amint vakolnak.

Dobó a bástya szélére áll. Minden öt percben lámpás villanik ki a lövőrésekből. A lámpás dárdára van tűzve és husz-öles fényszárnyat röpit szét a falon és az árkon túl.

Aztán a dárdát ismét bevonják, és a fényszárny másik bástyánál lövel ki az éjszakába.

Dobó a nyugati kapunál megáll. Az őr tiszteleg. Dobó elveszi tőle a dárdát, és küldi az embert a kapusért.

Az őr felrobog a lépcsőn. Lehallatszik, amint költi a kapust.

– Mihály bá!

– No.

– Gyüjjék kend üstöllést.

– Minek?

– Itt a kapitány úr.

Egy dobbanás. (Most ugrott ki az ágyból.) Két koppanás. (Most rántja a csizmát.) Egy csörrenés. (Most kapja a kardot.) Robogás. (Fut le a falépcsőn.)

S megáll a szikszai szürbe burkolódott nagybajuszu ember Dobó előtt. Az egyik fél bajsza felfelé, a másik lefelé.

– Hát először is, – mondja Dobó az őrnek a dárdát visszaadva, – ha te katona vagy, hát ne mondd a tizedesnek, hogy Mihály bá! se pedig hogy: gyüjjék üstöllést; hanem azt mondd: Tizedes uram a kapitány úr hivja. Igy illik, de ostrom idején ez mindegy. Nagyobb baj az, hogy igazad van. Aki ingre gatyára vetkezve alszik, az nem tizedes ur, hanem Mihály bá. Azt a hetvenhét fontos ágyúgolyó alá való kényelmes irgalmát az ilyen kapuőrző tizedesnek, hát lehet a megszállott várban levetkezve is aludni!

Minthogy erre a kérdésre Mihálynak még az égnek álló bajusza is lekonyult, de feleletet senki sem adott, Dobó folytatta:

– Mától kezdve itt fog kend aludni minden éjjel a földön a kapu alatt. Értette kend?

– Értettem.

– A másik, amit mondani akarok, az, hogy a kaput többet nem eresztjük le reggenkint, ellenben az orgonát leeresztjük, két rúd kivételével s mihelyt ostrom történik, leereszti kend az egészet, anélkül, hogy utasitást várna.

– Értettem.

Nem telt belé öt perc, egyenkint zuhantak le a combvastagságú hegyes vasrudak a kapualja belső felében, s orgona sippokként zárták el a kapualját is. Csupán két rúd maradt függve. Éppen annyi, hogy egy ember kényelmesen ki és bejárhatott.

Dobó most a templombástyára ment föl. Megnézte itt is az ágyúkat, s az alvó és őrködő pattantyusokat. Aztán összefonta a karját és körülnézett az éjszaka messzeségében.

Az ég koromsötét, de a föld telve csillagokkal. Tihamértól Felnémetig sikok, dombok és hegyek a török tábori tüzekkel vannak behintve.

De csöndesség van mindenütt.

És ekkor a csöndes éjszakában keletről átható éles kiáltás hangzik fel a vár közelében a sötétség mélyéből.

– Bornemissza Gergely, te király hadnagya hallod-e?

Csend.

A kiáltó folytatja:

– Nálad van egy török gyűrű. Énnálam van egy magyar gyermek. Az a gyűrű az enyém. Ez a gyermek a tied.

Szünet.

A kiáltás ujra hangzik:

– Ha akarod a gyermekedet, jer a nyugati kapuhoz. Add ide a gyűrűmet. Odaadom a gyermekedet. Felelj nekem Bornemissza Gergely!

Dobó látta, hogy az őrök arca mind a kiáltó felé fordul, noha a sötétségben semmit se lehet látni.

– Senki ne merjen felelni! morogta a kardját megcsörrentve.

Nem is felelt senki.

A kiáltó folytatta:

– Ha a szavamnak nem hiszel, majd hiszel akkor, ha a gyermeked fejét a várba dobatom.

Dobó jobbra balra pillantott, és igy szólt:

– Meg ne merjétek mondani Bornemissza úrnak! A ki szót mer róla szólni, akár neki, akár másnak, Istenemre mondom megkeserüli!

– Köszönöm, kapitány úr, – felelt egy rekedt hang Dobó háta mögött.

Bornemissza volt.

Egy nyílra fekete csepüt kötözött, és azt szurkozva folytatta:

– Minden éjjel kiabálnak ilyen ostobaságot. A mult éjjel Mekcseynek kiabálták, hogy tiszteli a felesége: igen jól érzi magát Arszlán bég sátorában.

Belemártotta a nyilat egy olajos kantába és folytatta:

– Az én feleségem, gyermekem Sopronban van. Onnan ők el nem mozdulnak se télen se nyáron.

A kiáltó ismét megszólalt:

– Hallod-e Bornemissza! Itt van a fiad velem. Jer a kapuhoz egy óra mulva, megláthatod.

Gergely ijjra tette a nyilat. Hozzáérintette a tüzhöz és felkapta: ellőtte a kiáltó felé.

A tüzes nyil üstökös csillagként szállt át a sötétségen, és megvilágitotta egy pillanatra azt a dombot, amelyik mögött a nap szokott fölkelni.

A dombon két kaftános török állt. Az egyiknek szócső volt a kezében. A másiknak a félszemét fehér kendő takarta

De gyermek nem volt velök.