WeRead Powered by ReaderPub
Az egri csillagok (II. kötet) cover

Az egri csillagok (II. kötet)

Chapter 30: XXVIII.
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

The second volume continues a historical narrative about a besieged fortress and the people bound to its defense, tracing preparations, skirmishes and the daily lives upended by imminent attack. Intimate domestic moments and exchanges introduce key figures and motivations, while maps, underground passages and improvised fortifications reveal practical ingenuity. The prose alternates between vivid action and quiet reflection, exploring themes of communal solidarity, moral choice and personal sacrifice as soldiers and civilians confront scarcity, courage and the fragility of ordinary routines under prolonged threat.

XXVIII.

És másnap szeptember 16-án a nap az ágyuk bömbölésére kelt föl a hegyek mögül.

A föld rengett. Az ágyútelepekről a füst fekete föllegekben szállt az égi felhők közé, s már az első órában eltakarta a napot, s az égnek kék tengerét

A bástyák és falak zuhogtak, ropogtak. A belső várba vegyesen hullt a nehéz és az apró golyó, a tüzes nyíl, s a tüzes lapda. Ember és állat élete nem volt többé biztonságban.

De ezt a veszedelmet készen várták a várbeliek. Dobó már éjjel felkürtöltette a katonaságot. Egy részök a palánkot magositotta azokban az irányokban, ahonnan a Hécey prépost házától várták másnapra a golyóhullást. Más részökkel előhordatta a padlásokon maradt állatbőröket, s vizes kádakba hordatta.

Ismét mások gerendákat, hordókat és földdel megtöltött zsákokat hordtak a külső várba, a tömlöcbástyához és a kapukhoz, hogy a törésnél minden anyag idejében készen legyen.

Amennyi üres csöbör s fazék csak volt a várban, azt mind meg kellett tölteni vizzel. A földszinti és földalatti helyiségekből minden fölöslegest kihordtak, s ágyakat raktak be. A répa, a krumpli, a só, – minden olyan, aminek a golyó nem ártott, fölül került most, s a helyét a dolgozó és alvó ember foglalta el.

Az istállót is megásták, s a lovak, tehenek félöllel mélyebb állást kaptak.

A házak északi és keleti oldalát behányták földdel.

A várban már nem volt más éghető, csak a baromistálló teteje, meg az istálló előtt egynéhány boglya széna, egy kis kazal buza, meg egy boglya alomnak való szalma.

Dobó lehányatta az istálló tetejét is. A szénaboglyákat, buza-kazalt behúzatta tehénbőrökkel, a szalmára meg földet hányatott.

Ami még gyulékony anyag volt, mint a házak padlása, meg az ostrom-állások, azok oltására széthordatta a vizes bőröket.

Az ágyuk megdördülése ebben a munkában találta még a várat. Az első félmázsás golyó a konyhán ütött be, s összetört egy csomó edényt.

Az asszonyok akkor raktak tüzet s készitették a lisztet, a zsirt, a szalonnát, hogy a katonáknak főzzenek.

A nagy golyó beütésére rettenetes ijedelem támadt. Egymás hegyén-hátán rohannak ki a konyhából, s aki nem fér az ajtón, mászik az ablakon.

A golyó pedig ott forog egy halom tört edény, fatál és zúzott cserép között.

Mekcsey az istállóból látta a beütést. Odarohant.

– Mi az? – dördült rájok a kezét széttárva, hogy feltartóztassa őket.

– Beesett egy golyó.

– Vissza kell menni! Győjjenek utánam!

S besiet a konyhába. Kap egy dézsát a két fülinél. Önti a golyóra.

– No, – mondja a golyót a sarokba rugva, – főzzenek tovább. A golyó balról jött, hát a konyha balfelében kell maradni. A másik oldalról át kell szedni minden edényt, és senki azon a felén ne járjon. Itt a konyha bal felén biztonságban vannak.

– Jaj, – mondotta egy asszony, – a tyúkom az éjjel kukorékolt. Végünk van.

– Kakas volt az, – mondja Mekcsey.

– De bizony tyúk volt kapitány uram.

– No ha tyúk volt, hát délre azt főzzék meg nekem, akkor majd nem kukorikol!

Az asszonyok még egy ideig hányták magukra a keresztet, de aztán mikor a második golyó szakadt át a tetőn, maguk öntötték le vizzel és guritották a másik mellé.

Ettől a golyózáportól az egész vár népe megzavarodott. Eddig csak egy helyen duhogott az ágyú s ha a golyó be is szállt olykor, tudták már, hogy azokat a falakat kell kerülni, amelyekre csak a reggeli nap süt, és azokat a falakat, amelyek örökös árnyékban vannak. Azonban hogy most mindenfelől görgött, süvöltött és csapott a golyó, s nagyságra a görögdinnye és dió között váltakozott, nem tudták hol vannak biztonságban.

Bezzeg volt most kelete minden rossz sisaknak, minden páncélnak. Eddig csak a cigány hordta a sisakot, és mellvértet, ha mezitláb volt is, most azonban, hogy a golyó mindenfelé pattogott, ütődött, potyogott, s a borbélyoknak mindjárt az első órában tiz sebesültet kellett varrniok és timsózniok, mindenki a fegyverrakásokhoz sietett s igyekezett magának vasboritókot biztositani.

A két kapitány meg a hat főhadnagy az első negyedórában a vár minden pontját bejárta.

– Nem kell félni! – mennydörgött Dobó.

S a hadnagyok szava visszhangként kiáltozta mindenfelé.

– Nem kell félni! A golyóesés nem váltakozik. Ahova egyszer golyó hullt, ott ne járjatok.

De ők maguk csak jártak mindenfelé.

És csakugyan nem telt belé egy óra, maguk a golyók mutatták meg, hogy melyik épületek, melyik falak a veszedelmesek. A golyók leverték a vakolatot, s ahol homokkő volt az épület, annyi golyó állott bele, hogy a fal fekete volt.

Viszont egyes faloldalok sértetlenek, fehérek voltak, s ha az ilyen helyre esett is a golyó, csak úgy esett, hogy a másik falról pattant oda.

Minden ilyen fal védőfal volt egyuttal, ahol a mesteremberek dolgozhattak; a katonák pihenhettek.

Nem sok fal volt ilyen a várban, az is igaz.