IX
A pincér nagy ezüsttálcán dús reggelit hozott. A hóna alatt voltak az összes ujságok. Orsovai sorra nézte valamennyit. Megérkezéséről mindenikben volt tudósítás. Mindenik kedves hangon üdvözölte azt a férfiút, akitől e pillanatban annyi mindent vár Magyarország, s különösen a főváros és hosszú statisztikákkal mutatták ki, hogy ilyen gazdag polgára még ezer éves fennállása óta nem volt a magyar hazának. E pillanatban nagyon boldog volt Orsovai. Derűs hangulatban kezdett öltözködni, s amint felkötött bajuszszal járkált fel s alá a szobában, egyszerre megállott.
– Milyen szamár voltam – mondta magában – még azt hittem, hogy meg fognak vetni e miatt a házasság miatt…
És mosolyogva gondolt a tegnapi tüntetésre, a képviselőkre, a főváros hatalmasságaira, a hirlapirókra, az akadémikusokra, a kereskedelem és börze portentumaira, akik a perronon várták. Majd hogy nem vette rossz néven, amért a polgármester nem mondott üdvözlő beszédet.
Felöltözött, levette bajuszáról a bajuszkötőt és a tükör elé állt. Nagyon tetszett magának, jobbra-balra fordult, majd egy kis üvegből parfümöt csöppentett a zsebkendőjére.
Kopogtattak. A pincér tálcán egy névjegyet hozott be. Orsovai nagyra meresztette a szemét.
– A miniszter? – kérdezte.
– Igenis, nagyságos uram – mondta a pincér.
Maga ment az ajtóhoz, kinyitotta. Künn két cilinderes úr állott.
– Parancsoljon, kegyelmes uram.
Négy szobájuk volt egymás mellett. Ez már rendben volt, hát ide vezette a minisztert.
– Engedje meg – mondta a miniszter, – hogy bemutassam államtitkáromat, Iványi Sándor urat.
Az államtitkár mosolyogva szorított kezet Orsovaival.
– Önt bizonyára meglepte ez a látogatás – kezdte a miniszter, miután egy selyem karosszékbe ereszkedett. – De amint az ujságban olvastam ezt a dolgot, azonnal elhatároztam, hogy személyesen keresem fel önt.
– Parancsoljon velem, kegyelmes uram.
– Azt olvastam egy mai lapban, hogy… (itt nem tudta a miniszter, milyen címet adjon Orsovainak. Megállapodott a „nagyságos“-ban.)… hogy nagyságod erősen elhatározta bizonyos munkássegélyző intézetek létesítését.
Ez Zrinyi cikke volt. Orsovai már alig emlékezett arra, hogy mit mondott esküvője napján Zrinyinek, de azért ráhagyta:
– Igen, igen.
– Nos, hát – folytatta a miniszter – miután miniszterségem egész ideje alatt egyébbel se foglalkoztam, mint éppen ezekkel a kérdésekkel, szükségesnek láttam nagyságodhoz eljönni, hogy mielőtt lépéseket tenne e nagy cél érdekében, velem is beszéljen… egyszóval – csináljuk együtt a dolgot. Nekem egynémely kis tapasztalataim vannak ezen a téren és…
Az államtitkár szótlanul ült mellette egy másik karosszékben. Hatalmas, szép ember volt s a miniszteriumban mindenki tudta, hogy nem ez a szószátyár öreg ember a miniszter, hanem Iványi Sándor. Ő végzett helyette mindent. Az öreg úr a miniszterséget úgy tekintette, mint alkalmat a pénzszerzésre s az arisztokráciához való közeledésre. Olyan poziciónak tekintette, ahonnan könnyebben megy az ostrom a grófok vára ellen. Iványi Sándor széles vállain nyugodott az ő egész kormányzata. Ez a zseniális, szótalan ember, aki még csak nemes se volt, ez volt a kereskedelmi miniszter, ez csinált ipart, vámpolitikát, ez csinálta a kis öreg beszédeit, ettől függött minden. A kis öreg csak reprezentált, mosolygott, adta a bankot és néha hatalmas baklövéseket követett el. Amikor aztán ezért úgy alulról, mint felülről püfölni kezdték, mindent az államtitkárára kent. Iványi Sándor soha nem szólt egy szót sem, tűrt mindent, s végezte tovább a dolgát. Ő látta jól, hogy milyen viszonyban volt a kegyelmes úr a nagy vállalatokkal és bankokkal, de még csak nem is mosolygott. Amikor hozzá jöttek, kidobta őket. Egyszerű ember volt, csupa génie és csupa becsület. Az öreg úgy bánt vele, mint egy rongygyal.
A miniszter mindazt elmagyarázta Orsovainak, amit az úton a kocsiban az államtitkárából kivett. A miniszter fütyült a munkásokra, neki smafu volt az egész munkáskérdés, az egész szociálizmus. Ami alatta a munkások érdekében történt, azt Iványi Sándor tette. Ezért a kis öreg volt szíves államtitkárát egy-egy grófnak az estélyén bizalmas körben parasztnak nevezni, akinek bagariaszagú a csizmája. Arra büszke volt a kegyelmes úr, hogy az udvarnál nagyon megtetszett ez az elmés jellemzése, s hogy Bécsben azóta se hívják másként Iványi Sándort, mint csak bagariaszagú parasztnak.
Iványit bántotta az a fölényes hang, ahogy Orsovai a kis öreggel beszélt. A kis öreg azonban észre sem vette ezt a hangot, s nagyon barátságosan csevegett Orsovaival. Mindenáron azt akarta, hogy ez az ember megörüljön ennek a nagy megtiszteltetésnek, egyre a fejében járt feleségének okos számító beszéde, s minden örömteli mosolynál, amely Orsovai arcáról feléje sugárzott, ezt gondolta: „Milyen okos ez az asszony, mindent előre tud, mindent lát…“ Majdnem könnyek szöktek a szemébe, amikor így elővette a felesége iránt való véghetetlen rajongás. Ezért arra is gondolt, hogy bizonyára az asszony tervei értelmében cselekszik, ha nem marad meg a hivatalos érintkezésnél, hanem áttér a családi barátkozás terére is.
– Nagyon szeretném megismerni a kedves feleségét – mondta.
– Óh, nagyon fog örülni!
Orsovai felugrott, s átkiáltott a másik szobába:
– Elly, fel vagy már öltözve?
– Óh, már régen – felelt az asszony, s megjelent a küszöbön.
Nagy, uszályos pongyola volt rajta. E pillanatban, hogy az ajtóban állott, csodálatosan szép volt ez az asszony. A fejét egy kicsit hátravetette, s így látni lehetett állának és telt fehér nyakának finom apró domborulatait; a széles, mindig rakoncátlan hajkorona engedetlen szálai szikráztak a délelőtti napfényen, s a szemén még volt valami fátyol, amit az álom felejtett ott. De a mély tüzek a fátyolon keresztül is kisugárzottak. Megtelt vele a szoba, amint belépett. Az ő alakja, az ő hangja és az ő gyöngéd illata lett úrrá a selyemfotelek közt. Úgy a miniszter, mint az államtitkár felállt, hogy üdvözölje. A kegyelmes úr kezet csókolt neki; Iványi, aki szerényen állt a háttérben, egyszerű kézszoritással üdvözölte. Az asszony helyet mutatott nekik, s azzal megkezdődött a rendes beszélgetés azokkal a bizonyos témákkal, amiket minden fiatal asszony magával hoz, ha csupa férfi közé megy.
Ellynek tetszett, hogy miniszterek látogatják meg a férjét. Egy kicsit hizelgett is neki az a végtelenül barátságos hang, amelyen a kegyelmes úr a férjével beszélt. Csak Iványival nem volt megelégedve. Ez mindeddig nem szólt egy szót se. Sőt az éleseszű asszony az első pillanatban tisztában volt azzal, hogy ez a magas, vállas ember az egész társaságot lenézi, s hogy ő itt a legnagyobb úr. Valami utálatféle érzést árult el mozdulatlan, komoly arca, utálatot ez iránt az egész jelenet iránt, a kis öreg gazember iránt, csekély gyűlöletet Orsovai iránt, aki senki és semmi, s akinek a pénze kedvéért a miniszter már kora délelőtt ideszaladt hizelegni. Néha-néha nyugodt pillantása az asszonyra tévedt, s ezekből a pillantásokból Elly megértette az egész jelenetet. Egy-egy pillanatig farkasszemet is nézett vele, de aztán elkapta róla tüzes pillantását, amelyről már elszállott a finom reggeli köd, s amelyből most dac villogott ki.
Ők ketten hallgattak. A miniszter és Orsovai oly heves beszélgetésben volt, hogy nem is figyelt egyikük sem a másik kettőre. Két üres és szószátyár embernek a maga kis szókincsével több mondanivalója van, ha összekerül, mint két lángésznek.
– Ez is benn volt az ujságban? – kérdezte vitaközben Orsovai.
– Persze, hogy benn volt! – mondta a kis öreg.
– Lehetetlen…
Fölállt, s átment a másik szobába az ujságért. A miniszter utána ment. Benn aztán úgy nekihevültek a vitának, a tervelésnek, hogy ki se jöttek. Sőt, amikor a foglalkozást nem találó női munkásokról s azok életmódjáról volt szó, a miniszter mosolyogva tette be az ajtót, mondván:
– Ez nem való fiatal hölgyeknek.
A külső szobában magukra maradtak Iványi és az asszony. Elly föltette magában, hogy a világért sem kezdi meg a társalgást ezzel a vademberrel. Ő majd megmutatja, hogy neki nem imponál egyikük rangja sem. E pillanatban az asszony különb akart lenni a férjénél: úr akart maradni ezekkel az emberekkel szemben. Hallgatott, hallgatott, Iványi se szólt, s utóvégre is kínossá kezdett válni a helyzet. A csukott ajtó mögött halkan folyt a beszélgetés. Vagy öt percig hallgattak így, s Elly már nagyon ideges volt. Toporzékolni szeretett volna, amért ez az ember nem tartja érdemesnek még csak valami banális beszélgetést is kezdeni. Aztán egyszerre kicsattanó hangon, amelyből kiérzett az, hogy meg akarja szégyeníteni a hallgató urat, szólt:
– Ön miért nem tárgyal velük?
– A kegyelmes úr nem hívott – mondta csöndesen az államtitkár. – Ha majd szólít, én is bemegyek.
Még a hangja rezgése is mutatta, hogy szégyelt idejönni, de köteles volt, hogy szégyel itt lenni, de köteles, mert a főnöke parancsolta. Úgy érezte magát, mint a közlegény, akit lopni küld az őrmester, s aki utálattal végzi ezt a kötelességét. És éppen ez bántotta az asszonyt. Az amerikai nők őszintesége kitört belőle. Kipirult arccal, komolyan kérdezte Iványitól:
– Ugy-e ön nem szivesen jött ide?
Ez olyan hangon volt mondva, hogy erre csak őszintén lehetett felelni. Most már minden tettetés nélkül, erősen az asszony szemébe nézve felelt is Iványi:
– Bizony nem.
Ezt mégse várta Elly. Hirtelen elfordította a fejét s kinézett az ablakon, a Dunára. Könnyek szöktek a szemébe. Összeszorította az ajkát. Most egyszerre megérezte, hogy az ura senki és hogy a pénze, az ő pénze minden. És mindjárt az első napon találkozott ebben a szegény országban egy ember, akinek nem imponál ez az ezer millió. Dacos mozdulattal nézett vissza az államtitkárra. Ez nyugodtan ült a helyén, mintha semmi se történt volna.
– Ha nem szivesen jött – szólt Elly – még mindig elmehet.
És fölkapta a fejét, mint valami megbántott, dacos gyerek. Iványi felállt.
E pillanatban nyilott az ajtó, s a vitatkozók visszajöttek. Megint Orsovai elől és utána a miniszter.
– Hát legyen szerencsém kedden délelőtt a képviselőházban – szólt a kegyelmes úr. Orsovai a kezét nyujtotta feléje:
– Ott leszek, kegyelmes uram.
A kegyelmes úr még egyszer kezet csókolt Ellynek, aki mosolyogva akarta ebben megakadályozni. Amikor Iványira került a sor, az asszony föltette magában, hogy visszautasítja a kezét, ha feléje nyujtja. De Iványi egészen az ajtóig kisérte főnökét, s onnan nézett csak vissza az asszonyra; hideg főhajtással üdvözölte és kiment.
Orsovai utána kiáltott a miniszternek:
– Tizenkettőkor jöjjek?
– Igen, igen!
– Jó! Alásszolgája.
Ez már olyan hangon volt mondva, ahogy egy ismert budapesti szabóról mondják, hogy szokott beszélni a tábornokokkal, akik tartoznak neki a díszruháik árával. Ezeket állítólag Excellenzléb’n-nek nevezte, s gyakran a vállukra ütögetett, amit a jól nevelt excellenciás urak mosolyogva tűrtek.
– Pfű, hogy telebeszélte a fejemet! – sóhajtott Orsovai, amikor visszajött az ajtótól.
– Kedves ember – mondta halkan Elly.
– Pedig látod, ez az ember Magyarország kereskedelmi minisztere. Milyen kedves, hogy eljött. Aki vele volt, az az államtitkára.
– Ezek a magyarok nagyon neveletlen emberek – mondta erre az asszony, s felvillant a szeme. Teste minden porcikája égett a haragtól ez ellen a neveletlen államtitkár ellen. Érezte, hogy ez az ember nagyon megalázta őket. Nem akarta a férje kedvét elrontani, mert látta, hogy ez mennyire örült a miniszter látogatásának, hát nem szólt semmit. De amikor magára maradt a szobában, összeszorított ajakkal nézett ki az ablakon, s valami keserűség-félét érzett. A másik szobában boldog derűvel gyújtott finom szivarra a férje, s az asszony most úgy tekintette ezt az embert, mint valami gyereket, aki nem látja a dolgok igaz állását, s naiv örömmel örül a kitüntetésnek.
Mivel finom árnyalatok megérzésére is rendkivül érzékeny lélek volt Elly, most nem nagyon tisztelte az urát, e pillanatban. Egy hónapja csak, hogy a felesége volt, s ime, már elkövetkezett az a nap, amelyen csökkenni érezte az ura iránt eddig érzett imádatot. Büszke és öntudatos agy volt, gazdag elme, s hamar meglátta az urában a kis embert. Ennek az asszonynak minden érzés számára nyitva volt a lelke. Azok közé tartozott, akik ezen a földön igazi emberi életet élnek: akik néhány évtized alatt átfogják a multat és a jövőt, s végigélik újra azt a néhány ezredévet, amit az emberiség itt végigküzdött. Látomásaikban az ilyen emberek előre is élnek, a jövőbe. Időben és térben mindent felölelnek, amit csak ezen a földön lehet. Megismerkednek ennek a bolygónak minden érdekességével, magasról, mint valami más csillagról nézik a mi vergődésünket. Az ilyenek teszik túl magukat a konvenciókon, az ilyenek imádják a költőket, s ezek számára készülnek azok a másnak érthetetlen nagy zeneművek, amelyekben óriási távolságok zúgnak, amelyekben a multról énekelnek a hegedűk, s a jövőről ad titokzatos, nagy perspektivát sejtető képeket a melódia. Ez az asszony a nagy szimfóniák és a nagy emberek imádója volt: imádni tudta Beethovent, Napoleont, a zseniális tolvajokat, a nagy írókat, rajongani tudott mindenkiért, aki távolságokat mutatott neki, s aki oly titkait tárta föl előtte ennek a bolygócsillagnak, amelyeket eddig még nem ismert. Minden perc hangulatát öntudatosan tudta érezni. Szerette az esőt borús, bánatos hangulatáért, s a napot a világosságáért; a sziklás hegyvidék szépsége épp úgy megreszkettette idegeit, mint a csöndes kertek szelidsége. Nem is azok számára való ez a földi élet, akik válogatnak, s szegény és kis ember az, akinek nem tetszik minden a világon – ez volt a véleménye. Az ő lelkének oly gazdag húrozata volt, mint azoknak a remekbe készült zongoráknak, amelyeken száz meg száz billentyű van, s amelyeken nem ugyanaz a fekete billentyű jelzi a mollakkordok lágyságait, amely az imént egy durakkordnak adott férfias zengést. Így aztán minden hangulat megtalálta a neki megfelelő húrt ebben a csodálatos lélekben.
Természetes tehát, hogy az első mámor után kinyilt a szeme, s látta, hogy kivel van dolga. A szűzi fátyollal együtt a lelkéről is ledobott egy fátyolt. Most asszony volt, igazán, a maga módja szerint. Erős tüzek fakadtak a lelkében: megannyi vágy, megannyi új szándék, akarat. Mindez most új lángra kapott benne az iménti jelenet után. Ahogy az ablaknál állt, s magamagáról gondolkozott, csupa ideg volt a teste, csupa érzék. Gyönyörű teremtés volt, az emberi fajnak remekbe született példánya. Ebben a városban talán sohse élt férfi, aki méltó lett volna arra, hogy megölelje és szájon csókolja ezt az asszonyt. Amely pillanatban összevillantak volna a szemeik, a férfi megijedt volna attól a sok tüzes, színes gondolattól, ami egy csók nyomán ennek az asszonynak a szeméből kiragyogott.