II.
Szeptember ötödik napján Gergely a siroki vár alatt köszönt a felkelő napnak. A nap szembe sütött vele és kétszázötven gyalogosával, s lehet, hogy nem is a napnak köszönt ő, hanem, hogy egy katonasereget látott szembe jönni, azért emelte a szeme elé a kalapját.
Csak maga ült lóháton, a sereg előtt, hát ő vette leghamarabb észre a katonaságot.
– Mi a csuda lehet ez? – mormogott magában. – Töröknek nem török, magyarnak meg, ha magyar, akkor nem jöhet Eger felől?
S átremegett a szivén az a gondolat, hogy Dobó ott hagyta Egert, s az jön vele szemben.
Mert hej ez a Ferdinánd király mindig igéri a segitséget, de soha nem adja. Igy veszett el Lippa, Temesvár az idén, Szolnok is ki tudja, megállja-e a sarat? Amilyen okos számitó ember ez a Dobó, bizony hamar kikétszerkettőzi, hogy egy magyar nem birhat száz törökkel.
Az úton egyebet se láttak, csak kocsikon ülő papokat. Mind Egerből jött. Eleinte csak köszöngetett nekik, de aztán hogy megsokalta ezt e nagy menekülést, ki se tért az útból.
Hát megriadt egy pillanatra, hogy Dobó ott hagyta az egri várat. De csak egy pillanatra. A következő pillanatban elkergette magától ezt a gondolatot. Nem olyan ember az! Bárki jön az úton, nem Dobó. Ha a Dobó hada jön, akkor sincs Dobó vele. Ott marad egymaga és meghal egymaga, de a történelem azt az egyet nem irhatja fel róla, hogy félt.
Zászló nem volt a szemben jövő haddal, vagy ha volt is, összecsavarva vitte valamelyik szekér. Körülbelül kétszáz fő. S lassu lépésben, rendetlen összevisszaságban jöttek.
Intett Ceceynek, aki hátul lovagolt a sereg mögött, s egy vén katonával beszélgetve üzte az út unalmát. Az öreg odaszöktette a lovát a vejéhez.
– Egy kicsit előre megyek – mondotta Gergely.
Azzal megsarkantyuzta a paripáját és a szembejövő sereg elé vágtatott.
Szeme a vezért kereste. Nincs köztük tollas süvegü. Hát megállt előttük és valamennyiöknek szólott:
– Ti kassaiak vagytok?
Nem felelt egyik se. Zavart szemmel néztek rája. Némelyik el is vörösödött.
– Honnan jöttök?
Erre se felelt egyik se.
– No, – kiáltotta Gergely bosszusan, – tán a néma barátok katonái vagytok?
Végre egy nagyállu öles ember fölemeli a fejét és azt mondja:
– Hát mink kassaiak vagyunk és onnan jövünk, ahova a tekintetes hadnagy úr megyen.
– Egerből?
– Onnan. De jobb, ha a tekintetes hadnagy úr se fárad addig.
– Hát mért? Mi baj van?
– Mi? Hát csak az, hogy bolond kecske az, amelyik neki ugrik a késnek!
– Micsoda késnek?
– Tetszik-e tudni, hogy mi vége lett Temesvárnak?
– Tudom.
– Tetszik-e tudni, hogy Losoncit levágták, a népét felkoncolták?
– Mondom, hogy tudom.
– Hát azt tetszik-e tudni, hogy kétszázezer a török?
– Azt is tudom.
– Hát azt tetszik-e tudni, hogy Dobó uramnak ezer katonája sincsen.
– Még lehet annyi.
– Hát azt tetszik-e tudni, hogy Szolnok tegnapelőtt beadta a kulcsot?
– Azt is tudom, – felelte elsápadva Gergely. (Mert bizony most hallotta ő azt először.) – És azt is tudom, hogy ha ti voltatok volna ottan, akkor is elveszett volna. Hát csak menjetek haza. S hogy ne menjetek üresen, hát netek, ez mindnyájatoknak szól patkányok!
S azzal ugy vágta pofon a nagyállu embert, hogy az neki esett a másiknak.
A következő pillanatban már kirántotta a kardját, s bizony közéjük szabdal, ha le nem ugranak az útról.
– Tisztelem Serédi Györgyöt, kiáltotta utánok. – Különb katonákat kivánok neki, mint ti vagytok. Patkányok!
(Serédi volt akkor a kassai kapitány.)
A kassaiak morogva széledtek szét a mezőn. Gergely rájok se nézett többé. Megindult ismét, s a lova a sarkantyu nyomásából érezte, hogy a gazdája reszket haragjában.
Még jó, hogy egy cigánykaravánt talált ott az uton. A kassaiak döntötték-e fel az egyik kocsit, vagy magától esett az árokba, a cigányság annak a kiemelésével foglalkozott.
Gergely visszapillantott, hogy messze van-e még a serege, azután, hogy azt bevárja, megállt a cigányok előtt, s nézte hogy vesződnek.
– Nini, – kiáltott fel egyszerre. – Sárközi barátom!
Az egyik gubancos cigány elvigyorodott erre a nyájas megszólitásra, és levett kalappal hajlongva közeledett, miközben ravasz szemeit fürkészőn járatta a Gergely arcán.
– Hát nem ismersz meg?
– Dehogynem, hogyne ismerném nagyságos uram, csak azs nem jut esembe, hogy kicsoda?
– No majd eszedbe jut. Mit csinálsz itt? Látom rongyos vagy, mint a madárijesztő.
A cigány csakugyan rongyos volt. Csak ing volt rajta meg egy posztó darabokkal foltozott bőrnadrág, vagy talán inkább bőrdarabokkal foltozott posztónadrág. A lábaszára kilátszott belőle. A lábán nem volt semmise.
– Hát van-e már lovad?
– Dehogy van csókolom azt a kedves kezsit, dehogy van. Nem is les tebbet soha!
– Gyere velem Egerbe öreg. Lovat is kapsz, ha egy hónapig ott szolgálsz, meg azonfelül olyan piros nadrágot kapsz tőlem, hogy minden cigány megnagyságol róla.
A cigánynak felragyogott a szeme. Végig pillantott a saját rongyos öltözetén, majd ismét felnézett a vitéz arcába, és a fejét vakarta.
– Egerbe? meleg les ott uram.
– Ne félj te attól. A leghűvösebb bástya alatt dolgozhatsz. Fizetést adatok neked. Te leszel az én fegyverigazitóm.
S törökül folytatta:
– Alláh isini raszt getirzün! (Isten segitsen a dolgodban.)
A cigány a levegőbe szökött.
– Bornemisza Gergely, vitézs hadnagy uram! – kiáltotta. – Csókolom kezsit lábát!
– No csakhogy megismertél.
– Meg! Meg! Hogyne ismertem volna meg csókolom azt a kedves lábát, mindjárt megismertem, csak ast nem tudtam kicsoda.
– Hát jösz velem?
– Elmennék, bizony Isten elmennék…
– Hát gyere!
– Csak azs a fene terek ott ne volna!
– Hiszen még nincs ott.
– De ott les a kutya. Ahun igy gyinnek-mennek a katonák, visket a talpam.
– Én is ott leszek, Sárközi. Ne félj, mig engem látsz. Aztán a végső esetben: egérútja van a várnak Miskolcig.
Csak úgy találomra mondta ezt Gergely. Nem tudott ő Eger váráról egyebet, csak azt, hogy Dobó benne a kapitány, meg Mekcsey az alkapitány, – két olyan ember, akiért ő elmenne a világ végéig is.
A föld alatti út emlitése hatott-e a cigányra, vagy a ló, vagy a piros nadrág, vagy hogy Gergelyt szerette, még egy kicsit vakaródzott, aztán így szólt:
– Hát ha fizsetést is kapnék, katona ruhát is, sarkantyus sárga csizmát, meg egy jó paripát, nem baj, ha vak is fél semire, hát akkor felcsapok.
A Gergely serege már akkor ott állt, s nevetve hallgatta ezt a beszélgetést. Még nagyobb lett a derültség, mikor Gergely odanyujtotta a kezét a cigánynak, és ez belecsapott.
– No, – azt mondja Gergely a zsebébe nyulva, – itt ez a denár foglalónak. Egerig ráülhetsz a vezetéklovamra. Ott aztán mihelyt ló-vakulás lesz, a tiéd az első.
A cigány vigan ugrott fel a paripára, s meztelen sarkait hozzá ütögette a ló oldalához.
A cigánykaraván szerencsét orditott neki. Ő is visszaorditott valamit cigányul. Aztán félrecsapta a süvegét s kivetett mellel, büszkén lovagolt Gergely mellett.