XIII
Egy hét mulva Orsovai beköltözött egy csinos villába, amely a városligeti fasor házacskái közt úgy külsejére, mint belső berendezésére nézve az elsők egyike volt. A kányák klikkjének ugyanis sikerült keresztülvinnie, hogy a milliomos kibérelje Walzer úrnak, a klikk fejének villáját. Ez már nagy lépés volt a városi bizottsági tagság és egyéb előnyök felé. Orsovai minden célzat nélkül bérelte ki az elegáns villát. Előkelő helyen akart lakni, s mivel ezt kínálták neki, hát ezt bérelte ki. Ámde Walzer bácsinak egyéb céljai voltak. A kiváló polgár jó drágán el is akarta adni a házát, s ezért hetek óta azon törte a fejét, hogy miképpen vesse latba összes befolyását, miképpen feszítse meg minden erejét, csakhogy Orsovai meg is vegye a villát. Így közeledett Orsovai öntudatlanul, akaratlanul is a felé, hogy városi nagyság legyen belőle.
Az első héten már sok látogatójuk volt. A miniszter ismét tette tiszteletét államtitkárával. Orsovai meghívta az államtitkárt vacsorára. Iványi egyszer kimentette magát, de másodszorra már kénytelen volt elfogadni a meghívást. Ekkor meglepte az a határtalanul sok intelligencia, amit az asszonyban észrevett. Eddig azt hitte róla, hogy semmi egyéb, csak szép és gazdag. Most bámulva tért vissza erről az érdekes fölfedező útról, s minden mellékcél nélkül, csak azért, hogy újabb és újabb vonásokkal ismerkedjék meg, föltette magában hogy meg fogja látogatni az asszonyt. Csak az vonzotta feléje, ami különös és érdekes volt benne. Iványi szerette a szép dolgokat: lakása valóságos múzeum volt. Nem moderneskedő zűrzavar, egyszerű, nemes stíl jellemezte a berendezését. Egy értékes régi porcellánért, egy autentikus butordarabért minden pénzét oda tudta volna adni; a szőnyegekbe meg valósággal szerelmes volt. Talán a nemes, drága, ritka dolgok közt való nevelkedés tette, hogy Elly tetszett neki. A vacsoráról hazamenet egyik perzsa szőnyegéhez hasonlította az asszonyt. A laikus előtt csinos látvány volt ez a szőnyeg, de az amatőr szemében kincs. A titkos növényi nedvek, amelyekkel évszázadok előtt festették, átitták selymes szálait, s minden egyes csomócskán finom árnyalatokat mutattak. A színek összeválogatása buján változatos volt, s a műértő szem rögtön meglátta e színek nagy értékét abban, hogy rendkívüliek voltak. Az évszázadok fakó puhaságot adtak a rózsaszínnek, a halvány ibolyák és a lehelletfinom zöldek szelid üvegfénynyel világítottak benne. A fehér már kissé a sárgás felé hajlott. Fönnebb áttetsző világoskék árnyalatok voltak, olyan színek, amelyeket csak a szőnyegek nyelvén lehet kifejezni. A rajza érthetetlen volt a mai szemnek. De ezek a szögletes, egyenetlenül határolt nemes színfoltok, négyzetek, rombusok, szögletbetört szalagok valami elmult, titkos világról meséltek. Valahol azt olvastam, hogy a régi perzsa szőnyegek rajzának hieroglif-értelme van, s volt szőnyegszövő, aki az élete történetét szőtte bele a munkájába. Ez a szőnyeg valami sokat szenvedett, szerelmes perzsának a története lehetett, aki a sirázi rózsakertek színeit szedte össze, amikor dolgozott. Nagyon szerethette ezt a szőnyeget, talán sírt is utána, amikor elvitték tőle.
Sok hasonlatosságot talált új ismerőse és e szőnyeg közt. Annak épp oly hallgatag és mégis sokatmondó fény rezgett a szemében, mint ezeken a selyemszálakon. A lelkének is annyi rejtett, fölfedezésre váró, évszázadokon át leszűrődött, öröklött árnyalata volt, mint ennek. S egyik se volt kevésbbé nemes, kevésbbé csodálatos, mint a szőnyeg különös csillámú drágakő-színei. A szőnyeg a napon szikrázott, színeket játszott, szinte mozogtak rajta a színfoltok, úgy itta a napsugarat, amely egymásba ragyogtatta a kékeket és a selymes zöldeket, a fehéret egybe sugározta a sárgával és a kopott világoskékkel. Minden perc újabb fényeket, újabb színes tüzeket lobbantott fel ezen a szőnyegen – ilyennek képzelte ezt az asszonyt a szerelem pillanatában. Csupa színforrás, csupa tűzfolt, szikra, láng, de aztán nap legyen az, ami ezt mind meggyújtja.
Ekkor Orsovaira gondolt, – istenem, mily szegényes volt az ő szőnyege a petróleumlámpa világánál – s majdnem dühös lett, ahogy hazafelé bandukolt a magányos kis utcákon, a sötétben. A szép iránt való imádatát sértette az a látvány, amit hirtelen elképzelt. Micsoda rettenetes különbség feleség és férj között! És mily rettenetesen ostoba még a legokosabb lány is, hogy beleszeretett ebbe a rongy emberbe!
Vacsora előtt látta a hálószobájukat. Egy nagy ágyuk volt. S most megborzadt arra a gondolatra, hogy ez a két ember egymás mellett fekszik. Még ha valami szép állat lett volna a férj, valami birkózó, atléta, vagy egyéb szépség, hogy örömmel képzelte volna el az ember az asszonyt, amint puha karját végigfekteti a keményen modellirozott izmokon, amint minden asszonyi finomsággal ékes fehér melle egy bronzszinű, széles mellkasra szorul, amint egy durván faragott, csontos térdhez ér a térde, ez a véghetetlenül finom szobrászmunka, amit nem is vésővel márványba, hanem lehellettel habba formáltak a pogány istenek.
Nem, egy kicsit hájas, formátlan bankhivatalnoktest volt a közelében, aminőt a Császárfürdő uszodájában oly sokat lát az ember.
– Nem, nem illenek össze – vonta le mindebből a konzekvenciákat Iványi, amikor becsöngetett a kapuján. S ahogy maga elé nézett a sötét éjszakában, egy pillanatra elbizakodott lett. Hatalmas szilhuettjét árnyék alakjában látta az aszfalton, s ahogy fölemelte a fejét, olyan volt, mint valami büszke vad. És oly sok dologra gondolt e pillanatban, oly rejtett mélységek tárultak fel elméjében, annyi mindennek találta meg most egyszerre a kulcsát, az értelmét, hogy be kellett hunynia a szemét. Mondom, elbizakodott lett, mert egy pillanatra azt gondolta, hogy el kellett volna erőszakkal vinnie azt az asszonyt hazulról, idehozni, gyönyörű szerelmes tusán lebírni, s a szemébe nézni, hogy beleszédüljenek mind a ketten. Félisten lesz ez az asszony, ha egyszer bűnös szerelem fogja meg a lelkét – gondolta, s levette kalapját, oly forróságot érzett.
Aztán fölment, lefeküdt és verseket kezdett olvasni az ágyban. Alighanem erős volt a fehérbor Orsovaiéknál.