XL.
Éva maga maradt a halottal.
Egy percig megkövülten meredt reá, azután megmozdult. A fejére föltette a sisakot; a derekára a páncélt; a karjára a karvértet. A fiu kevéssel volt kisebb, mint ő. Beleöltözött a ruhájába.
A fiu kardja kicsiny volt. Bement a szobába, és kihozott egy egyenes, hosszu olasz tőrt. Ráöltötte a markolat szijját a csuklójára.
A hüvelyt ott hagyta.
Ment a meztelen tőrrel szinte futva, maga se tudva hova. Csak annyit tudott, hogy az ura Zoltayval együtt a külső várat védelmezi. De hogy a palotából merre kell a külső várba menni, azt nem tudta.
A nap már leszállóban volt ekkor, de a köröskörül gomolygó füstön át az is csak olyan volt, mint egy tüzes ágyu-golyó, amely függve maradt a levegőben.
A vár térképéről emlékezett, hogy a külső vár keletről sarló alakjában vonul a teknősbéka mellett.
A nap jobb kézt nyugszik, annak hát balra kell lennie.
Tiz katona jött szemben. Futva jöttek. Elől egy tizedes. A katonák jobb karja és jobb oldala vörös a vértől. A vállukon lándsát tartottak. A tömlöc-bástya felé rohantak. Aztán egy tántorgó katona jött. Az arcából csurgott a vér. Bizonyosan a borbélyokhoz akart menni. Még egy pár lépést tett, aztán elterült a földön.
Éva egy pillanatig tétovázott, hogy ne emelje-e föl? De egy második és harmadik halott vagy ájult is feküdt ottan. Ez a harmadik az egri biró nagyobbik fia volt. Az ablakból ismerte. A mellében nyilvessző állott.
Asszonyok jöttek a pince felől. A fejükön fakupák, a kezökben sajtár vagy füles fazék.
Futva mentek ezek is kelet felé. Éva hozzájuk csatlakozott. Ahogy az istállók mellett elmentek, egy kis lefelé lejtős alaguthoz értek, amelyben két lámpás égett.
Ez volt a Sötét-kapu. Ez kötötte össze a külsővárat a várral.
Mikor ezen átértek, a porban és füstben dübörgő pokolba jutottak.
A holtak szanaszét szóródva feküdtek lent a földön, fenn a lépcsőn, az állványokon. Az egyikben Éva megismerte Bálint papot. Hanyatt feküdt. A sisak nem volt a fején. Nagy fehér szakálla piros volt a vértől. A kezében most is ott volt a kard.
Éva egy buzogányt kapott fel a földről, és felrohant a lépcsőn. A viadal itt is birokkal folyt már. A katonák a falon állva lökdösték vissza a törököt. Egy asszony égő gerendavéget sujtott le a magasból. Egy másik tüzes furkót lóbált meg, és csapta a török fejére.
Ekkor a bástyán két ágyú dördül el egymás után, és lesöpri a törököt a falról.
Éva a lövésre odapillant, s látja Gergelyt, amint a kanócot tartja, s lefelé mereszti a szemét, hogy a lövése eredményét lássa.
A fal párkányán maradt törököt leverik, aztán egy percnyi szünet következik. A katonák mind hátrafordulnak, és torkuk szakadtából kiáltják:
– Vizet! Vizet!
Egy sisakos vén katona éppen Éva mellett kiált a fal-omladék egy kiálló kövéről. Az arcán harmatként gyöngyözik a véres verejték. A szeme alig látszik ki a vérből.
Éva megismeri az apját.
Elkapja a kupát az egyik asszonytól és odanyujtja neki. Tartja, segít neki.
Az öreg iszsza mohón. Piros egri óbor van abban, nem víz.
Az öreg nagyot húz belőle. A bajuszáról csurog a bor, mikor elveszi a szájától; aztán nagyot lélekzik.
Éva látja, hogy a jobb keze lángol az öregnek. Nem csoda: fából van csuklóig; bizonyosan a szurkos szalma kapott belé. Az öreg észre se vette.
Éva leteszi a kupát és buzogányt, és az öreg karjához kap. Tudja, hogy hol van felcsatolva a fakéz. Gyors ujjal oldja fel a csattot, s a fakéz repül a török közé.
Az öreg pedig fogja a kardját, és a bástyán kihajolva sujt ujra balkézzel egy rézholdakkal kivert nádpaizsra.
Éva tovább rohan az ura felé. Itt-ott egy halottat kell átugrania. Itt-ott egy égő csóva repül el a szeme előtt. Itt-ott egy golyó csattan a falba. A vitézek azonban mind isznak. Csak vizet kérnek, s az is nektár lett volna nekik. A bor? mintha isteni erőt innának magukba!
A lent kavarogva kiáltozó törökök zajába belerecseg a Zoltay kiáltása:
– Most gyertek kutyák, hadd izenek Mohamednek a paradicsomba!
S rá egy perc mulva csak ennyi:
– Jó éjszakát!
A török, akinek ez szólt, bizonyosan elfelejtett neki visszaköszönni.
– Iléri! iléri! – hangzik a jaszaulok üvöltése szakadatlanul.
S új tömegek, új létrák, új pajzsok emelkednek a holtak dombján.
Éva megtalálja végre Gergelyt, amint egy puskaporral töltött hordócskát gyujt meg, s vettet le a magasból.
Azután a sisakját a földre csapva ugrik egy asszony elé. A kupát elragadja tőle, s iszik oly mohón, hogy két oldalt kétfelé csurog a piros bor.
Éva a maga borát egy másik katonának nyujtja. Ott is hagyja a kezében. A sisakért fordul, de amint lehajlik érte, szurokfüst csap a szemébe. Mikorra kikönnyezi, Gergelyt nem látja sehol.
Ahogy jobbra balra néz, körülötte a katonák hirtelen leguggolnak.
Lent a tüfensik sortüze dördült el, alig tiz ölnyire a faltól. Éva sisakját megcsapta egy golyó, s később látta, hogy meg is repesztette.
Akkor Éva elhuzódott a faltól.
Lent szünet nélkül szólt a zene, s pergett a dob.
Egy hosszunyaku jaszaul éles torokkal üvöltötte a fal alatt:
– Já ájjuhá! (Ide!)
A had kevert volt már odalenn. A janicsárok helyére a bőrsapkás azabokat és piros sapkás akindsiket hajtották.
Egy fehér-ruhás dervis, aki azonban sisakot viselt a teveszőr süveg helyett, lobogót ragadott a kezébe, és iléri! iléri! – üvöltéssel indult közöttük tíz öreg janicsártól környezve a falak ellen.
A derviseket nem szokták lőni a miéink, de hogy ennek sisak volt a fején, s kard a kezében, lőttek reá. Magára vonta Éva figyelmét is.
Szél támadt. Elfujta a füstöt, s lobogtatta a háromgombos boncsokot a dervis kezében. Amint a vár felé fordult, Éva látta, hogy a dervis félszeme be van kötve.
– Jumurdsák! – sikoltotta tigrisharaggal.
S a kezében levő buzogányt sárga villámként röpitette le a magasból.
A buzogány túlrepült a dervis fején, és mellen talált egy janicsárt. A dervis meghallotta a sikoltást, és fölpillantott. Ugyanekkor a bástyáról újra beletüzelt az ágyú a katonaságba, s a dervist a csoportjával együtt füst boritotta el.
Mikorra a füst eloszlott az árokból, a dervisnek nyoma se volt ott, ellenben a falak megteltek a fölfelé rugaszkodók csapataival.
Gergely a bástyáról a romlásra futott.
Hajadonfővel volt. A kezében lándsa. Az arca puskaportól fekete.
– Sukán! – kiáltotta egy vértől lepett kopjával küzdő alaknak, – van-e még szurok a pincében?
A hangja rekedt volt. Az öregnek csaknem a füléhez hajolt a kérdéssel.
– Nincs, – felelte Sukán, – hanem egy hordó gyanta van ott. Jó lesz az?
– Hozassa tüstént a Perényi-ágyúhoz!
Az öreg mellett ott küzdött Imre deák. Letette a kópját és elrohant.
– Vitézek! – kiáltotta Gergely. – Szedjük össze az erőnket!
Tulnan visszhangként csapott át a Zoltay szava:
– Ha most visszaverjük őket, nem mernek többet jönni!
– Tüzet! tüzet! – kiáltották másfelől.
Az asszonyok rúdra öltött üstökben hozták a forró ólmot, és forró olajat.
Vas Ferencné egy lapáton parazsat hoz fel a falra, s aláforditja a törökre. De ugyanekkor a lapát is kiesik a kezéből: egy golyótól elcsapott kődarab üti halántékon. Neki esik háttal egy oszlopnak s összerogyik.
Egy asszony lehajol érte. Egy szempillantással látja, hogy vége van. A másik pillantása a Vas Ferencné mellett heverő bástyakőre esik. Felkapja a követ és a falhoz siet vele. Egy golyó mellben találja. Elbukik.
– Anyám! – kiáltja egy pirosszoknyás leány.
De nem borul az anyjára, hanem előbb fölkapja a követ amit az elejtett, és lezuditja ugyanott, ahol az anyja akarta.
A kő két törököt sújtott agyon. Csak mikor ezt látja, fordul vissza az anyjához, és felöleli, leviszi az állás lépcsőzetén
A füsttengerben lent egy csapat tekenős-béka paizs közeledik. A pajzsok alatt nem lehet látni az akindsikat, olyan szorosan jönnek egymás mellett.
– Vigyázzunk vitézek! – hangzik a Gergely szava.
– Vizet! Tüzet! – kiáltja Zoltay.
Most egy bádoggal bevont tárgy emelkedik ki a sáncból. Négy piad rohan vele a falhoz. A létrán levők elkapják s a fejük fölé vonják. Aztán jön a többi tárgy. Valamennyi bádoggal van bevonva, hogy a védők csáklyával le ne szakgathassák a tetejét.
– Forró vizet! – kiáltja hátra Gergely. – Sokat!
Éva ekkor hozzáugrik, és a fejére nyomja a sisakot.
– Köszönöm Balázs! – szól Gergely. – Dobó küldött?
Éva nem felelt. Lerohant a bástyáról forró vizért.
A bádoggal bevont tárgyak egymáshoz csatlakoztak. Alája beugráltak a könnyü ruházatu falmászók. Némelyik félig meztelen volt. A fejüket nem nehezitette sisak. Az övükből kidobáltak minden nehéz fegyvert. Csak a karjukon lógott szijjra kötve a görbe éles kard.
Széles vastetőzetté vált a sok összecsatlakozott tárgy. Az agák közül is ugráltak alája. Dervis bég is átszökött az árkon, s hozta a félholdas boncsokot.
– Vizet vizet! – kiáltotta Gergely.
Az ércfödél emelkedett. Mázsás köveket zuditottak le a falról. Az ércfödél szétnyilt és elnyelte a követ, aztán ismét összeállt.
– Forró vizet! – kiáltotta Zoltay is odarohanva.
Gergely ahogy meglátta Zoltayt, le az ágyúhoz rohant.
A gyanta már ott volt egy hordóban.
Gergely feldöntötte a hordót, és szólt a pattantyusoknak:
– Tömjétek az ágyúkba, amennyi beléjök fér! Verjétek be, hogy porrá zuzódjék! Kevés fojtást rá!
A falról ekkor zuditották le a forró vizet!
Ahova a kő nem tudott eljutni, a forró viz eljutott. A tárgyak egyszerre meginogtak, és szétlazultak. Alólok ej vá! és meded! üvöltéssel ugráltak ki a törökök.
Egyrészök a falon maradt. Ezekre Gergely rálőtt egy mozsár-ágyúval. De még mindig maradtak a falon. Gergely visszarohant a bástyáról.
– Gergely! – hangzott a Pető szava.
– Itt vagyok, – felelte Gergely rekedten.
– Ötven embert hoztam. Elég?
– Hozz még amennyit lehet! Rakasd lent a tüzet, és tiz ember hordjon mindent.
A tüfenkcsik ujabb lövése a mozsár-ágyú füstjével egybekavarodva elfátyolozta a falat egy percre. Ezt a percet a könnyü öltözetü falmászók arra használták fel, hogy újra elboritották a létrákat.
Gergely visszarohant a bástyára.
– Meg van már töltve? – kérdezte.
– Meg, – felelte az öreg kocsis Gáspár.
Az ágyú lobbot vetett, és eldurrant.
A gyanta húsz-öles lángoszlopként szállott ki belőle. Még azok a törökök is leugráltak a falról, akiket az ágyúnak csak a szele ért.
A fal letisztulását a jaszaulok és tisztek dühös orditása követte.
A bástyáról látni lehetett, hogy fut el a faltól minden katona. Azab, piad, müszellem, deli, szpáhi, gureba, akindsi, mind összekeveredve rémülettel rohan a sáncok felé. És látni lehetett, mint tartóztatja fel őket a sok jaszaul, a sok aga. Már nem is korbácscsal, hanem karddal verik vissza a futásra mozdult tömeget, s azok véres fejjel dühtől tájtékozva kapják fel ujból az ostromlétrákat, s most már egyenesen a magyar ágyúk falára rohannak.
A dervis vezeti őket. Ő megy elől. A drága boncsokot a foga közé szoritva, paizs nélkül rohan felfelé.
A szomszéd létrán is egy aga mászik elől, egy nagy testü óriás. Turbánja akkora, mint a gólyafészek, kardja akkora, mint a hóhérbárd.
Gergely körülpillant, s ujra ott látja maga mellett az apródot.
– Balázs! – mondja neki, – menj innen!
S rekedt hangja a két utolsó szóban csengővé válik.
Balázs nem felel. Az az olasz kard van a kezében, amelyet a szobából hozott. Ott áll vele a létránál, amelyen a dervis jön fölfelé.
Gergely lepillant.
– Hajván! – kiáltja a felbukkanó óriásra. – Oh te barom! te bivaly! – folytatja törökül, – hát te azt hiszed, hogy nem fog a fegyver!
A török megdöbbenve néz. Széles nagy ábrázata megkövülten mered Gergelyre.
Ezt a pillanatot használja fel Gergely. A kezében levő lándsát a török szügyébe veti.
A török egyik kézzel a lándsába markol, másikkal iszonyu csapást mér Gergelyre. De a csapás a levegőt éri, s a nagy test iszonyu zuhanással esik egy bádog tárgyra.
A dervis ezalatt följutott.
Lándsaszurását fejének félrekapásával kerüli el Éva. A következő pillanatban végig vág a dervisen, s a kapaszkodó balkart találja el.
A dervis karján kétfelé esik a fehér gyapjuruha, de kivillanik alóla a ragyogó dróting.
Egy szökemléssel a falon terem. A szijjon lógó kardot a markába kapva, rohan Évára.
Éva hátrább vonult két lépéssel. A kardot mereven eléje tartva, kikerekedett szemmel várja a rohanást.
De a török régen járja a halál iskoláját: tudja, hogy a kinyujtott egyenes kardba nem jó belerohanni. Egy toppanással megállitja magát, s a kinyujtott kardra sujt, hogy félrecsapja, s hogy egy második vágással az apródféle legénykét küldje a lelkek hazájába.
De Éva is ismeri ezt a vágást. Gyors kört ir alulról fölfelé kardja a levegőben, s elkerüli vele a török kardot. Mikorra a török másodikat akar sujtani, már becsuszott az Éva kardja a hóna alá.
A dróting, ez mentette meg a törököt. Az acél szemek ropogtak, de a dervis ugyanekkor vágott, s a kardja fejen találta Évát.
A szegény asszony kábultan szédeleg, s eszméletét veszitve dől el az ágyú mellett.