XV
A kányák pompásan működtek. Nem hiába mondták városszerte, hogy sem a hadseregek kémszolgálati irodái, sem az anarchisták titkos szövetkezetei nincsenek oly kitünően szervezve, mint a terézvárosi kányák. Az alkányák, akik még noviciusok voltak ebben a szervezetben, seregestől lepték el Orsovait. A legkülönbözőbb helyekről a legkülönbözőbb emberek csináltak neki kedvet a villájához.
– Megvette ezt a villát? Gratulálok! – mondták s amikor Orsovai szinte szégyenkezve felelte erre a kérdésre azt, hogy „még nem“ – csodálkozó arcot vágtak:
– Hogyan, ezt a kis tündérlakot?
Egy estélyen, ahová meg voltak hiva, a feleségét szólította meg egy asszony:
– Pompásan választottak. Drága volt a villa?
S aztán:
– Hogyan? Hisz mindenki azt mondja, hogy a maguké! S én bolond már irigyeltem is magukat…
Az öreg Hutkinsont, akinek nagy érzéke volt a jótékonyság iránt, Zimmermann bácsi vette munkába.
– Mondja a vejének, hogy vegye meg azt a kedves kis házat… mondhatom, nekem legnagyobb vágyam volt mindig ez a viskó…
Igy aztán Orsovainak lassanként nagy kedve támadt megvenni a villát. Ezt a házmester útján értésére is adta Walzer úrnak, aki másnap már meg is jelent a lakásán. A dolog úgy állott, hogy a villa kétszázezer forintot ért. Maga a telek rémületes pénzt képviselt, s az egyemeletes úrilak, amely a legelőkelőbb épitészek egyikének tervei szerint készült, pazar pompájában olyan volt, hogy akármelyik uralkodó herceg beleköltözhetett volna. De Walzer úr többet akart érte. Hogy mennyit, azt maga se tudta. Legjobban szerette volna úgy eladni, hogy Orsovai az utolsó krajcárját is odaadja érte, aztán visszaajándékozza a házat. Ez azonban csak kéjes álom volt, s Walzer úrnak meg kellett elégednie azzal a valósággal, hogy annyi pénzt fog érte kicsikarni a milliomostól, amennyit a kányák fogalmai szerint emberi erővel ki lehet csikarni. A kányák fogalmai pedig igen erős fogalmak voltak; ők voltak az a híres szövetkezet, amely annak idején egy képviselőjelölttől, akit mindenki akart, s aki ingyen is meglett volna, egy félmilliót zsarolt ki. Valami ezer szótöbbséggel győzött.
A tárgyalások javában folytak, s Walzer bácsi már a kétszázötvenezernél tartott. Ez időben a kányák ütegei mindenütt a legnagyobb erőfeszitéssel dolgoztak, s a legváltozatosabb ostromokat intézték Orsovaiék ellen. Egy ilyen erős ostromnapon beállított Walzer úr a milliomoshoz:
– Abban a helyzetben vagyok, kedves Orsovai úr, hogy önnek egy kellemes meglepetést mondjak.
– Halljuk, halljuk.
– A kerület polgárai, akiket várospolitikai ügyekben vezetni szerencsém van, azt óhajtják, hogy a jövő heti választásokon ön bekerüljön a bizottsági tagok közé. Egy szavába kerül: akar városatya lenni?
– Pénzbe nem kerül?
– Hova gondol! Mondhatom, íjesztő a népszerűsége a kerületben. Kezdek féltékenykedni önre…
Ez jól esett Orsovainak.
– És mi az a városatyaság? – kérdezte.
– Az… az egy megtiszteltetés. De vannak emberek – itt ravaszul sanditott, – akik ezreket kerestek ezzel a megtiszteltetéssel. Ismeri ön a Nápoly Budapesten című vállalatot?
– Ismerem. Bukófélben vannak… Nálam is voltak, minden követ megmozgattak, hogy vegyek a részvényeikből. Kilöktem őket. Utóvégre is a pénz nem bab…
– Nos, hát ez a vállalat annak idején nagyon bőkezű volt a városatyákkal szemben. Arról volt szó, hogy a város nem ad nekik továbbra is koncessziót. Az ujságok, amelyeket vagy egyáltalán nem fizettek meg, vagy csak szűken dotáltak, erélyesen követelték a mulató kapujának bezárását. Piszkos hely, sok embert tett tönkre… A rendőrségnek is sok panasza volt ellene. Szóval Nápolyék azon a ponton állottak, hogy nem kapják meg a koncessziót és sok adósságukat nincs, aki kifizesse. Hát a városatyákhoz fordultak. A városatyák mindent megtehetnek, amit akarnak. Nagy többséggel határozták el, hogy Nápoly megkapja az engedélyt. Azt mondják, hogy amikor a szavazás eredményét kihirdették, sokan leköptek a karzatról a városatyák fejére. Szóval jó pozició… Ez az egyik meglepetés.
– És a másik?
– A másik az, hogy a kaszinó dísztagjává választotta.
– Engem? Miért?
– Csak nem akarja, hogy bókoljak? Elég az hozzá, hogy dísztaggá választottuk, s néhány nap mulva meghivást kap a legdivatosabb arcképfestőhöz, aki ugyanazzal az ecsettel fogja az ön arcképét megfesteni, amelylyel egy hónap előtt az orosz cárt festette… Nos?
– Nagyon, nagyon kedves. Nem is tudom, kedves Walzer úr, mivel háláljam meg önnek mind ezt. Mert jól tudom, hogy ön a lelke az egésznek…
– Óh, kérem…
Konyakot öntött neki.
– Én vagyok az öregebb – mondta mosolyogva Walzer úr. Orsovai megértette a kedves célzást, s poharát az övé felé nyujtva, elfogult hangon szólt:
– Szervusz.
Összecsókolóztak. Gyönyörű látvány volt. Walzer bácsi aztán megtörülte a száját és komoly hangon szólalt meg:
– Egy kellemetlen hírem is van számodra.
– Ugyan, ugyan.
– Igen. Azt hiszem, nem adhatom el neked a villát. Itt van ez a szamár Zimmermann, akivel már évek előtt tárgyaltam, s aki most, hallva azt, hogy te akarod megvenni, a nyakamra jár. Már háromszázezret igért érte.
– Mit? – kiáltott közbe Orsovai, akinek tele volt a szíve köszönettel Walzer úr iránt – annyit én is adok… Én előlem holmi Zimmermann urak nem fogják elhalászni a szép dolgokat.
Walzer vállat vont:
– Fiam – mondta – vele kell beszélned. Övé az elsőség. A kaszinóban minden délután ott találod.
– El fogok menni – dühösködött Orsovai. – Nagyszerű… De téged se értelek, miért nem dobod ki?
– Nem lehet, kérlek, nem lehet. Gyerekkori pajtásom, régi jó emberem, sok hálával tartozom neki. De beszéld meg vele.
– Majd meglátjuk, ki birja tovább a licitációt – mondta Orsovai gőgös hangon, amely aranycsengéssel zengett Walzer úr fülébe.
Még aznap délután fölment a kaszinóba. Most nagy élénkség uralkodott itt, érezni lehetett, hogy jövő héten lesz a községi választás. Az egyik teremben valóságos irodát rendeztek be egy gyárigazgató vezetése alatt, aki zseni volt ebben a bránsban. Mellette dolgozott egy szabó, akiről az a hír járta, hogy nem annyira a ruhacsinálásból él, mint inkább a választásokból. Amikor azonban nincs képviselőválasztás, akkor az ilyen kicsinységekkel is foglalkozik.
Zimmermann bácsi jóságos mosolylyal fogadta Orsovait. Igazán lerítt az arcáról, hogy ő a kerület szegényeinek, özvegyeinek és árváinak apja. Mindig vígasztaló arca volt, aminőből például egyes orvosok meg tudtak élni:
– Bizalomgerjesztő arca van – mondták ezekről a doktorokról – ha csak belép a szobába, meg van nyugtatva a család…
Ilyen volt Zimmermann bácsi is. A szegények, ha csak meglátták, már pénzt éreztek a zsebükben. Az öreg csodálatosmód értette a dolgát.
„Ezzel könnyen elbirok“ – gondolta Orsovai, amikor a ház ügyében beszélni kezdett vele. De az árvák atyja nem azért volt kánya, hogy engedjen. A kányák jelszavát: zseb zsebet mos – mindig szem előtt tartotta. Most is egy diplomata finom ravaszságával dolgozott:
– Gondolja meg, édes uram – mondta melankólikus hangon Orsovainak – már négy éve leghőbb vágyam, hogy öreg napjaimat ebben a házban éljem le… Úgyszólván erre gyüjtöttem a pénzecskémet…
Oly jól csinálta, hogy Orsovainak eszébe sem jutott, hogy hátha Walzer úr preparálta a jóságos öreg urat.
– Ne akarja – felelt Orsovai – hogy kegyetlen legyek egy ilyen érdemes és köztiszteletben álló úriemberrel szemben, mint ön. De a feleségem egyszerűen szerelmes ebbe a házba és különösen a szép, nagy kertbe… istenem, ön tudja, mi az: Pest kellő közepén egy ilyen kert…
– Tudom, és éppen ez vonz engem is…
Orsovai már kezdett haragudni rá. Néhány udvarias válasz és viszonválasz után belátta, hogy hasztalan kérleli tovább. Föltette magában, hogy többé nem is tárgyal vele, hanem majd Walzer úrnál egyszerűen rálicitál. Néhány percig ugyan bántotta az a gondolat, hogy hátha Walzer úr fölébe helyezi a pénznek a gyermekkori jóbarátságot, de aztán a zsebére ütött és megnyugodott.
Másnap megkötötték az alkut. Walzer úr a fejét vakarva és sajgó szívvel adta el a házát háromszázhuszezer forintért, s ehhez még olyan arcot vágott, mintha Orsovai csalta volna meg őt. Délben aláírták a szerződést, s egyszersmind tudtára adta Walzer úr Orsovainak, hogy a neves festő holnapra várja.
Harmadnap reggel pedig beállított Orsovai a világhírű festőhöz, aki földig hajolva fogadta pazar fénynyel berendezett műtermében. Orsovai szétnézett és csupa megdöbbentően előkelő skiccet látott a műteremben. Az egyik falhoz támasztva állott a király, tábornoki díszruhában. Fölötte függött az orosz cár. Itt-ott – elszórt kincsek – mágnásoknak és mágnásasszonyoknak megkezdett, hízelgően kinyalt képei hevertek. A zsidóasszonyok arcképei ez alkalommal el voltak rejtve, mert Orsovai előtt egy grófné ült a neves festőnek. De Orsovai után aldunai Schlittauer Jakab afganisztáni főkonzul neje következett, s a festő szolgái éppen előkészítettek egy pár előkelő zsidó arcképet. Amikor Orsovai a műterembe lépett, a világhírű mester éppen azzal volt elfoglalva, hogy minden mágnásasszony mellett helyet csináljon egy-egy zsidóasszony számára. A beavatott szolgák kérdő pillantással néztek a festőre, amikor Orsovait meglátták. A festő hirtelen meggondolta, hogy kikeresztelkedett zsidóval van dolga, s miután ezekről sohse lehet tudni, hogy nem antisemiták-e, előkelő hanyagsággal fordított arccal a fal felé egy zsidóasszony-képet, amelyet az imént cipeltek be. Az ajtóban álló szolgának pedig kiszólt:
– Hagyják most a többi képeket. Majd aztán…
Kezet szorított Orsovaival, akin kéjes érzés vett erőt ennyi király és gróf közt. A finom modoráról ismert festő ezt észrevette és a szolga után kiáltott:
– Ha a bibornok úr ő Eminenciája jön, azonnal értesítsenek…
Azzal Orsovai felé fordult, s mosolyogva mutatott neki helyet a pódiumon:
– Tessék.
És Orsovai ruganyos léptekkel ment a pódiumra, a királyok és grófok közé.