XXXIII.
Október 12. Szerda.
Ezen a napon már olyan a vár, mint a rosta.
Harminckét napja, hogy lövik szünet nélkül, hol egyik oldalon, hol a másikon.
A török ágyugolyó annyi már a várban, hogy uton útfélen botlanak benne. A parasztok nyírfaseprővel verik félre az apraját az útból, nehogy az ostrom alatt bukdossanak rajtok. A nagyját részint az ágyukhoz, részint a falakra hordják.
Az újbástya és a földbástya között v-betü alaku nyilás. A tömlöcbástya oldala leomlott a mélybe. A földbástya csupa lyuk, mint a darázsfészek. A Bolyky toronynak csak két fala áll. A szeglet-torony, mint az egérrágta gyertya. Palánk csak itt-ott. A belső épületek is kidőlt bedőlt tetőtlen romok. A palotában mindössze három szoba van még, azokba is beesik az eső.
S kivül tutulnak a farkasok.
A faltoldozó munka ma már nappal is folyik. Gerendák és deszkák toldozzák a lyukakat. A kő csak támaszték ezek mögött.
Az ókapunál Mekcsey maga is hordja a követ. A fáradtakat biztatja, az Istent segitségre emlegeti. Előre látható: hogy itt erős lesz az ostrom. A falat hol Dobó, hol Gergely, hol Mekcsey vizsgálja. Mind a hárman azt találják, hogy a szeglettorony nem védi többé ezt a kaput; itt kézi bombákra van szükség. A faállványokat ilyen szerrel hordják meg. A résekhez ügyes puskásokat állitanak.
Gergely a szurok koszorukat, tüzes lapdákat, kalácsokat gyártja és hordatja mindenfelé.
Zoltay a Sándor-bástyán épít.
Fügedy az új-bástya töréseit láncokkal kötteti be.
Dobó lóháton jár, hol itt, hol ott röpködő golyók között, hogy a munka haladása egyforma legyen. Egy kis török lovon követi Balázs apród, és hordja a kapitány rendeleteit.
Ezen a napon Pető is lóhátra ült. A lába be van pólyázva térdig. Egy kicsit sápadt. Mekcsey őhelyette van az ókapunál, ő most a Mekcsey helyén van a belső haddal.
Érces mély hangon beszél hol itt, hol ott a népnek.
– Harminckét napja van itt a török, de bár itt lenne, mig az utolsót is a pokolba röpitjük. A király hada késik, de nem marad el! A mi bátorságunkról beszél az egész világ! Még száz esztendő mulva is azt fogják mondani a bátor szó helyett, hogy egri.
Hogy nagy a csoportosulás a szónokoló vitéz körül, Dobó is megáll egy percre, hogy hallgassa mi az.
Az utolsó mondatra elmosolyodik, azt mondja elgondolkozva a mellette álló Ceceynek:
– Törődik is velünk a világ száz esztendő mulva, hogy milyen volt az orrunk.
Inkább magának mondja ezt, mint Ceceynek s mintha csak most venné észre, hogy fennhangon beszélt, igy folytatja:
– De az mindegy. Nem az orr a fő, hanem a lélek, és nem a jutalom, hanem a kötelesség.
Azzal elugratott a Sándor-bástya felé.
A vitézek tovább élednek a sok szép szótól. A helyüket megállották volna e nélkül is. De a szép szó úgy esik nekik, mint a jó bor. Nyelik jóizüen.
Pető félrecsapja a sisakját, és folytatja:
– Eljön ide maga a király is. Sorba állittatja az egri vitézeket, s mindegyikkel kezet fog. De meg is érdemlitek. Azt is hallottam, hogy csupa egri közkatonákból szedi ezentul a tisztjeit! Minden közkatona hadnagy lesz az ostrom után, – igy hallottam. Lehet aztán kapitány is! Semmi se természetesebb. Elvégre neki is olyan katona a legjobb, amelyik megállja a sarat.
Oldalt pillant, s meglátja a cigányt, aki kecske módon ugrik a levegőbe egy előtte elcsapó golyótól.
– No cigány, – mondja, – te nem kapsz még csak nemességet se. Te még egy törököt se ütöttél agyon.
– Akartam én, – feleli a cigány, – de ha elsalad elülem, isse meg a devla!