XV.
Te minden erőnél erősebb erő anyai; szeretet! Te emberi testbe öltözött napfény! Te Isten szivéből leszállott láng, haláltól nem félő erős gyöngeség!
Te aki ott hagyod biztos hajlékodat, puha párnádat, minden kincsedet, hogy a halál erdején át alakoskodjál át veszendő szeretteidhez. Te aki lebujdosol a föld mélységébe, te aki gyönge karoddal akarsz át-áthatolni a falon, amelyre fegyveres fenevadak százezre üvölt tehetetlenül! Te aki nem ismered a lehetetlent, ha arról van szó, akit szeretsz, ha együtt kell szenvedned, meghalnod is vele, – csodállak téged asszonyi sziv!
*
Két éjen és két napon át ásták magukat által meg által az alagút omladékain, a nyirkos hidegben, a laza boltozatok alatt. Néhol csak egypár lépés volt az omladék: egy órai munkával átvergődtek, de néhol kövekkel is kellett bajlódniok, és sem a gyönge asszonyi kar, sem a tizenöt éves különben is fejletlen ifjú karja nem volt hozzászokva az ilyen munkához.
Október harmadika estéjén alig hogy álomra csendesült a tábor, magukhoz szedték minden élelmiszerüket.
A vártól már számitásuk szerint csak néhány száz lépés választotta el őket. Azt remélték, hogy nem kell többé visszatérniök.
És egész éjjel dolgoztak.
A föld alatt nem vették észre, mikor virrad, mikor jön fel a nap. A földet és rőzsét hordó paripák dübörgését hallották egész éjen át, s hallották a várbeli ágyúk és mozsarak dörgését is. Azt gondolták odalenn, éjjeli ostrom van, s még lázasabban dolgoztak, hogy bejuthassanak.
Kint azonban virradt, hajnalodott, reggeledett, s a nap fölszállt a borsodi hegyek közül. A török lócsiszár szolgái látva a sátor élettelenségét, benéztek. A félre mozditott kő, a széles lyuk megdöbbentette őket. Hogy a lovasok ismét rőzsét szedtek mindenfelé, a kalmár maga rohant egy deli-agához, és az örömtől szinte reszketve jelentette:
– Uram! – A várat én juttatom a had kezébe. – Alagutat fedeztem föl az éjszaka!
Itt a sok deli, akindsi, besli és gureba otthagy rőzsét, lovat a szabadban. Sipok és trombiták rikoltnak gyülekezőt. Mindenféle katona összekeveredve, zörögve, zsibongva tolong le a bejárat torkán a mélységbe.
Vezeti őket fáklyával a kalmár.
*
A két szegény lélek ezalatt törte magát mindinkább előre.
Az út egy helyen lejtőssé vált. A kövek itt szárazak voltak, s az út hirtelen megszélesedett.
Egy háromszögletű nagy földalatti nyirkos terembe jutottak.
– A vár árka alatt kell lennünk, – mondotta Miklós.
Azonban a terem két sarkán két omladék van. Melyik az út a kettő közül?
Az egyik omladék nyerges. A tetején kis omlott lyuk, amelybe egy emberfej belefér.
A másik omladékon oldalt feketélt valami nyilás.
– Itt az út kétfelé válik, – mondotta Miklós. – Most az a kérdés, melyiket bontsuk?
Föllépett a kövekre, s a lyukhoz tartotta a gyertyát.
A láng lobogott.
A baloldali nyilást is megpróbálta.
A láng itt állott.
A süvege szélébe tüzte a gyertyát, s belekapaszkodott a legfelső kőbe. Éva segitett. A kő robogva gurult át a többin.
– Még egyet! – mondotta Miklós.
Ismét nekifeszültek mind a ketten. Ez a kő nem engedett.
– Az aprókat kell körüle kiszednünk.
Fogta az ásót, és körülszurkálta vele a követ. Aztán újra belekapaszkodtak.
A kő ingadozott.
Miklós nagyot lélekzett, s megtörülte az arcát.
– Fáradt vagyok, – mondotta bágyadtan.
– Pihenjünk, – felelte Éva.
S leültek a kőre.
Miklós elhanyatlott, s abban a percben elaludt.
Éva maga is kábult volt, és halálra fáradt. A ruhája térdig vizes, sáros; a kezei véresek. Haja a sok hajladozásban kibomlott, s félig a dolmányba szoritva, félig azon kivül hullámzott a nyaka körül.
Fogta a gyertyát és benézett mind a két üregbe.
Mind a kettő szabad útat mutatott.
– Egy kicsit megpihenünk, – mondotta a gyertyát a kőre ragasztva – de nem alszom el, nem, csak pihenek.
S amint hátradőlt, halk dübörgést hallott maga előtt.
A szemöldökét összevonva nézett maga elé a sötétségbe: fönt dübörögnek-e vagy idelent?
Ekkor az alagút mélyéből vörös fényszál röppent elő.
– Miklós! – sikoltotta Éva a fiút megrázva. – Jönnek!
A fiú bágyadtan emelte föl a szemepilláit.
– Jönnek! – ismételte Éva kétségbeesetten.
S a kardjához kapott.
A kardnak csak a hűvelye volt meg. Ott maradt valamelyik omladéknál, ahol követ feszitettek. Az övében volt jatagánokat is mind eltörték már a munkában, a zsebkést is. Nem volt náluk semmi.
A fény kiszélesedve közeledett.
Éva minden erejét összeszedve kapott a kőhöz. Miklós is. A gyertyájok elaludt. A kő mozdult, de nem engedett.
A rémület dermedtségével nézték, hogyan válik ki a sötétségből a fáklyát tartó kalmár, s mellette a lógó bajuszú termetes aga, akinek övében aranyként csillogtak a handsárok.
A következő percben kezek emelkedtek rájok, s ők fogva voltak.
Az aga egy pillantást vetett a megkezdett munkára, s gyorsan határozott.
– Fogd a fáklyát kölyök! – mondotta Miklósnak.
Miklós nem értette a szavakat, csak azt látta, hogy a fáklyát a kezébe nyomják.
A katonák egy perc alatt szétszedték a nehéz köveket.
Az út két ember-szélességben szabad volt.
Az üreg már ekkor megtelt fegyveresekkel.
– Te fogsz vezetni, – mondotta az aga Miklósnak. – Az a másik pedig, – folytatta Évára tekintve – itt marad. Ha rosszul vezetsz bennünket, azt a nőt a közlegények közé vetem.
Egy janicsár tolmácsolta ezeket a szavakat.
Éva lehúnyta a szemét.
Az aga visszapillantott, és igy szólt:
– Egy deli őrizze itt azt a hitetlent!
S azzal meglökte Miklóst, hogy menjen előre.
Egy deli Éva mellé állott. A többi megindult. Minthogy azonban az aga nem mondta, hogy ki őrizze a foglyot, a deli csakhamar átadta egy másik delinek.
– Őrizd te!
Az is állt egy darabig, de talán eszébe jutott, hogy akik elsőkül jutnak a várba, holtig nagyságos urak lesznek, átkinálta a foglyot egy müszellemnek.
– Nem őrzöm én, – felelt a müszellem.
S odább lépett.
A delit ette a méreg.
– Majd én megőrzöm, csak eredj, – szólt ekkor egy szőrös süvegű kis azab.
S kivonta a handsárját. Az asszony mellé állott.
Éva félholtan támaszkodott a falhoz. Mellette sűrűn lépkedtek el a különféle öltözetű, puskapor és hagymaszagú mocskos katonák. Mind meztelen kardot tartott már a kezében, s valamennyinek a szeme lángolt a diadal reményétől.
Olykor egy fáklyás jött, s világitott egy-egy csoport előtt. Olykor csak a sötétben toppogva jöttek. Zörgött-csörgött rajtok a fegyver. Egyik egy széles vörös zászlót hozott a vállán.
Ekkor a terem bejáratától visszafelé az alagút hosszan beomlott. A dübörgés percekig tartott, s a kövek elzárták az előlmenőket a hátuljövőktől.
A terem megüresedett. Az omlás irányából tompa jaj és hörgés. A másik irányban az elhaladó fegyverek halk zörgése.
Az asszony őre megszólalt magyarul:
– Ne féljen!
És megfogta az asszony kezét.
– Jőjjön, – mondotta. – Az út itt kétfelé válik. Ha ki tudom bontani a másik nyilást, megszabadultunk.
Éva az élet áramlatát érezte újra az ereiben.
– Kicsoda kegyelmed? – kérdezte felocsudva.
– Varsányi a nevem, – felelte röviden az ember.
Acélt és kovát vett elő az övéből és kicsiholt.
A tapló csakhamar égett. Illatos füst vegyült az alagút fojtott levegőjébe. Viaszgyertyához tartotta és fújta.
A gyertya lángra lobbant. A termet újra világosság árasztotta el.
– Fogja, húgom, ezt a gyertyát.
A baloldali omladékhoz lépett, s egy-két rántással meglazitotta a köveket.
Kis ember volt, de erős. A nagy kockakövek egymásután gurultak, hol kifelé, hol befelé. Csakhamar akkora nyilás támadt, hogy egy ember átbújhatott.
Elvette a gyertyát az asszonytól és előre ment. A tenyerét a gyertya elé tartotta. Annyira sietett, hogy Éva alig birta követni.
Az út itt már tisztább volt, de még mindig lefelé kellett menniök.
Varsányi egyszer visszafordult:
– Kicsoda kegyelmed? Talán a királytól jön?
– Attól, – felelte Éva gépiesen.
– Kapunk hadat?
– Nem tudom.
– No mindegy. Csak azt tudnám, hol vagyunk. Sietnünk kell, hogy a törököt megelőzzük.
Az út most már fölfelé vonult. Oldalt egy-egy fülkét lehetett látni. A kövek azonban barnák voltak és a viz harmatként csillogott a köveken.
– Már a várban vagyunk, – mondotta Varsányi. – Alighanem a viztartónál fogunk kilyukadni.
Fehér vakolathalom zárta el az útat. Azon át erős mészszag szállt hozzájok.
Varsányi káromkodott.
– Tyüh, azt a rézcsákányát a világnak!
– Mi az? – kérdezte Éva.
– Semmi no. Majd én előre mászok.
Átadta a gyertyát Évának, s ráhasalt a halomra. Éva benyújtotta a gyertyát.
Varsányi állt már odabent. Fogta a gyertyát és hümmögött. Majd Évának segitett, hogy a halmon átcsúszhasson, s megálljon.
Egy tág és fehérlő üregben voltak. Felülről gyászének hangzott: az In paradisum deducant te angeli, s a magasból nappali világosság szürődött alá.
Az üreg telve volt egymáson keresztül-kasul álló fehér koporsóval, s körös-körül hig mészszel. A koporsók szélén rojtokba száradt a mész. Oldalt a koporsók mellett egy félig eldőlt inges, bajuszos, sovány képű halott meredt ki a mésztóból. A felülről ömlő világosság megvilágitotta az arcát. A nyakán kötél lógott.
Varsányi bámulva nézett erre az alakra. Aztán visszatekintett.
Éva ott feküdt mögötte a földön, ájultan.