XVII
Néhány nappal karácsony előtt volt a kaszinóban a bankett, amelyet a kányák az új dísztag tiszteletére rendeztek. Orsovaiért már hét órakor eljött Walzer úr és Zimmermann bácsi. Ez utóbbi felhasználta az alkalmat arra, hogy Ellyt azonnal beírja két-három egyletének alapítói közé. Az urak aztán egy-egy pohárka konyak után távoztak s magára hagyták az asszonyt a sötét téli estén.
Elly leült nyitott, francia módszerű kandallója elé, miután eloltotta a villamos lángokat. A szobában egészen sötét volt, csak a kandalló húnyófélben levő tüze világított ki a szőnyegre. Künn minden neszt elfogott a hó, amely reggel óta szállingózott s fehérrel vonta be az egész fasort. A puha takarón nem hallatszott a járókelők lépése, csak a korcsolyák csörögtek az ablak alatt, amikor egy-egy elkésett korcsolyázó sietett haza a városligetből.
Magára maradt a csöndes téli estén s ilyenkor az volt a szórakozása, hogy leült a kandalló elé és a tüzet nézte. Igazi tűzimádó lélek volt: órákig tudott belebámulni a lángok játékába s csak akkor dőlt vissza a karosszékébe, amikor a nagy melegségtől izzóvá pirult az arca és könny csordult ki a szeméből.
Három hónapja volt asszony s most itt az ő legintimebb oltára előtt kénytelen volt megvallani, hogy már nem szereti az urát. Igazi mivolta csak asszonykorában jelentkezett s most már későn volt visszacsinálni azt a gyerekséget, amit mint tapasztalatlan lány követett el. Ez csak úgy átvillant az agyán, mint valami hátborzongató, kellemetlen gondolat s aztán ujra a tüzet bámulta minden gondolkodás nélkül, pusztán csak az ezerszinű, százezer formájú lángoknak élve. Ez a legnagyobb adománya a tűznek: rabjává tesz, minden gondolatunkat magába szívja, hogy édes félálomban nézzük égő cikornyáit, hallgatjuk búgását, sziszegő danáját.
A szobalány jött:
– Egy úr van itt.
– A névjegye?
– Itt van.
Az asszony megnézte a kártyát. Aztán felállt:
– Küldje be.
A keze a villamos csillár csavarját kereste. Egy pillanatig habozott, hogy meggyujtsa-e. Most egyszerre ezer gondolat támadta meg az agyát: fogadja-e, ne fogadja, goromba legyen-e vele vagy hideg, udvarias-e vagy dacos?… De a férfi már ott állt előtte s ehhez a félhomályhoz illő halk zengésű mély hangon köszöntötte. Mint a régi, százéves óráké, olyan volt a hangja. Iványi Sándor volt.
– Nem – mondta az asszony és forró kezét feléje nyujtotta. – Azon haboztam, hogy meggyujtsam-e a lámpát. De nem fogom meggyujtani. Magáról azt mondják, hogy zseniális ember, hát meg fogja érteni, hogy most ezen a fagyos téli napon a meleg kandalló mellett szeretem a homályt. Üljön le ide ebbe a karosszékbe…
Ő maga is leült vele szemben s hozzátette:
– Most pedig mondja meg, hogy miért jött.
De nem hagyta felelni, mert új gondolat ötlött az eszébe:
– Vagy talán a férjemhez jött?
– Nem – felelt csöndesen Iványi – kizárólag magához jöttem. Akarja, hogy őszinte legyek?
Az asszony egy darab puhafát dobott a tűzre. Ez azonnal lobbot vetett, s most már látták egymás arcát. Iványi a nagy lobbanásra hátrahúzódott a karosszékben, s a homályból csak a szeme ragyogott ki, amelynek mély fekete tükrében apró sugárzásokká finomodtak a kandalló lángjai.
– Legyen őszinte – mondta Elly.
Iványi monoton hangon kezdte:
– Egyedül voltam otthon, így, mint ön. De nekem csúf agyagkályhám van, s nem láthatom a tüzet. Nem tudtam mit csinálni és gondolkozni kezdtem, hogy hová menjek. A kaszinóba nincs kedvem.
– Ott ma nagy ünnepély van.
– A férjem tiszteletére van valami bankett.
Iványi a szemébe nézett:
– Ezért nem mentem oda. Azt mondta, hogy őszinte legyek.
Most elhallgattak. A tűz duruzsolt közöttük. A lángocskák izgatottan ugráltak jobbra-balra, mintha attól tartanának, hogy kellemetlen a jelenlétük. Kivül édes téli csönd volt, amelyben minden kis hang meghallatszik.
– Ezért nem ment oda. Jó, – mondta Elly – de hát miért jött ide?
Ez igazán kérdés volt, nem csak, hogy éppen mondjon valamit. A szemét hirtelen fölemelte Iványira és dacosan várt valami mentegetőzést attól az embertől, aki így mer egy asszonynyal a férjéről beszélni.
Iványi hangja mély zengéssel jött a sötétből:
– Mert most először ebben az életben… talán utóljára is, hogy érdekel valaki…
Az asszony nem szólt.
– Soha – folytatta Iványi – soha nem tetszett nekem senki. Csak nagy tömegeket tudtam szeretni: mint a szegény embereket, meg példáúl a zsidókat, akiket mindenki felrúg. Se férfi, se asszony nem fogott meg eddig. Maga az első.
Elhallgatott. Az asszony izgatott volt, s öntudatlanul dobálta az aprófát egyenkint a tűzre. A lángocskák megnövekedtek, dohogva szaladtak egymásba, nagy nyelvek kanyarogtak a kürtő felé, s a szőnyegen libegett a vörös fény.
Végig futott a hátán a hideg, amikor hallotta, hogy Iványi megmozdul és közelebb húzza hozzá a székét. Nagyon ismeretlen dolgok előtt állott, érezte. A szemét, amely most már ideges fénynyel csillogott, merészen emelte Iványira. A férfi merően nézett rá és feléje nyujtotta a kezét:
– Ne haragudjék rám. Ne haragudjék, amiért egy magányos ember idetolakodik, ahol melegséget és színeket kap.
Félt kezet adni neki. A kandalló tüze mintha felforralta volna az agyát, izgatott, gyors, forró gondolatok buzogtak a fejében. Szeretett volna öntudatánál maradni, de kétségbeesve vette észre, hogy egyre gyerekesebb lesz, s egyre kevesebb függ tőle.
Óh, hogy lármáztak most a kis lángok. Az aprófa pattogott, s a nagy hasáb sziszegve, dorombolva adta ki magából a vizet. A kandalló mélyén füstfellegecske szállott fel, s az ezer színben játszó parázs, amely mintha lélekzett volna: hol megizzott, hol elhalványult, úgy ragyogott, mint valami kis pokol. A tűz elkápráztatta a szemét, nem látott. A lángok muzsikájától nem hallott. Hátra kellett dőlnie, úgy zúgott a fülébe a tűz dohogása, amelyből kiénekelt egy mély, édes férfihang. Ezekből a hangokból akkor értette ki az első pár szót, amikor a férfi már mellette térdelt és tegezte.
– Te… te… – csak ezt mondta a nagy, komoly ember ennek a kis gyereknek, s ez úgy a szívére szaladt, hogy könnyes lett a szeme.
– Te… te… – mondták a lángocskák haragosvörös fejüket furcsán nyujtogatva, ezt duruzsolta az öreg hasáb, ez búgott be a kéményen.
Nem tudott szólni. A melle oly heves mozdulatokban emelkedett, hogy szinte hangos volt a lélekzése. A szemét végképp lecsukta, s reszketett.
Egy komoly úr, egy negyvenéves államtitkár térdelt mellette, úgy simogatta a haját, mintha az apja lett volna, s beszélt hozzá gyerekes gügyögéssel:
– Édesem… szépem… drága virágom… Soha, soha nem szerettem senkit. Mindenki gazember, mindenki…
Az ölébe hajtotta a fejét. A szoknyáján át érezte, hogy milyen forró a homloka, s a térdéig hatolt a lélekzete, amint beszélt:
– Most vagyok először szerelmes…
Ekkor kinyitotta a szemét. Ránézett a férfi fejére és ősz hajszálakat látott rajta. A térde mögött érezte a karját, amint átölelve tartja a lábát, oly erősen, hogy szinte fájt. Lehajolt ehhez a szép fejhez és belefektette az arcát a sűrű fekete haj közé, az ajkával kereste a puha csomókat, ahol jól esik az arcnak a fekvés.
Iványi fölemelte a fejét. Az orcáik oly közel voltak egymáshoz, hogy minden keresés nélkül egyszerre összetapadt az ajkuk; s amikor a forró férfiajkat a száján érezte az asszony, már édes kivánsága volt, hogy ez a két hatalmas kar átölelje. Nem kellett beszélniök, mert értették egymás gondolatát. Hogy fölállt s magához emelte egy öleléssel az asszonyt, egymás szemébe néztek. Az asszony csodás öntudattal nézett rá. Mintha mondta volna: „Ne hidd, hogy kábulatban vagyok, nézd, tudok magamról és öntudatos akarattal adom neked magamat“.
A lángocskák meghuzódtak. A fa fogytán volt. Most mintha összebujtak volna egymáshoz a kis égő nyelvek, félénken, amért ily kevesen vannak. A lármájuk is elhalt, suttogássá halkult, csöndesen mondták egymásnak: „Pszt, pszt, nézzed…“ És úgy nézték ezt az elkésett szerelmest meg az asszonyát, aki most valami csodálatosan nagy, de édes fájdalommal érezte, hogy elhibázta az életét.
Még mindig egymás szemébe néztek, oly sok minden villant át az egyikből a másikba.
– A tied vagyok – mondta az asszony szeme – soha, soha nem leszek tisztességes asszony, mert csak annak tudom odaadni magamat, aki lebír…
A férfi szeme ezt mondta:
– Miért most, ősz hajjal, hogy megtalállak?
A lángocskák kilobbantak. Csak a parázs hunyorgott. Most szólalt meg először az asszony:
– Te. Én élni akarok.
De ezt már akkor mondta, amikor a férfi fölkapta és vitte a hálószobája felé. A nagy ágy előtt megálltak.
– Nem – mondta az asszony – utálom ezt az ágyat…
Mint egy gyereket, oly gonddal tette le a kanapéra. Aztán a blúzát kezdte kigombolni. Hogy elkezdte a nyakánál, szemtől-szemben voltak. Elly szomoruan nézett rá. A férfinek reszketett az ujja, nem tudott bánni a gombokkal.
– Hasítsd végig – mondta az asszony.
Iványi végighasította a selyemblúzt. A forró asszonyi test megborzongott. Suttogva mondta:
– Még soha nem tépték le rólam a ruhát.
Izgatott kézzel, egy pillanat alatt bontotta meg a fűzőt, pedig még soha nem bánt ilyen asszonyi szerszámmal. Amikor künn az utolsó lángocska is felszaladt a kéménybe, már bezárták az ajtót és a férfi ott térdelt az asszony előtt. A feje az asszony mellén – édes, fehér, forró párnán – nyugodott. És ezen a szerelemtől reszkető asszonyi húson át hallgatta, ahogy Elly beszélt hozzá szomoruan mély, szinte férfias hangon.