WeRead Powered by ReaderPub
Az egri csillagok (II. kötet) cover

Az egri csillagok (II. kötet)

Chapter 38: XXXV.
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

The second volume continues a historical narrative about a besieged fortress and the people bound to its defense, tracing preparations, skirmishes and the daily lives upended by imminent attack. Intimate domestic moments and exchanges introduce key figures and motivations, while maps, underground passages and improvised fortifications reveal practical ingenuity. The prose alternates between vivid action and quiet reflection, exploring themes of communal solidarity, moral choice and personal sacrifice as soldiers and civilians confront scarcity, courage and the fragility of ordinary routines under prolonged threat.

XXXV.

A vár ki volt világitva. Dobó lóháton járt egyik töréstől a másikig.

Az ókapu fölött levő torony aggasztotta leginkább. A török a kaput is bezúzta, a tornyot is megrongálta. A délfelőli oldalon kilátszott belőle a csigalépcső, s annak is el volt törve négy foka.

A kaput csak be tudják rakni, de már a torony megépitésére nincs idő. Mi lesz ha ezt holnap is lövik? Ez a torony vigyázó és puskázó hely a déli irányba. Ha ezt ledöntik, nagy erőssége vész el a várnak.

Negyven jó puskás drabantot rendel ide. Itt kell hálniok ma a felporozott puska mellett.

– Aludjatok! – kiált fel hozzájok. – Elég ha két ember van ébren a déli ablakoknál!

Azzal megforditotta a lovát, s a szeglettoronyhoz vágtatott.

– Mi az itt? – kiáltotta. – Mért nem dolgoztok?

– Uram, – mondja egy munkás, – ebben a percben lőtték el Bolyky hadnagy urat.

A lépcsőn akkor hozták lefelé egy kőhordó saroglyán. A lába lelógott. Két keze keztyütlenül összekulcsolva a mellvérten. Mekcsey a sisakját vitte utána.

– Meghalt? – kérdezte Dobó.

– Meg, – felelte búsan Mekcsey.

– Dolgozzatok tovább! – kiáltotta fel Dobó a bástyára.

Aztán leszállott a lóról s levette a süvegét. Hozzá lépett a halotthoz és szótlanul, búsan nézett reá. Azután rátette a kezét a halott kezére.

– Isten áldjon meg, Bolyky Tamás. Te még az éjszakán átszállsz a csillagok országán s meglátod az Örökkévalót. Állj meg előtte Eger vitéze és mutass rá vérző sebedre. S mutass le erre a várra, ahol kétezer magyar áll a te utadra készen. Isten veled Tamás! Isten veled Eger hőse! Isten veled hazaszeretet martirja!

Hajadonfővel, búsan nézett utánok, mig csak a lámpás el nem tünt az istállók szögleténél, akkor ismét a lovára ült, és a palotáknál levő másik töréshez vágtatott.

Itt Zoltay egy nagy kötéltekercscsel bajlódott, hogy gerendát gerendához erősitve épitse be a romlást. Ő maga is segitett a kötelet huzni, s közben közben rákiáltozott az emberekre:

– Úgy húzod mintha a saját hajadat húznád! Fogd meg Jancsi az irgalmát! Úgy húzd, mintha a török császárt húznád akasztófára!

S a gerendák ropogva feszültek egymáshoz. Az ácsok fölverték a foglaló-vasakat, s föld, kő és homok szaporán hullott, hogy töltse a rést, amelyet a török ágyúk szakgattak.

Dobó felszólt Zoltaynak:

– Jer le!

Zoltay eleresztette a kötelet, de még egyszer visszakiáltott:

– A vasat ne kiméljétek!

Dobó a vállára tette a kezét.

– Menj aludni fiam. Holnapra erő kell!

– Csak még egypár hordót…

– Aludni takarodj! – rivalt rá Dobó. – Egy! kettő!

Zoltay a süvegéhez emelte a kezét, és szótlanul engedelmeskedett.

Dobó nem ismert ellentmondást.

Még Fügedyt és Petőt zavarta be Dobó, aztán maga is leszállt a palota előtt. A lovát átadta az ajtónálló őrnek. Bement a szobájába.

A kis földszínti szoba, ahova az ágyuzás óta helyezkedett, egy zöld cserép függő-lámpással volt megvilágitva. Az asztalon hideg hús, bor és kenyér. Dobó csak úgy állva fölvette a kenyeret és tört belőle egy darabot.

A szomszéd szobából őszhaju gyászruhás asszony nyitotta Dobóra az ajtót. A kezében gyertya.

Hogy Dobót meglátta, belépett a szobába.

Baloghné volt, Balázs apród anyja.

Ez az úri asszony a bentrekedésekor mindjárt feltalálta magát. A kulcsárné szerepét vette át s ő főzött Dobónak, ő gondoskodott mindenről.

– Hogy van a fia? – kérdezte Dobó.

– Alszik már, – felelte az asszony. – Mellén, fején, karján, hat vágás is van. De kapitány úr, kegyelmed egész nap nem eszik, és egész éjjel nem alszik, ez nem tarthat így tovább. Hogyha holnap se jön ebédelni, én magam hordom utána, ameddig el nem költi.

– Nem értem rá, – felelte Dobó a poharát fölhörpintve. – Az ágyam meg van vetve?

– Három napja úgy van éjjel nappal.

– No akkor ma lefekszem, – szólt Dobó a székre ülve. – Nincs nagy sérülés a fiun?

– Bizony a fején hosszú a vágás. A többi a bőrdolmányra esett, hála Istennek; minden tagját könnyen mozgatja.

– Tessék lefeküdni, – mondotta Dobó. – Én is lefekszem ma. Aludnom kell. Jóéjszakát!

Azzal fölugrott, és ujra kisietett a szobából.

Az előszobában függött az éjjeli hosszú mentéje. Azt felkapta és a tömlöcbástyára futott. Gergelyt itt találta, amint egy legénynyel nagy bőrzacskót vitetett felfelé.

– Mi az? – mondotta haragosan, – hát te ébren vagy? Nem megparancsoltam, hogy aludjál!

– Már aludtam, – felelte Gergely, – de eszembe jutott, hogy a harmat rászáll az ágyúkra. Száraz port hordatok mindenüvé.

Dobó leszólt a világitó mozsárhoz:

– Tűz!

A mozsár sistergett és eldördült. A golyó száz öl magasban fellángolva pattogott széjjel, s bevilágitotta a vár körületét.

A török tábor mozdulatlanul feküdt a vár körül, csak az őrök álltak fülig begallérozva a csapatok előtt.

Aztán újra csöndesség volt. Dobó követte Bornemisszát a templombástyára, s nézte hogyan fujja az ki a nedves port a gyujtólyukakból, és hogyan hint mindenhova gondosan szárazat.

Állt összefont karral a bástya ormán a Baba-ágyú mellett, s mikor a Gergely lépései elhangzottak, a körülötte levő nagy csöndességben fölemelte a szemét az égre.

Holdatlan felhős ég. Csak egy kis folton ragyog egynéhány fehér csillag.

Dobó levette a süvegét és térdre ereszkedett. Az égre emelte a szemeit.

– Istenem! – mormolta, a karjait széttárva, – te aki ura vagy égnek és földnek, ura vagy a mi szegény hazánknak is… Te látod ezt a rengeteg rablógyilkos hadat, te látod a mi kis romladozó várunkat, s benne ezt a maroknyi elszánt népet… A mindenségben talán annyi neked ezer ember sorsa, mint ezer füszálé, s az országok keletkezése és elmulása talán annyi, mint egy hullám élete a tengerben. Oh de minekünk ez a mindenségünk, ez a kis ország! A földben apáink csontjai porladoznak, a föld szinén szeretteink örülnek egymásnak. Ha kell a mi életünk, vedd el uram tőlünk, hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt, csak ez az ország maradjon meg, ez a szép Magyarország, hogy ne legyen eltörülve a nemzetek közül a miénk!

Az arca sápadt volt. Szeméből kicsordult a könny. És könnyes arccal folytatta:

– Mária, Jézus anyja, Magyarország védő asszonya! A te képedet zászlóinkon hordozzuk, a te nevedet milliók ajka énekli magyarul. Könyörögj érettünk!

És ismét folytatta:

– Szent István király! nézz alá az égből! Nézd pusztuló országodat, veszendő nemzetedet! Nézd Egert, ahol még állnak a te szent köveid, és a hol még a te nyelveden, a te vallásodon dicséri a nép a Mindenhatót. Mozdulj meg a te mennyei sátorodban Szent István király, óh borulj az Isten lába elé!

Megrázta a fejét és összekulcsolt kezét az ég felé nyújtva rebegte:

– Isten, Isten! Legyen a szived a miénk!

Az a kis folt az égen kiderült, s mindig több és több csillag ragyogott alá az égről.

Dobó letörülte a könnyeit s az ágyú talpfájára ült. Percekig nézett mozdulatlanul a vár alatt levő sötétségbe.

A török tábor halk morajlással aludt. Százezer ember lélegzetétől remegett a levegő.

Dobó háttal az ágyúra könyökölve ült és ott ültében a fejét az ágyúra hajtva, elaludt.