XIII.
Amint bealkonyodott, előcsenegtek a török lovasok.
Egy világitó golyó megmutatta, hogy minden lovas a kantáránál fogva vezeti a lovát, s minden ló meg van rakva rőzsével.
A tevék hosszú sora tömött zsákokat hozott, s amint lekanyarodtak a Bajuszhegyről, egyenkint jöttek, egyik a másik után.
Dobó lefelé forditotta a szakállasok és mozsarak száját, s közibök lövetett. De az éj mindinkább sötétedett s a lovasok száma nem ritkult. Dobó abbahagyta az ágyuzást és csak a puskásokkal lövetett.
A török pedig nyüzsögve dolgozott alant. Ropogott az egymásra szórt rőzse, s venyige. Közben-közben hangzott a rendelkező jaszaulok kiáltása.
Dobó a várbeli lámpások nagyrészét a falak üregeibe hordatta. Ugy rakták le a lámpásokat, hogy a falat minden felé megvilágitsák, de alulról se nyíllal se golyóval meglőni ne lehessen.
A vár belülről sötét volt, csak imitt-amott égett egy lámpás. Az ókapu körül levő részt a sűtőkemencékből kiáramló fény világitotta meg. Az asszonyok most is dalolva dolgoztak.
– Csak hadd daloljanak, – mondotta Dobó. – Ahol dalolnak, onnan nem távozik a jószerencse.
Mekcsey éjféltájban a Bolyki-bástya tornyából vigyázta, hogy nem mozgolódik-e a török éjjeli ostromra?
A tisztek is szanaszét oszolva virrasztottak.
Mekcsey a két kezét a füléhez tölcsérezve hajolt alá, s a tekintete áthatolni iparkodott a sötétségen.
Ekkor valaki megrántotta hátulról a dolmányát.
A cigány volt.
Janicsár-saruban jött fel. A fején kakastollal körültüzködött sisak. Az egyik oldalán kard, a másik oldalán fehér markulatu török jatagán.
– Kapitány úr, – mondotta titokzatosan, – kezemben érzem a jó ló kantárszárát.
– Van bizonyiték?
– Jőjjön, de tüstént.
– Hova?
– A viztartóhoz. Oda ereszkedett le Hegedüs.
– Egyedül?
– Három katonája a viztartó ajtajában strázsál.
Mekcsey szintén bukdácsolva sietett le a lépcsőn.
A torony aljában állt az őrség.
Hat katonát magával szólitott.
– Fegyvertelenül jőjjetek! a csizmát vessétek le! Szijjat, vagy kötelet hozzatok!
Azok szótlanul engedelmeskedtek.
Mikor leértek a bástyáról, Mekcsey tovább mondta a parancsot.
– A viztartóhoz megyünk. Ott három katona ül, vagy áll, vagy fekszik. Hátulról megrohanjátok őket és megkötözitek. Elvezetitek a tömlöcbe és átadjátok a tömlöctartónak, hogy zárja be őket. Semmi kiáltás! Semmi hang!
A viztartó tájéka sötét volt, csak egy rossz cölöpnek a tetejét érte világosság. A katonák, mikor odaérkeztek, négykézláb mentek tovább.
Néhány perc mulva csörömpölés, huppanások, káromkodások hangzottak a viztartó tájékán.
Ekkor Mekcsey is odafutott.
A három katona le volt gyürve.
A viztartónak mind a két ajtaja nyitva. Mekcsey belehajolt. Lenn koromsötétség.
– Itt van? – kérdezte visszafordulva a cigánytól.
– Magam láttam, mikor lement.
– Hegedüs hadnagy? Nem tévedtél?
– Az, az.
– Fuss a főkapitány urhoz. Az újbástyán lesz. Kéretem jőjjön ide! Utközben mondd Gergely főhadnagy urnak, hogy küldjön azonnal öt drabantot.
A cigány elnyargalt.
Mekcsey kihúzta a kardját és a viztartóból felvezető lépcsőhöz ült.
Lent ekkor mintha hangok hallatszottak volna.
Mekcsey fölkelt és leeresztette a csapóajtónak azt a szárnyát, amelyik a lépcsőt takarta.
Jött az öt drabant, s velök csaknem egyidőben Dobó és Kristóf apród. Az apród lámpást lógatott a kezében, s világitott vele Dobónak.
Mekcsey intett, hogy siessenek. A hangok már ekkor erősödtek.
– Erre, erre! – hangzott egy tompa hang a mélységben.
Dobó felvonatta a drabantok puskáját. A viztartó szélén kellett tartaniok.
– Kristóf – mondotta aztán, – még húsz embert hozz Gergely úrtól.
A lámpást elvette tőle, s letette a cölöp mellé, de úgy, hogy a viztartóban nem világitott.
A mélységben fegyvercsörgés, léptek robaja
– Erre, erre! – hangzik erősebben.
Egy nagy csobbanás, nyomban egy másik csobbanás, ej vá! meded! kiáltások, ujabb csobbanások.
A lépcsőtakaró ajtó megkoppan. Dobó felkapja a lámpást. Az ajtó mellett Hegedüs hadnagy ólomsápadt arca bukkanik elő.
Mekcsey galléron ragadja.
– Fogjátok meg! – kiáltja Dobó.
A hadnagyot erős kezek kapják meg. Kirántják a mélységből.
– Vegyétek el tőle a fegyvert!
Lent még egyre hangzik a csobogás, a zürzavaros kiáltozás:
Jetisin! Jetisin! (Segitség!)
Dobó letartja egy pillanatra a lámpást, hát ott kepickél a sok fegyveres, turbános török a nagy fekete vizmedencében, mig egy oldallyukon egymást nyomva özönlik a többi.
– Tűz! – kiáltja Dobó.
Az öt puskás a lyukba tüzel.
A viztartó ürege akkorát szól, mint az ágyu. Bőszült orditás rá a felelet.
– Maradj itt, – mondja Dobó Mekcseynek. A lyukat be kell járni. El kell menni addig, ameddig a vár fala van. Ott be kell falazni. Egy őr mindig ott legyen a fal mellett.
S a katonákhoz fordult. Rámutatott Hegedüsre és a társaira:
– Vasat rájok! Külön-külön zárjátok el őket!
Azzal visszament a bástyára.
Mekcsey a mélységből magyar hangot hallott:
– Segitség! Emberek!
Letartotta a lámpást. A fulladtakon ott vergődött egy bőrsapkás török; az kiabált.
– Vessetek alá egy kötelet, – mondotta, hátha ez is a várból való.
A vödörhuzó kötél ott volt a kut mellett. Aláeresztették vödröstül. A fuldokló belekapott a vödörbe. Három katona fölhúzta.
Mikor az ember följutott, úgy tátogott, mint a partra jutott harcsa.
Mekcsey az arcához tartotta a lámpást. Nagybajuszu akindsi volt. A viz csurgott a bajuszáról és ruhájáról.
– Magyar vagy? – kérdezte Mekcsey.
– Kegyelmezz uram! – szólt a török térdre borulva.
Hogy igy tegezte Mekcseyt, török mivolta ebből kitetszett.
Mekcsey majdnem visszalökte, de mégis meggondolta, hogy jó lesz tanunak.
– Szedjétek el tőle a fegyvert, – mondotta a katonáknak – és zárjátok a levélhozó parasztok közé.