XVII.
Mikor a koporsót leeresztették, Varsányi felkiáltott az embereknek:
– Hé emberek!
A kiáltásra bámuló s ijedt arcok jelentek meg a temető üreg ajtajában. Az egyik hajadonfővel, a másik rozsdás disztelen sisakban, amely szijjal volt az állához erősitve.
Varsányi ujra felkiáltott.
– Én vagyok itt, Varsányi! Huzzatok fel!
A karjába emelte Évát, és koporsóról-koporsóra lépkedett vele a kötelekig. A két kötelet összefogta és beleült.
Az emberek felhuzták.
A sirüregnél nem volt más, csak a két pap meg a két kötéleresztő paraszt. Ezek bámulva néztek Évára, aki halottként feküdt a gyepen, ahova Varsányi lebocsátotta.
– Hozzatok vizet, – mondotta Varsányi a parasztoknak.
Ebben a pillanatban vörös lángtorony lövődött fel a templombástyából. Fellövődött az égig, s fekete deszkák, gerendák, kövek, fadarabok repültek benne.
A várat olyan dördülés rázta meg, hogy mindenki megsiketült, s a földre bukott.
A levegőből kőzápor, vér, fegyver, fa és donga hullott alá.
Egy percig tartó halotti csend követte ezt a robbanást. Halotti csend a várban és a váron kivül a török táborban is. Mindenki kábultan nézett maga elé, nem tudván megérteni, hogy az ég szakadt-e le, vagy a föld nyilott meg, hogy tüzokádó pokollá válva itéletnapi borzalmas lángözönbe boritsa a világot.
Török csel! – Ez volt az egyetlen egy gondolat mindenkiben.
A vár odavan! – Ez volt az egyetlen érzés, amely a dobbanásban megállt sziveket átbékózta.
Gergely a Sándor-bástya alján bombaanyaggal telt bögréket kötözött. A robbanás szele neki taszitotta őt a pajzsoknak, amelyek szögeken függve a falat boritották.
Ahogy fölemelte a tekintetét, a lángoszlop fölül kitölcséresedve vöröslött az égen, s benne egy fekete malomkerék, a kerék körül hanyatt fekve lefelé szálló kerengő emberek.
Volt annyi lélekjelenléte, hogy a bástya boltozata alá ugrott, de ő is gondolata szakadt siket arccal nézett az első percben maga elé.
A következő percben azonban megmozdult a vár népe. Ide-oda futkosó emberek, fegyvereiket elhányó katonák, jajgató asszonyok, fékeiket szakgató megvadult paripak látszottak mindenfelé.
Lent a török táborban diadalmas üvöltés, ostromlétrák emelkedése, s a vár felé hullámzó fegyveres ezerek.
– Végünk van! – hangzott a várban minden irányból.
Asszonyok a gyermekeiket kézen ragadva és ölbe kapva futkostak a kormos köveken és a kormos gerendákon, tüzes üszkökön át az ókapu felé.
A levegőből sűrű fekete hó hullongott. Az a pernye volt. Beszállingózta az egész várat, mintha gyászba akarná takarni.
S eléktelenedett holttestek, és emberi tagok hevertek itt-ott a szétszórt köveken és fadarabokon.
Dobó hajadon fővel a paripáját rángatva száguldott a robbanás helyére, s a katonákat a falra parancsolta.
– Nem történt semmi! – kiáltozta jobbra balra. Csak huszonnégy tonna puskapor volt a sekrestyében!
A tisztek is mind lóra kaptak, és a Dobó szavával csillapitották a népet mindenfelé.
– Vissza mindenki a helyére!
Mekcsey dühében egy eltört lándsa-nyéllel botozta a kábult és engedetlen katonákat.
– Fegyvert fogj, a kutya Pilátusodat! Falra!
S maga is leugrott a lóról. Öles kópját kapott a kezébe, s a fal tetejére rohant.
– Utánam fiuk! Utánam aki ember!
A falramászó törököket hatalmas tüzelés fogadta. A katonák a belső térről, vezérlet nélkül is a falra futottak, s dolgozott a buzogány, a kópja, a kard, a csákány.
A török szintén vezénytelenül egymást nyomta előre hátra, s kint a falak körül épp akkora volt a zavarodás, mint bent a várban.
Legtöbben a robbanás helyére tolultak.
Gergely látta a maga bástyájáról, hogyan ömlik a fekete hóhullásban a tarka török had, a templombástya felé.
– Itt maradj! – kiáltotta Zoltaynak, s ő maga a kardját kivonva rohant a templom-bástyára.
Utközben az üstök mellett rohant el. Azoknak a levese főtt itt, akik délben vártán voltak, s most kerültek volna ebédhez.
Gergely egy pillantást vetett a nyolc nagy üstre, amelyben az apróra vágott hús forró leve gőzölt és rotyogott.
Áttaszitotta az egyik üst fülén a rudat, s odakiáltott a tálas parasztnak:
– Fogja kend! A többit is hozzátok a bástyára!
S mikor fölértek, lezuditotta a forró levest a létrákon sokadozó törökökre.
*
Varsányi mikor felocsudott, az asszonynyal találta magát. A két pap azon ingesen stólásan a falakra rohant, a két paraszt meg kétfelé, valószinüleg az ágyúkhoz.
Varsányi fölemelte Évát a vállára és a palotába vitte. Gondolta: ha királyi követ, odavaló.
S átadta Baloghnénak, hogy locsolja fel.