XXXV.
Ezen a napon más levelet is kapott Dobó. Egy paraszt ember hozta. A kezében levő levélről látszott, hogy a török küldi.
Ez volt Ali basának a harmadik követe.
A várbeliek már tudták, hogy Dobó a piacon fogja átvenni ezt a levelet. Az embert odaállitották.
Az esték hüvösek voltak, s a pihenő katonák ott a piacon tüzeltek. Szalonnát piritottak, s egy-egy pohár vizes bort ittak reá.
– Jobb lesz, ha elégeti kend, mielőtt a kapitány úr meglátná, – szólt jószivüen egy, – istenuccse ebül jár kend!
– Hogy eegetneem el, – felelte az ember, – nem az enyeem.
– De az ellenségtől hozza kend.
– Attaól hozom a ki küedte.
– Felakasztik kendet.
– Engem?
– Kendet ám. Egy hadnagyunkat is felakasztatta a kapitány úr. Az pedig úr volt ám, nemes ember, nem afféle zsíros paraszt, mint kend.
Az akasztófa még ott állt a piacon. A katona rámutatott:
– Ahun a: ott az akasztófa is még.
A paraszt megszeppent. Körülvakarta a fejét. Belenyult a tarisznyába.
Ekkor robogott oda Dobó.
– Mi az? – kérdezte. Ki ez az ember? Mit akar?
A paraszt a szüre alá tolta a tarisznyáját.
– Kovács Esvány vagyok, csókolom a kezeejt, – felelte a süvegét zavartan forgatva.
– Mit akar kend?
– Csak éppen bejöttem, mondok mit csinaalnak.
– Kend levelet hozott!
– De nem een.
S hogy erre Dobó szinte átszegezte a tekintetével, a homlokát törülgetve ismételte:
– Istenuccse nem hoztam!
S még hátrább tolta a szűr alatt a tarisznyát.
– Motozzátok meg! – szólt Dobó a katonáinak.
A paraszt sápadtan engedett. A tarisznyából előkerült a nagypecsétes pergament levél.
– Tűzbe! – kiáltotta Dobó.
A katona tűzbe dobta a levelet.
A paraszt reszketett.
– Een nem tudom hogy került hozzaam, – szólt mentegetőzve – valaki beletette.
– Vasba! – szólt Dobó a parasztra mutatva. – Aztán be a többi közé a vén gazembert!