XXIX.
Gergely a délelőtti órában az emberei között aludt, mikor egyszercsak jelentik Zoltaynak, hogy az istálló sarkában a viz remeg, a borsó pedig rezeg.
Hát lám a gonosz török nemcsak hordja a földet, hanem ássa is!
Zoltay nem engedte Gergelyt felkölteni. Mekcseyért küldött.
Mekcsey öt perc mulva ott volt.
Ide-oda vitette a tálat meg a dobot, mig végre a kocsiszinben megtalálta azt a pontot, ahol ásni kell.
Tiz legény nekiállott az ásásnak. Időnkint szüneteltek, s letevegették a tálat.
Déltájban fölébredt Gergely is, s legott az ásáshoz futott.
A legények már három öl mélységben dolgoztak. A lagumdsik tompa dobbanásai jelezték, hogy közel vannak.
– Hohó kapitány ur, – mondotta Mekcseynek, – ez az én bástyám! Itt te nem parancsolsz.
– Hát mit akarsz? – felelte Mekcsey kedvetlenül.
– Az ásást abbahagyni.
– Hogy felvessék a falat!
– Hogy elvegyem a kedvüket a további ásásoktól!
– Tedd, amit akarsz, – felelte Mekcsey vállatvonva.
S ott hagyta.
Gergely egy nagy mordály puskát hozatott. Maga illesztette belé a kovát, maga porozta fel. Tiz puskást szólitott maga mellé. A lámpásokat elfujatta.
Koromsötétben maradtak.
A duhogás egyre erősebb. Már a vezető tiszt szavát is lehet hallani.
Gergely a tenyerét a falhoz tartva érzi: hol reng a föld legjobban.
– Pszt, – mondja halkan a legényeknek. Mindjárt beütnek!
Ebben a pillanatban beüt az egyik csákány, s a föld peregve omlik le a Gergely lábához.
Emberderéknyi lyuk támad.
A lagumdsi megáll és benéz.
Itt sötét van. Nem lát semmit. Amint megfordult, látni lehet a lámpásaikat, s a lámpások közt egy fehérturbános, aranypaszomántos nagyhasu agát.
A lagumdsi kiált, hogy lyukat ért.
Az aga arra fordul.
A Gergely mordálya ellobban, eldördül. Az aga a hasához kapva rogyik össze.
– Tüzelj! – kiáltja Gergely.
A tiz legény a lyukba teszi a puskát; dirr-durr lövik az egymás hátán menekülő lagumdsikat.
A legények harminc csákánynyal és az aga holttestével térnek vissza. Csak egy marad ottan felvont fegyverrel meg egy lámpással, amely az út torkát bevilágitja.