XVI
Ami a munkanélkülieket segélyző intézetet illeti, ennek az ügye éppenséggel nem haladt előre. Annyira, amennyire – megállapodtak abban, hogy az intézet a Lágymányoson lesz. Hatalmas telepet fognak építeni lakóházakkal és műhelyekkel, s akinek nincs munkája, az lakásért és kosztért itt dolgozhatik addig, amig munkát kap. Ezt a külföldi mintájú intézményt Iványi hozta Franciaországból, de amikor Orsovai megjelent a láthatáron, a miniszter kivette a kezéből az ügyet. Az intézet kitünő fejős tehén volt a kis öreg számára – amig föl nem épül. Ha készen lesz, többé semmi hasznot nem húzhat belőle. Tehát addig ütötte a tehenet, amig meleg volt, s minden erejéből azon igyekezett, hogy a munkanélküliek minél későbben kapjanak intézetet.
Zrinyi, aki az utóbbi időben elmaradt Orsovaitól, most újra járni kezdett hozzá. Addig beszélt a milliomosnak, mig végre elérte a célját. Nagy titokban, a főváros egyik legelőkelőbb nyomdájában nyomtak egy röpiratot, amelyet Zrinyi tákolt össze három éjszakán a New-York kávéházban, de amelynek merített papirból készült címlapján szecessziós betűkkel ez állott: Munka nélkül! – Irta: Orsovai Pál. A röpiratban hangulatos szószba mártva tálalta fel a szerző a munkanélküliség nagy kérdését. Hímnuszt zengett a munkának, a modern század e leghatalmasabb tényezőjének – mint találóan nevezte. Aztán ismertette azt az intézetet, amelyet fel akar állítani. Célját, működésének módját költői lendülettel magyarázta meg. Sűrűn idézte a külföldi költőket egy huszonnégykrajcáros Citaten-Lexikon segítségével, s az egészet néhány hangulatos, pátosztól dagadó kikezdéssel fejezte be. A munka merített papiron jelent meg a Washington-társaság kiadásában. Belekerült vagy hatszáz forintba a nyomása, s azonkivül Zrinyinek is kellett a mű megírásáért kétszáz forintot fizetni. De megérte, mert gyönyörű munka volt; a társaság, amely állítólag „kiadta“, de amelynek Orsovai előre kifizette a nyomás árát, nagy ambicióval feküdt bele ebbe a munkába. Hogy ő kapja meg, magát a részvénytársaság igazgatóját, a híres és mogorva öreg kritikust és akadémiai portentumot küldte a milliomos nyakára. Az öreg méltóságos úr el is ment, s nagyon szivélyes volt Orsovaival szemben. Még a stílusát is megdicsérte, amit nem tett meg Vörösmarty óta senkivel. Ez annak tudandó be, hogy a Washington-társaság is részvényeket akart sózni Orsovai nyakába. Egy nagy, ötvenkötetes díszmunka kiadása előtt állott, s erre töméntelen pénz kellett.
A röpiratot, aznap, hogy megjelent, szétküldték az összes lapoknak és az összes előkelőségeknek. Zrinyi megpróbálta barátainál kivinni, hogy megdicsérjék, de mire fiakkeren bejárta a szerkesztőségeket, már mindenütt készen voltak a hasábos kritikák, aminőket soha élő magyar író nem kapott. Orsovai maga is elképpedt, amikor ezeket olvasta. Dícsérték hatalmas erejű stílusát, éles logikáját. A hülyébb fejezetekre azt mondták, hogy nemes egyszerűséggel vannak megírva. Ahol a legbitangabb banalitások ordítottak a merített papirról, ott – azt mondták a lapok – „mély gondolatok vannak ragyogó köntösbe öltöztetve“. Ahol sok volt a kikezdés, ott Carlyle rapszodisztikus stíljét emlegették. Általában pedig ez volt a statisztika: magyar Ruskinnek nevezte két ujság, Rousseaunak három, Colbertnek egy, Voltairenek kettő, Turgotnak egy, Marxnak és Lassallenak négy, Smith Ádámnak egy, Herbert Spencernek kettő. Valamennyi csodálkozását fejezte ki, hogy ily csodás készséggel forgatja a tollat, s valamennyi remélte, hogy ezentul gyakran fogja a nevét látni mély és okos gazdasági könyvek borítékján. „Ilyen penna vezesse a vitát az agrárius és merkantilis irány közt!“ – kiáltott fel vezércikkében a Közvélemény, amely most már oly fennen kinálta magát neki, mint valami konfortáblis kocsis. A Közvélemény egyébként már majdnem az ő tulajdona volt; a tárgyalásokat igen diplomatikus módon vezette Salgó főszerkesztő úr.
Azon a napon, amikor ezek a cikkek megjelentek, már jelentkezett nála egy csomó építész. Az első, aki hirhedt antisemita volt, így érvelt:
– Remélem, nem valami zsidóval fogja csináltatni ezt a gyönyörű munkát…
A második zsidó volt és így szólt:
– Remélem, mint jó zsidó, zsidó emberrel építteti az intézetet…
Orsovai kénytelen volt előkelő mosolylyal közbevágni:
– Bocsánat, nem vagyok zsidó.
Az épitész elpirult és abban a biztos tudatban távozott, hogy ha ő volna az egyedüli épitész a világon, akkor se ő építené a munkanélküliek tanyáját.
Aztán egy egész klikk jelentkezett. Ezek az urak nem a maguk számára kérték a munkát, hanem azt kérték, hogy ne Lénárt Istvánnal építtessen. Ez a szegény Lénárt egymaga harcolt ez ellen a nagy klikk ellen, amelyben országos nevek is voltak. Önálló szellem volt s a klikk állandó szánalmas röhögése közepette minden erejéből kereste a magyar stilt. Minden pályázaton elbuktatták, kevés volt a munkája, ellenben az összes fiatal épitészek prófétájuk gyanánt tisztelték. Zseniális öreg ember volt, de semmi érzéke nem volt a csalás és a politika iránt, hát nem boldogult. Ahol zsidók voltak a pályabirák, ott azt fogták rá, hogy véres antisemita; ahol templomépítésről volt szó, ott öt perc alatt kimutatták róla, hogy izraelita; ahol nagy épületet kellett csinálni, ott azt hiresztelték, hogy kis lélegzetű, villaépítő ember; ahol villa készült, ott azt tanácsolták a tulajdonosnak, hogy ne vele építtessen, mert monumentális ember és nem tud gyöngéd bájt kölcsönözni egy nyaralónak. És mindezek fölött az áskálódások és hazugságok fölött mint éltető, esőt adó felhő terpeszkedett az ő magyar híre. Hogy félbolond, hogy beleőrült a magyar stílbe, ami nincs, hogy elront és elcsufít mindent azzal a kalotaszegi varrottasstíllel, amelyben épít. Az öreg Lénárt pedig ezalatt ősz hajjal folyton tanult, búvárkodott, egy egész nemzedéket nevelt s egymaga állandóan anyagot szolgáltatott hasábos szakcikkekre, vitatkozó könyvekre. Azt mesélik, hogy az ellenklikk egy embere egy ízben olyannyira agitált ellene egy állami épület ügyében, hogy a saját maga munkájáról, a főváros egyik legéktelenebb kőhalmazáról azt mondta, hogy az övé.
– Nézze meg – mondta – a Bokor-féle házat a körúton. Ezt a rondaságot is ő építette…
Orsovait hamar levették a lábáról. Most már biztos volt, hogy nem a mozgékony, öreg úttörő fogja építeni az intézetet. Nyugodtan mentek haza ebédelni.