XLI.
Mikor Éva felocsudott a kábulatából, egy düledezett gerendaépület alatt találta magát. A gerendák fölött tiszta holdas ég, s fehéren ragyogó csillagok.
Az első pillanatban nem tudta hol van. A feje valami hideg nedvességben feküdt; ez bántotta. Aztán megtisztázódott előtte minden.
Csend van. Tehát vége a harcnak. Vajjon ki az úr a várban: a török-e vagy a magyar? A falon egy őrnek egyforma lassu járása kopogott.
Föl akart állni, de nehéznek érezte a fejét. Annyit mégis látott e mozdulattal, hogy a bástya közelében van, s hogy mellette egy asszony fekszik arcra borulva, s egy katona, akinek nincsen feje.
A gerendákon át lámpafény vöröslött. Emberi lépések közeledtek. Egy rekedt férfi hang szólott:
– Az apródot vegyük-e előbb, vagy az asszonyt?
– Mind a kettőt, – felelte a másik.
– Mégis az apród…
– Vigyük hát az apródot. A kapitány úr még fenn van.
– A palotához vigyük, vagy a többi közé?
– A többi közé kell vinni. Halottnak ez is csak olyan halott, mint a többi.
Megfogta egyik lábtul, másik a hóna alatt és ráemelték a saroglyára.
– Emberek.
– Nini, hát él az ifiur? Hálistennek ifiur! Akkor a palotába vigyük.
Ez a megjegyzés a társának szólott.
– Emberek, – mondotta Éva, – él-e az uram?
– Él-e? hát hogyne élne! Most kötik a borbélyok a lábát.
– Gergely hadnagyot kérdem én.
– Gergely deák urat? – kérdezte a paraszt csodálkozva.
És társához halkan szólott:
– Félrebeszél.
Azzal megfogták a saroglya két végét, és fölemelték.
– Emberek! – szólt Éva szinte kiáltva, – feleljetek nekem: Él-e Bornemissza Gergely főhadnagy úr?
Hogy ilyen parancsoló hangon szólott, a két paraszt csaknem egyszerre felelt:
– Él hát.
– Sebesült?
– Keze, lába.
– Vigyetek hozzá!
A két paraszt leeresztette a saroglyát.
– Hozzá?
Az egyik fölkiáltott az őrnek:
– Hé, vitéz! Hol a Gergely hadnagy úr?
– Mit akartok? – hangzott alá a Gergely hangja.
– Balázs ifiur van itt tekintetes úr. Valamit akar mondani.
A lépcsőn közeledő lépések hangja. Gergely jön sántikálva. Lámpás van a kezében. A lámpásban gyertya ég.
A lépcsők alján megáll, és szól valakinek.
– Lehetetlen, hogy holnap harc legyen. Annyi a halott, hogy két napig se birják eltakaritani.
– Vegyétek le a sisakomat, mondja Éva.
A paraszt a csathoz nyul az asszony álla alatt.
Gergely ekkor ér oda.
– Szegény Balázskám, – mondja, – csakhogy élsz?
A paraszt leveszi a sisakot. Éva fejébe égető fájdalom nyilallik belé.
– Jaj! – kiáltja csaknem sikoltva.
Mert beleragadt a sisak bélése a vérbe, és hajba, s a paraszt bizony nem tudta, hogy a fején a seb a fekvőnek.
Gergely letette a lámpást, és az asszony fölé hajolt.
Az asszony látta, hogy még most is olyan kormos a Gergely arca, mint volt. A bajusza, szakálla, szemöldöke le van égve. A jobb keze vastag kötésben.
De az ő arca is felismerhetetlen volt. Annyi vér és annyi korom volt rajta. Csak a két tiszta szem fehére látszott ki a véres, füstös arcból, s Gergely idegein ugyanaz a meleg áramlás futott végig, amit akkor érzett, mikor a kerék dolgában járt, s a palota ablakában ugyanezeket a szemeket látta.
S a két szempár egy pillanatig egymásra irányult.
– Gergely! – szólalt meg ekkor az asszony.
– Éva! – kiáltotta Gergely megrendülve. Éva! Éva! Hogy kerülsz te ide!
S mivelhogy összecikázott az agyában mindaz, amit a gyermekéről hallott, s mind az, amit az apródnak vélt alak viseletében látott, megértette a legkeserűbbet a kérdés pillanatában. A könny kicsordult mind a két szeméből, és végigcsurgott puskapor-füstös orcáján.