XXXII.
A romlás mindennap több és több a falakon, de a kőmives is több. Az őrség nagyobb része változik éjjelenkint. Másnap, mikor újra megszólalnak a török ágyúk, tiz öl magasan föcscsenik ki a sár a falakból, s az oda lőtt ágyúgolyó benmarad a falban örökre.
– Csak lőjjetek! – kiáltja a vén Cecey. Erősitsétek a falunkat!
De a tizedik napon már romnyilásra is virrad a török: nem birták éjjel mind becsinálni.
Hát dolgoztak rajta nappal is.
A második hét végén egy szűrös paraszt jelent meg a kapunál. Nem a hevesi viselet volt rajta, de hogy maga jött fel, beeresztették.
Dobó a piacon fogadta. Tudta, hogy mit akar.
– Hová való kend? – kérdezte haragos hangon.
– Csábrági ember vagyok uram. Lisztet hoztam a töröknek.
– Mennyit?
– Tizenhat szekérrel.
– Ki küldte?
– A tiszttartó úr.
– Nem tiszttartó úr az, hanem alávaló pribék.
– Meg kellett hódolnunk uram, hogy úgy ne járjunk, mint a szomszéd.
– Ki az a szomszéd?
– Levelet hozott kend úgy-e?
– Azt hoztam, uram.
– A töröktől?
– Onnan uram.
– Mondta-e kendnek a lelkiismerete, hogy bűnt cselekszik, mikor a levelet elhozza.
– Nem tudom mi van benne.
– Hát lehet-e jó abban, ami töröktől jön?
Az ember nem felelt.
– Tud-e kend olvasni?
– Nem.
Dobó az asszonyokhoz fordult:
– Hozzatok ki egy fazék parazsat.
Kihozták. Letették.
Dobó rávetette a levelet, s azt mondta a katonáinak:
– Fogjátok meg ezt a hazaárulót és tartsátok a füstjébe. Szagold hitvány, ha olvasni nem tudod!
Aztán bilincsekbe verette és ott hagyta a piacon: lássa a vár népe, hogyan jár, aki a töröktől levelet fogad el.